ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-10-13 / 42. szám

Szeretne a tengerig jutni, de terjeszkedésében, bármely irányban nézzen, a Szandzsákon keresztül visz az ut, de mihelyt ehhez nyúl, Ausztria-Magyarországgal gyűlik meg a baja. Albánia szilaj népét pedig egy hatalomnak sem fog sikerülni leigázni. „Albánia az albánoké" hangoztatják ez európai őslakók, és visszautasítják nemcsak a szerbek és montenegróiak fegyveres „öleléseit", hanem Olaszország és Ausztria-Magyarország pénzes jobbját is. Legtermészetesebben monarkiánk vazallusa lehetne, mint nem szláv nép, függetlenségének megóvásával. Itália egyelőre lemond Albániára célzó aspirációiról. Ki van elégitve most, hogy oly könnyű szerrel hozzájut a mérhetetlen Libiához. Franciaország csak mint a „ Triple entent" tagja, meg azután pénzével van érdekelve Törökországban. Anglia hiúz szemekkel néz Krétára és a Boszporusra. De azért mindkét hatalom előtérben hagyja Oroszországot és Ausztria-Magyarországot. Ha sikerül a háborút a kis Balkán országokra lokalizálni, akkor a verekedés után a nagyhatalmak fognak diktálni a veszekedő feleknek. De ha európai háború fejlődik a bonyodalomból, akkor szembe kerül monarkiánk Oroszországgal. Ekkor pedig ismét II. Vilmos császár fog dönteni, ki ha kardjára teszi a kezét, az orosz medve dörmögve visszabújik odújába. Brúnó. — A liberális és katholikus államgazdálkodás. Mikor mi azt sürgetjük, hogy az országnak keresztény katholikus többsége intézze az ország dolgát, sorsát, ezt nem vallási uralomvágyból tesszük, hanem azért, hogy a keresztény erkölcsöknek érvényt szerezzünk a közéletben is. Hogy ezáltal az ország anyagi érdekét is szolgáljuk, az csak megerősít bennünket igazságos küzdelmünkben. Pedig ez az anyagi előnye a becsületes keresztény politikának, nem is olyan csekély, hogy azt számításon kivül lehetne hagyni. Sőt! Belgium példája boldogulása tekintetében is a keresztény politika javára, a liberális szabadkőműves politikával szemben. Hasonlóképpen beszédes cáfolat a belga példa arra a ráfogásra is, hogy a katholikusok élhetetlenek, államgazdasághoz, pénzügyhöz nem értenek, tehát jól teszik, hogy ezen tért átengedik a zsidóknak vagy legjobb esetben szabadkőműveseknek. Tudni kell ugyanis, hogy Belgiumban a liberális uralom után most már hosszú évek óta Este felé hajlott az idő. A halál, hogy kíméletesen bánjon el kiszemelt áldozatával, észrevétlenül surrant szegény öregünk hajlékába. A mérges zöld padra ült le és várta zsákmányát, hogy magával cipelje. Nem soká várakozott. Az öreg kint a kertben nem is annyira dolgozott, mint inkább össze-vissza babrált. Midőn a nap széles égpereméről a másik éggömbre hajtott, abba hagyta munkáját, hogy viskójába térjen. Még át sem lépte hajléka küszöbét, midőn valami ismeretlen, szinte földöntúli hang j,jó esté"vel köszönté. — Hozott Isten szellemem! Hát te mi okból furakodtál a sarok sötétébe, hogy tán fehérséged annál jobban hasson? — Nem öregem. Érted jöttem el, lehullott a csillagod az élet tengerében. — Vagy ugy? Hát csak maradj ott, — szól vissza az agg és ügyet sem vetve tolakodó vendégére, letelepszik a földre, hogy szerény vacsorája elköltéséhez lásson. A halálnak szemébe ötlik az eddig nem tapasztalt, nemtörődömséggel vegyült bátorság. Nézi . . . nézi áldozatát és midőn ideje egyre fogy, kezében lángkarjával kelni készül, — de haj! bámulata tetőpontra hág. Tagjai lebilincselve, ereje béna és helyéről fel nem kelhet. — Mi az öregem? Szólj, mi bűvös hatalom ajándékozott meg a keggyel, hogy a halál angyalát bilincsekbe verve foglyul ejtsed? Az öreg hallgat. katholikus kormány intézi az ország dolgait. Már most a katholikus kormány országfelvirágoztató működését megvilágítják a következő adatok: 1911-ben a katholikus kormány akképen zárta lé az évi budgetet, hogy az állami bevételek 200 millió frankkal meghaladták a kiadásokat. 