ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-10-06 / 41. szám

ezzel ellentétben a nyers erőszakra támaszkodva, a gőg, a kapzsiság és a bosszúállás ülik orgiáikat. A háborúellenes hangulat azonos a legtöbb esetben a szociáldemokrácia antimilitarizmusával, amely sajnos, a szeretet és. az irgalmasság jelei helyett — ami igen természetes és hozzáillő volna — az őrjöngés és dühöngés nyomait viseli magán. De hogy is merik felemelni a szavukat a keresztény morál és az egyház ellen azok, akik a rendnek legbuzgóbb felforgatói és a legnagyobb lelkiismeretlenséggel képesek kiontani a békés járó-kelő vérét? Tény az, hogy a keresztény erkölcs szabályai szerint vannak esetek, amikor a fejedelmek és a nemzetek teljes joggal fognak fegyvert egymás ellen s ilyenkor a véres háború a legvégső fegyver az igazság megvédésére. De ezen teljesen indokolt felfogás miatt semmi esetre sincs joguk „az emberszeretet * hangzatos neve alatt kontárkodó szabadkömiveseknek, demokratáknak, vagy épen a liberális szekták végső fattyúhajtásainak: az anarkistáknak és nihilistáknak, hogy az egyház előtt gúnyolódva emlegessék az ö antimilitáris elveiket, hiszen a gyakorlatban teljesen ellenkezőleg tesznek és intézkednek. Mert vájjon mihez kell nagyobb kegyetlenség, vájjon ahhoz-e, hogy a háború megüzenése által értesitett ellenségnek ártani akarunk, vagy pedig ahhoz, hogy a féktelen tüntetés gyümölcseként fejbeverjük a kenyere után futó és gyanútlanul haladó emberek ezrét?! Borzadva emlegetjük az anarkisták bombáit, amelyek épületeket s az ártatlan életet minden eredmény reménye nélkül teszik tönkre. Ijesztő ugyancsak az ilyen elemeknek végső harca, amelyeta társadalom és a fegyveres hatalom ellen vivnak csupa pokoli bosszúból és ördögi kéjből. Ha részletezzük a dolgokat, mindjobban elöbuvik a szeg a zsákból s nyilvánvalóvá válik, hogy akik a legnagyobb ellenségei a háborúnak, a legkegyetlenebbül vérengző dúvadakká lesznek, ha az erő, a fegyver, az alkalom véletlenül a többi ember fölé emeli őket. És ezek a karakter nélküli demagógok egy cseppet se féltik az „emberszeretet'' elhalványuló arcát, nem az erkölcsön ütött seb fáj nekik az igazságtalan Férje igazi junker volt, aki csak lovaival és kutyáival törődött. Lovai márvány jászolból ettek, feketebársony ruhájú jockeyk gondozták a délceg paripákat. Mindegyik ló feje fölött a falon fekete márványtábla függött, a melyen meg volt örökítve aranybetükkel a nemes állat mocsoktalan „mesalliance" nélküli családfája. Hahn gróf milliókat költött lovakra, mint kedves apósa színészekre. Ö rendezte Németországban az első lóversenyt. 0 maga nyerte el az első dijat, amelyet a mecklenburgi nagyhercegnő kezéből át kellett volna vennie. De a lovaglás hevében kirepedt a dicső gróf elegáns, testhez álló atlasznadrágja ; a szembetűnő folytonossági hiány pedig nagy hahotára adott okot. Ida grófnő ez alkalommal nevetett utoljára. Három évi igen boldogtalan házasélet után a feleségét korbácsoló gróf felbontotta a házasságot. A válóper alatt Ida grófnő leánygyermeknek adott életet. Kétségbeesésében a fiatal anya állítólag azt a szörnyű átkot mondotta ki, hogy a születendő gyermek ne ejtse ki sohasem a szívtelen atya nevét. Ez az átok az anya nagy fájdalmára beteljesedett: szép szőkehaju kis leánya süketnéma és hülye lett, sohasem gagyogta ezen édes szót: „anyám". A szerencsétlen asszony bálványozta nyomorult magzatját; évekig gondozta, ápolta; amidőn azonban belátta fáradozásának, nevelésének teljes sikertelenségét, különböző intézetekben helyezte el leányát, aki 1856-ban halt meg az Interlaken melletti süketnémák és hülyék menedékházában. Férje hűtlenségét és gyermekének szomorú sorsát Ida irodalmi működésében háborúnál, hanem a sakáloknál természetes gyávaság folytán féltik a saját bőrüket a harctérre vinni. Nevetségesek a háborúellenes