ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-10-13 / 42. szám

racionalista azt az elhatározást érlelte meg bennem, hogy az észt a lomtárba kell szerencséltetnem" ... „Alig hogy rendbejöttem az egyik racionalistával, ki a kereszténységet sötét, balga teremtésnek titulálta, jött sietve a másik és bolondok paradicsomának nevezte. Ez elidegenitett. A támadások zavarólag csengtek össze. A kereszténység nem lehetett egyszerre sötét álarca a vig világnak és derült arca a sötét világnak.* . A materialisták térdeihez is leült e nagy angol filozóf s hallgatta őket jobb ügyhöz méltó figyelemmel. De hát itt is úgy járt, mint odaát, hol a „race"-nak tömjéneztek annyira. Lelke, mely jól érezte magát ott, hol többet lehetett sejteni, mint érteni, szelleme, mely szivesen udvarolt a Terra lefátyolozott géniuszának, nem jól érezte magát ott, hol azt mondják, nincs titok. Ott, hol csupán anyaggal, mérlegekkel és mechanikával dolgoznak, fázott, összerázkódott a hideg levegőtől, mintha nyirkos börtönbe zárták volna. De hát tudna-e a magaságok királya, a sas szük, nyomorult ketrecben örömtől repesve vijjogni ? Kivánkozhatik-e a végtelen puszták királya, az oroszlán, egypár méteres házikó után . . . Nem csodálkozhatunk tehát, hogy a költői lelkű Chesterton — ki azt tartotta, hogy a költészet azért egészséges, mert a határtalan szellemtengerből akadálytalanul forrásozik — ilyen becéző szavakkal simogatta a materialistákat: „A materialisták kozmosza oly nevetségesen törpe, hogy alig tudja befödni az ember koponj-áját. Materialista barátom, világod veszedelmesen egyszerű, akár a bolond meggyőződése, mellyel a világ legokosabbjának tartja magát. Mindketten, te éppúgy, mint a bolond, sohasem kétségeskedtek." Azonban feltűnt Chestertonnak, hogy a kereszténységnek, az orthodoxiának vannak lefátyolozott dogmái, melyeknél lehet a fátyolt egy kevéssel ellebbentem, meg nem is. Melyeknél mindenesetre valami fönségeset lehet sejteni. És azt is észrevette, hogy a kereszténység kozmosza a Végtelenség csókjától ég. És még valamit lesett el: hogy Róma fia testvércsókot nyom a Terra homlokára, de nem tiszteli mint szülőanyját . . . De hát vergődő lelkével tovább vándorolt. Megállott az ajtónál, mely mögött az individualisták kérkedése hallatszott. Belépett. Belépett, mert szerette a nagy embereket, kiknek keblét az emberfölötti energia dagasztja. A római költő szavai: „Si, fractus illabatur orbis, impavidum ferient ruinae" élénken resonáltak az ő lelkében is. De csak oly nagyságok előtt hajolt meg, melyeket nem fujt fel a gőg a megpukkadásig. Oly nagy emberek imponáltak neki, kik ha ugy illik, tudják fejüket a megsemmisülés hamujával is behinteni. Természetes, hogy Nietschénél és társainál — mert hisz' ezekhez lépett be — nem a legjobb helyen járt eme szempontból. Meg is mondta véleményét angol létére amúgy magyarán : „Ismerek férfiakat, kik Caesarnál, Napóleonnál jobban biznak önmagukban. Tudom hol rögzítették meg a biztonság csillagát. Ó elvezethetem az individualis— Csak maradj ott, — rebeg lassan az agg, — ha olyan kedvet találtál meglátogatni. Mulass jól szellemem. Szegény halál! újból fogoly lett. Hiába erőltette erejét, hiába kért, könyörgött, az öreg hajthatatlan maradt. Az a bűvös hatalom újból megbénitá erejét. Fogoly lett, mintha valami kigyószörny hatalmas testével hozzá ölelte volna. — Még egyszer megbocsájtok, — lágyul meg az öreg, •— de vigyázz! Csak oly feltétel alatt vagy szabad, ha élő Istenre, halhatatlanságodra fogadod, hogy ide, házam tájára el nem jössz. És a halál mindent fogadott, mindenre letette esküjét, csak szabad legyen, csak szabadulhasson abból a körből, abból az ironikus rideg környékből, hol a vén földi csont ily átkos helyzetbe sodorta. Nem is jött többet, csak midőn Jézus hivta fel, terelődött újból figyelme a vén veteránra. Most azonban háza tájára sem jött. Jó messze, az országút mentén állt meg egy határkőnél. Midőn a vén csontváz felé jött, — mert csont és bőr volt rajta csak — lassan, szinte könyörgő hangon szólt, nem-e unta meg e földi szenvedést és lelke nem-e vágyik vissza abba a nyugodalmas túlvilágba, hol minden oly csendes, minden oly néma, szenvedéstől ment az élet. — Ez már más, — felel az öreg. — Most vihetsz, mikor ily szépen szólsz hozzám. Minek is ellenkezzek? Átéltem néhány unalmas, üres emberöltöt, lemorzsoltam már földi szenvedéseimet. Vihetsz halál, Jézusé vagyok . . . Delich Kálmán. tákat az „Übermensch" trónusához. Emberek, kik a legjobban biznak önmagukban, mind a bolondok házában trónolnak.