1883-ban a liberálisok 60 milliós deficittel hagyták ott a kormányt. 1911-ben az államadósság Belgiumban 4.79 frank volt fejenkint; Brüsszel, mely megengedte magának a liberális községtanács luxusát, 71.83 frankot fizet fejenkint. A belga indirekt adó gyanánt 30 frankot fizet, mig az angol 82-őt s a francia 70 frankot. Az állami takarékpénztár 110,000 munkásnak épített házat, előlegezvén 138 millió frankot; keressünk ilyent más országokban! Ám az egyének csekély megadóztatása éppen nem tudta befolyásolni az ország általános felvirágzását. íme: A kereskedelmi forgalom Belgiumban fejenkint 1029 frank, mig Angliában 511, Franciaországban 341 és Németországban 317 frank. Ami a vasúti hálózatot illeti, Angliában és Németországban 100 kilométerre esik 11 kilométer vasúti vonal, Hollandiában és Franciaországban 9, Belgiumban 15 kilométer. A liberálisok iparpártolásra adtak 16 milliót, a katholikusok 23 milliót. Mig 1884-ben a liberálisok a mezőgazdaságot 6 millióval támogatták, a katholikusok ugyané célra 27 milliót szentelnek. De a katholikus uralom talán roppant önző, reakcionárius, türelmetlen ? Lássuk : Huszonnyolc évi katholikus uralom után az állami tisztviselők 29°/o-a liberális. Sőt a bíróságoknál a liberálisok 40°/o-el vannak képviselve. Mig 1884-ben a katholikusok az állami tisztviselőknek csupán 18%-át alkották. Ami pedig a választási rendszer liberalizmusát illeti: a liberálisok alatt Belgiumban volt 126149 szavazó. Mig ma a szavazók száma 1.721,755. Számokat olvasni nem nagyon érdekes: de a felsorolt adatok elmélkedésre és feljegyzésre érdemesek. Chesterton. Irta: Carolyn. Ügy gondolom, hogy igen sok vallásos intelligens embernek már csak a saját „én"-jét tekintve is, kijut eléggé a világnézetek harcából. Azt vélem, hogy számtalan uri ember életében van idő, amelyre fejléc gyanánt rá lehetne akasztani a „Herkules a válaszúton" c. képet. Noha sokan közülük nem is Herkulesek, de a világnézetet tekintve válaszúton vannak. Vannak azonban olyanok is az intelligensek között — bár azt gondolom sokkal kevesebben — kik soha sem bocsátkoztak a világokat hordozó világnézetek mélységeire, hanem az anyatejjel magukba szívott világnézet erő-accumulátorából merítik a küzdelmes A halál türelmét végkép elveszti. — Szólj! mily játékot üzesz velem, meddig tart hatalmad? Körüljártam már számtalanszor e kis földtekét, de ily csúf kelepcében részem még nem volt. Ha Istent ismersz, s bár engem ti földi halandók még szánalomra sem érdemesittetek, az élő Istenre kérlek, szánj meg. Ne hagyd elveszíteni hitem, hogy a halál sérthetetlensége osztályrészem. Hallgatsz? ... Folyton hallgatsz? ... Szólj! Szabadíts ki! Oldjad fel bilincseimet, melyek e rut fogvatartásra kárhoztatnak. Az öreg végre megtöri a csendet: — Szabaddá teszlek, feloldom béklyóidat, de hitedet reá, hogy értem többet el nem jössz soha. — Hallatlant kívánsz, de igérem, csak engedj visszatérnem a szabadság birodalmába. — Hitet reá! — Esküszöm ! — Ugy mehetsz. És a halál, mely eddig nem mozdulhatott, szabad lett, a megfejthetetlen varázs feltörte bilincseit, és repült vissza csillagos hónába. Tengernyi sok idő zajlott le ezután. Az öreg ismét egy uj emberöltőt élt át. A vidék veteránja lett, kiről ugy beszélt a csacska ajk, mint kinek homlokát a halhatatlanság babérja övedzi. Babonák, mende-mondák keltek szárnyra és lényét valami megfejthetetlen ihlet lebegte körül. Végre a mogorva halál zord tekintete is újból reá tévedt. Megborzadt tőle. Régen volt, de emlékezetében kitörölhetetlen nyomot hagyott hátra az a kelleélethez szükséges lelkesedést. Kapják, merítik az erőt, de nem is sejtik, mily mélységekből tör elő az életet üditő forrás, honnan van az a hegyi-levegő, mit tele tüdővel szívnak. Ezek a boldog „oberflächliche Geister"-ek. Lehet, hogy irigylendő a sorsuk, meglehet, hogy Lessing és a vele rokon lelkek, kik a válaszút tüskéiből kiszabadulni nem tudtak, sírnának