demagógok, akik alkalomadtán mániákus párbajozok és biztos helyről intézői a népek utcai harcának. u Nem jól állunk. Központi parlament. Az osztrákok földjén együtt ül jó egynehány magyar ur s nem arról tanakodnak, hogy vájjon megadják-e mindazt, amit az osztrák tőlük kér, hanem formulát — magyarul kibúvót — keresnek, amelynek segélyével önmagukat tisztára moshatják a nemzet előtt, amely bizonyosan fejcsóválva fog értesülni viselt dolgaikról. A delegáció urairól van szó, akik mind egy szálig munkapártiak s ez az ő legsúlyosabb nyavalyájuk, amelybe bele is pusztulnak, mihelyt ujabb szél kezd fújni Magyarországon. Az ellenzék rájuk sütötte a bélyeget, a törvénytelenség bélyegét, amit nem bírnak letakarni a kitüntetésekkel, sőt még a kitüntetéseknek özönével sem. Máskor a delegációra ugy néztek, mint a két állam kormányzásának szükséges tényezőjére és senki sem ütközött meg azon, hogy a nemzet ügyeit ott behatóan tárgyalták. Ma azonban igen gyanúsan hangzik a fülekben, midőn a delegációsok kimondják a jelszót, hogy miután a háború veszélye fenyeget, annál buzgóbban kell ülésezni. Készen is van már a vád, hogy azok a jó urak azt képzelik, miszerint ők képezik az „összmonarchia central-parlamentjét", miután a törvényes magyar parlamentet szétverték. Bármilyen formába is öltöztessék a vádakat egyesek s bármit is képzeljenek hivatásukról a munkapártiak, annyi bizonyos, hogy csúnya kátyúba vitték bele a nemzet szekerét. A kettős háború. Az egyikben már benne vagyunk, de ez talán nem is háború, hanem inkább öngyilkossági kísérlet, mert minden ütés, amelyet a magyar mér a magyarra, még ha a budapesti rendőrség ökle által történik is, a saját élő testét éri a nemzetnek, mert a végső elemzésben nem a politikai pártok, hanem a magyarok ütik egymást a nemzet boldogságának munkálásában. Már most legyen esze mindenkinek és találja ki, hogy mennyivel lett a magyar azzal boldogabb, hogy a hátba vert Károlyi gróf, meg a többi nem gróf képviselőnek háta mögött a furcsán szórakozó Tisza István a markába nevethet?! A másik háborútól most már nem fáj a hadsereg feje, mert hiszen a Tisza gróf parlamentje most teljesen nyugdíjba van menesztve s amint látszik, a central-parlamentnak csúfolt delegációtól akarta elfelejteni. 1835-ben lépett fel írónőnk sikerült költeményeivel. Széltében-hosszában éneklik még most is „Ach, wenn du wärst mein eigen" c. szép dalát. Számos regényében mindvégig a házasság problémáját feszegette szélső emancipált felfogásban. Ezen müveit megtérése után nyilvánosan megtagadta. Hahn-Hahn Idát szeretik a francia George Sanddal összemérni, de elfelejtik, hogy a német irónő mindig őszinte volt s nagyobb szellemességgel rendelkezett, mint a franciák hires pennaforgató asszonya. Idát nagyon szerette Simon Henrik jónevü jogtudós; ez a szerelem felköltötte Lewald Fanny zsidó irónő féltékenységét. Bosszúvágyában ez a jerikói rózsa parodizálta Hahn-Hahn grófnő stílusát a „Diogena" cimü szellemes regényében ; odaállította Idát az arisztokrata „kék harisnyát", mint a főúri szűkkeblűség, gőg és elmaradottság képviselőjét. Lewald Fannyt, a liberalismus által az egekig magasztalt zsidónöt ma elfeledték, mert müveiben egy csepp költészet sem található. Irodalmi ellenfelének müveit még ma is olvassák. Ida grófnőt 36 éves korában szembaj lepte meg, fájdalmas operáción esett keresztül, de ez nem használt semmit sem. Félszemére megvakult. Hogy családi gondjait feledje, beutazta fél Európát, Egyptomot és a Szentföldet. Utazásai elősegítették konvertálását; mig korábbi müveiben kritika nélkül feltálalta a szokásos protestáns dajkameséket az inkvizicióról, a Szent Beralan-éjröl, a papi önkényről és a „borzasztó" jezsuitákról, addig „Útirajzai