u A történelemből pedig eszébe jutott egy gyönge vállú leányka, ki épp oly alázatos volt, mint amily paraszt sorból származott... És ez a leányka az erős férfi hős csatáit vivta meg . . . És az orleánsi szűz babéros csatákra vitte a franciákat. És legnagyobb meglepetésére észrevette, hogy e leányka a hitből lett azzá, ami . . . Megelevenedtek előtte egy oroszlánerejű királynak hatalmas tettei ... És Lajos király szivében az oroszlán mellett a bárányka feküdt. S bámulva kellett észrevennie, hogy ezt az oroszlánszívű, de bárányka lelkű Lajost, Szent Lajosnak hívják . . . Vigaszt keresett a liberalizmus táborában is, hogy zilált, harmoniátlan lelkét megnyugtassa. Olvasta azok müveit, kik lomtárba kivánták a tekintélyt és az erkölcs „penészes* szabályait, kik kifütyülték a dogmák hirdetőit s imádták a szabadverseny prófétáit. De igazságot szomjazó lelke bezárult, mikor észrevette a liberális világnézet megtestesült alakjait. Észrevette Raskolnyikovot, ki alter-Napoleon akart lenni és — Szibériába került. Nem állott oly magasan, hogy meg ne hallotta volna a liberalizmus prófétáinak szavára visszhangképen a Marseillassét. És sirt a lelke, mikor látta, hogy a minden szabály nélkül dolgozó művészet hogy ássa a művészet számára a sirt. De mert nem osztja kora tradíciót gyűlölő felfogását — visszapillantott. És megbámulta Nagy Károly német-római birodalmának szerkezetét s elámult, mikor látta, hogy az sz. Ágoston „Civitas Dei"-e után készült. S csalódva kellett észrevennie, hogy a dogmák vasoszlopain nyugvó egyház megajándékozta a világot egy Michael Angelóval, megszülte Tassót... És a dogmáktól áthatott művészet a „Divina comoediát vallhatja magáénak. „Nem olvastam egy sort sem a keresztény apológiából . . ., korunk tudományos és szkeptikus irodalmát forgattam ..." És az eredmény? „A rationalista megtanított arra, hogy kételkedjem az ész használhatóságában és midőn elolvastam Herbert Spenzert, első esetben kérdeztem magamtól, vájjon az evolutio nem bolondság-e. Talán utoljára mégis a kereszténység az ésszerű, s minden ellenséges kritika a bolondházba való . . . Én megpróbáltam ezt a kulcsot alkalmazni s legnagyobb borzalmamra a kulcs illett, a zár kinyílt . . . Huxley, Häckel és Herbert Spenzer voltak azok, kik engem a kereszt tövéhez letérdepeltettek." . . . Igy jutott a hajóskapitány ama szigetre, melyen szembe került azon szelid arcú férfiúval, kit hosszú-hosszú időn át került, de végre is a lábaihoz került. Igen. oda borult és örömében sirt... Az oláhok birtokvásárlásai. ( — a.) Mindnyájunk csodálkozására és őszinte meglepetésére még Bokányi Dezső, a főszociálista vezér is azt hirdeti Kolozsvárt!, hogy a szocialisták is ragaszkodnak a magyar földhöz, annak történetéhez, hagyományaihoz és fejlődéséhez és mégis sajnosán tapasztaljuk, hogy ez az áldott magyar föld kicsúszik ugy a magyar főurak, mint a magyar kisgazdák kezéből és idegenek kezébe jut. Szól pedig ez a keserves tapasztalat első sorban éppen arról a részéről az országnak, ahonnét Bokányi a napokban hirdette a magyar föld szeretetét — Erdélyről. Ennek az országrésznek egyik kiváló főura gróf Bethlen István nem régiben szomorúan érdekes munkát irt és adott ki, melynek cime: „Az oláhok birtokvásárlásai Magyarországon az utolsó öt évben." E munka megdöbbentő adatokat sorol fel a magyar birtok elfoglalásáról. Miként kerülnek Szilágyvármegyében a Nagy Sándor, a Kéthelyi, a báró Bánffy, a Veres L. örökösök, a Tompa, a Balog, a Lakatos nemesi birtokába mindenütt helybeli oláhok, környékbeli oláhok összesen 8813 k. hold Miként kerülnek Szolnok-Dobokában a Nagy, a Péchy, a Felszeghy, a gr. Pejáchevich, a Diószegi, a gr. Toldalagi, Bogdánffy, Szentiványi, Szappanos, Fényes, Székely, Duha, Biró, Fejérváry, gr. Bethlen, Torma, Teleky, Somogyi Albert és a kolozsvári nemzeti szinház mint birtokosok helyére Fodor Tivadar, Kecán János, Szerbán