boldogságuk után. Lehet, mondom, hogy Lessing és társai, kik a nagy-nagy világnézeti kérdések kinzópadjáról fölemelkedni nem tudtak, kik úgy sírtak a költővel, hogy valaki segítse fel őket a kinzópadról: — „Kann jemand mir hinüberhelfen, der tue es, ich bitte ihn, ich beschwöre ihn, er verdient einen Gotteslohn an mir," s nem volt ki könnyeiket letörölje — ezek tán irigyelni fogják az „oberflächliche Geister"-eket. Ám nem azok, kik az Istentől való elhagyatottság rémséges solitudójában nyögtek, de állották; nem azok, kik oros'lánerövel leszakították magukról a szkepszis fáradt szárnyait, hogy lelkük a hit szárnyain újra föllendüljön a harmonikus élet isteni szférájába. S ily szempontból véve a dolgot, nem irigyelheti az)„oberflächliche Geister"-eket Chesterton sem. Chesterton ? Robinson ! Legalább Robinsonnak vélte magát, ki kiszállott idegen világnézetek vizeire, de végre is egy szigetre vetődött, melyről azt gondolta, hogy ő fedezte föl s hogy Robinsonja lehet. Mikor a partra vetették a hullámok, szembe jött vele egy igen szép, szelid arcú ember. Megörült tehát az alter Robinson, hogy van társa, kit majd elnevez Péntek-jének. Mily nagy volt azonban meglepetése, midőn e szelid arcú férfiú, — kinek volt ugyan köze a péntekhez, de a Nagypéntekhez — őt nevén szólította. Chesterton nem tudott hová lenni a meglepetéstől, midőn az ismeretlen férfiban megismerte Krisztust. A sziget pedig, melyre az idegen világnézetek vetették, a kereszténység volt. Ezért irja Chesterton „Orthodoxiájában," hogy regényt szándékozott irni egy hajóskapitányról, ki vad vizektől hányatva végre földet pillantott meg. És ujjongott és azt gondolta, hogy második Columbus lesz belőle, hogy ismeretlen földrészre tűzheti az angol zászlót. Midőn pedig a partra szállott ki, a bennlakók angolul köszöntöttek jónapot.. . S Chesterton, e hajóskapitány, már igen korán szállt a vad vizekre. Már 12 éves korában megtette azt az őrületes aktust, mellyel jelezte, hogy a hit horgonya többé nem szimbóluma. „Tizenkét éves koromban hitetlen lettem" — irja. Kilépett az egyház iskolájából, hogy idegen mesterek után nézzen. „És olvasni kezdtem korunk tudományos és szkeptikus irodalmát, azonban egy betűt sem a keresztény hitvédelemből." Bemutatkozott majdnem minden iskolában. Járt a racionalistákhoz, s oly szorgalommal hallgatta tanításaikat, hogy a legjobb akarat mellett sem lehetett volna iskolamulasztás miatt megbüntetni. De hát a racionalisták és nem ő, tehetnek róla, hogy elég korán betelt iskolájukkal. „Orthodoxiájában" imigyen zeng róluk ódákat: „A metlen találkozás, mely közte és az öreg közt történt. Ezerszer gondolta visszatorolni a csúf kelepcét, de mindannyiszor visszariadt tőle. Most itt az ideje, megjött az alkalom. Az öreg kissé az öregségen is tul van, vénhedt öreg ember, hátha ő maga is a túlvilág csendes birodalmába sóvárog? De oly bátran mégsem léphet fel, mint régen, hátha újból oly csúful rajta veszt. Mit tegyen? Róka elméje cselhez folyamodik. Most nem lép be a házba, kerti ösvényen átlopódzik, széttekint és a körtefára téved a tekintete. Felmászik reá és emberére vár, gondolva: „Itt bűvös hatalma körén kivül állok." Az öreg tényleg nemsokára jött, mint ahogy a halál ezt nagybölcsen elgondolta. Hátán kis rőzseköteget cipelt. Minden harmadik-negyedik lépésnél megállt, széttekintett, majd újból tovább ballagott. Fáradt volt a szegény öreg. Midőn közelebb ért lakához, a halál gunytelt, sivitó hangja hatolt hozzá: •— Jössz-e már öregem? Vagy tán makacsságod kökeménységét még folyton nem lágyította meg az idő vasfoga? — Te vagy az szellemem, — kiált fel öregünk kissé meglepetve, — téged mi szél hoz erre ? Nem igérted-e meg a múltkor, hogy ide nem jössz el? — Jó régen volt az öregem, ha... ha ... ha ... — kacag fel a halál, — mikor tréfát űztél velem. Elmúlt annak össze-vissza vagy negyven-ötven éve. Remélem, most jól kiuntad magad már?