"-ban már más húrokat penget. 1843-ban várják az uj ágyuknak megrendelését és az előre nem látható hadi költségeket. Fantasztikus gondolatok ezek, de kérdhetjük, miért állanának meg a megkezdett uton és mivel lenne törvénytelenebb a delegáció törvénye, mint azok a törvények, amelyeket a csonka parlament az ellenzék — mondhatjuk — a nemzet tiltakozása mellett hozott? A mai események mindinkább megmutatják, hogy történelmünk visszafejlődik s a régi rendi alkotmány forgácsaiból nem az alkotmányosság alakult össze, hanem egy rendőrállam, amelyet eddig sejtettünk, most pedig megnyilvánulva látunk. Megharagszik a német. Belgrádban már csörgetik a szerbek a kardoknak, puskáknak és ágyúknak nevezett ócska vasakat s a mi hadseregünk még jóformán csak a határrendőri teendőket látja el. Ezért nem is haragszunk, mert kellemetlen az országnak, ha a vaklármáért milliókat kell kiizzadnia. Annyit azonban már tisztán látunk, hogy a szerbeket s a bolgárokat a gróf Berchtold szemén keresztül nézik a hadsereg generálisai és nem tekintik őket ellenségnek, mert a keresztatyjukkal, a muszkával összeszűrte a diplomáciánk a levet. Eddig úgy állt az orosz a hátunk mögött, mint egy fenyegető fekete viharfelhő és mi csodálatos, most meg szövetséges társunkká lett. A németek császárja nem valami jó szemmel nézi az egész dolgot s miután csupa udvariasságból is meg kell kérdeznünk az eddigi szövetségest, gróf Berchtold valóban megkérdezte Vilmos császárt, hogy mit szólna egy kis balkáni kalandozáshoz. A németek császárja azonban csak a vállát húzogálja sokat jelentőleg, ami bizonyosan gyengéd figyelmeztetés akar lenni ilyen formán: — Jól van, jól, ha „Ausztria-Magyarország lábhoz tett fegyverekkel várja a fejleményeket," csak azután át ne bukfencezzék azokon a lábhoz tett fegyvereken. Kaián HÍREK. Karcolat. Október hatodikán. Félre a politikával és az önérdek hajhászással. Ha máskor nem, legalább ma, ezen a szent napon tartsunk penitenciát. A magyar nemzet nagypéntekén szálljon magába minden lélek, aki magyarnak vallja magát. És elmélkedjék. Elmélkedjék és hintsen hamut a fejére mint igazi bűnbánókhoz illik. Kezdve Tiszától—Lukácsig, Apponyitól—Andrássy-ig, mindannyian vétkeztünk és vétkezünk a magyar haza ellen. Egyik nagyban, másik kicsinyben. Az egyik egészen bűnös, a másik félig. Vagy keveset. Az egyik ezért, a másik azért hibás és bűnös. Hiszen emberek vagyunk mi. De azok nem emberek voltak, kik ezen a napon vértanúságot szenvedtek és a nemzet a Karmel-hegyén levő klastromból lelkes és vallásos leveleket ir barátainak. A midőn 1844-ben Trierben Krisztus varratlan köntösét közszemlére kiállították, Hahn-Hahn Ida ezt válaszolta a gúnyolódó liberalismusnak: „Hogy Krisztus köntöse-e a trieri, azt én nem tudom; de azt tudom, hogy ugyanaz a hit hisz a köntös valódiságában, a mellyel a beteg asszony letérdelt s Krisztus ruhájának szegélyét csókolta, hogy azután gyógyultan felkelhessen." 1846-ban Írországban járt; nagyon meghatotta a szegény ir nép vallásossága, amellyel a mérhetetlen szenvedéseket viseli. Egy ir templomban szentbeszéd alatt sirva fakadt a katholikus nép nagy nyomorúságán. A „Szentek Szigetén" sokat tanult, de még többet Olaszországban, ahol megfigyelhette a forradalmi eszméknek s a titkos társulatoknak erkölcsromboló aknamunkáját. Visszaborzad a kor szellemétől; átlát a szitán ! a francia forradalomban s a negyvennyolcas eseményekben nem a szabadság, testvériség és egyenlőség eszméinek diadalrajutását, hanem a legpiszkosabb, legdurvább ösztönöknek felülkerekedését látja. Dicsőíti a papságot és különösen a jezsuitákat, mert nem ülnek fel a „felvilágosodás", a „liberalismus" nagy üres frázisokba burkolt néprontó szédelgésének. 1849-ben végre dönt; három könyvet vesz elő: Luther kátéját, Kálvin tanát és a tridenti zsinat kánonját. Elhatározta, hogy visszatér az Egyházba; 1850. január elsején megírja Díepenbrock boroszlói érseknek, hogy katholikus akar lenni. Az érsek eleinte azt hitte,