Vilmos, Magda Gábor, Paltmean L., Mihályi Tivadar, Pokol Alexa, Pap Juon és társai és itt is, ott is környékbeli oláh gazdák nevei 12.549 hold területen. Miként kerülnek Kolozsvármegyében Ugrón János helyett, Ajtayék helyett, Endes Péter helyett, a Thólnayak helyett a Salak birtokába, a br. Bornemisza birtokba, a gr. Barcsay, a Mózsa, a Zsigmond, a Rettegy, a Zeyk, a gr. Wass, a Száva nevek helyett dr. Moldován, dr. Tamás, Kujbusz Vaszi, Rusz Mihály, Lupás Sándor, Goga, Lesha, Cucuj birtokosok nevei összesen 1500 hold területen. Tordaaranyosban a Fosztó, a Tiboldi, a Simái, a Zöldi, az Endes, a Szentkirályi, a Józsa, a Tordai, a Vas, a báró Bornemissza, a báró Jósika, a Lázár, a Vájna nevek helyett dr. Morár, Krisán Vazul, dr. Felekán Oktáv, Nagyszebeni gkel. egyház, Koki, Detrehem, Tóháti stb. oláhok nevei 6199 hold területen, Csakúgy Kisküküllő vármegyében a Gerendy, az Apáthy, a Splényi, az Ertsey, a báró Apor, a Tornán, a Miklós, a Dózsa, a Sándor, a Boér, a Csató, a Csiky, a Réz jó magyar nevüket letörülték mindenütt az oláh kisgazdák, vagy a hogy Bethlen István irja, helybeli oláhok 4546 hold területen. Csakúgy Alsófehérvármegyében báró Kemény, báró Thoroczkay, Csávási, Bartsai, Placsintár, Bethlen Collegium neveket letörülték Dean Valér, Cristea Remus, Dumitreán Ágoston, Rác Efrem, Jónás Dezső, dr. Pap Sándor és helybeli oláhok 3774 hold területen. Hunyadvármegyében már nem sok vesztenivaló volt, de még ott is kicserélték a Marákat, a Potsákat, a gr. Kunokat, Igazékat, Muzsnaiékat Vulku János, dr. Scher lugosi ügyvéd, Nemes Pavel s más helybeli oláhok 2434 hold területen. Nagyküküllőben is ami kevés magyar birtok volt, foszladozik széjjel a Szoboszlay, az Apáti, a Béldi, a Teleky, a Mauer, a gróf Zichy, a gróf Haller birtokok átmentek Vasú Oktávia, Preskurára, az Albinára, egy nagy juhos gazdára és helybeli oláhokra 3561 hold területen. Sőt a székelységben is foszladozik, Marostordából 3650 hold ment már oláh kézre. Udvarhely megyében Nagygalambfalván bent van az Albina. Háromszéken a Bajkó és a Béldi-féle birtokokba bejutottak az oláhok. Olyan megdöbbentő adatok ezek, hogy még a külpolitikai bonyodalmak és a belpolitikai zavarok között sem maradhatnak megszivlelés nélkül. Hiszen 50,000 kat. hold földről van szó, mely az utolsó 5 év alatt veszett el a magyarságnak. Ne értsen bennünket félre senki. Nem lehet nekünk egyetlen korholó vagy gyűlölködést szitó szavunk sem a magyar földet vásárló oláhok vagy az ő bankjaik ellen. Sőt inkább az ö példájukat szeretnénk a magyarok elé állitani, a magyar főurakat, a magyar kisgazdákat és a magyar pénzintézeteket buzdítani hasonló működésre. És itt nemcsak arról van szó, hogy ötvenezer hold magyar föld gazdát cserélt és átmegy az oláhok kezébe. Hanem jól jegyezzük meg, hogy ez mind csak az utolsó öt év alatt történt néhány vármegyében. Ez a körülmény kell, hogy gondolkozóba ejtse a magyar államférfiakat és komolyan igyekezzenek gátat vetni az erdélyi magyarság sajnálatos pusztulására. HIREK. Karcolat. Háborúsdi. A hegyes-völgyes Balkán-park zöld, pázsitos szőnyegén négy fiúcska játszadozik. A legnagyobb fiút Bolgár Ferdikének, nálánál kisebbet pedig Görög Gyurkának hívják. Mig az ennél is kisebbnek Szerb Péterke és a legkisebbnek Montenegró Miklóska a neve. Gondtalanul játszadoznak s gyermekes örömmel hánynak bukfencet és futnak métát. A pajzán játszadozás közepette vidám csacsogással nevetgélnek, kacagnak jóízűen és élvezik a gondtalan játszadozás édes gyönyöreit. Pedig a legnagyobbik fiú, Bolgár Ferdike, már elég érett és idős ahhoz, hogy okosabban töltse el már az idejét. Legfiatalabb köztük Montenegró Miklóska, vagy ahogyan a papája hivja, Nikita, aki még hátulgombolós nadrágot hord, mig a zsebkendőjét csak hátul hordja nadrágjából kilógatva. Nyakán pedig még ott díszeleg a csikós pártedli ezzel a kihimzéssel: „Cár atyuska kedvence."