ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-01-21 / 4. szám

előnyt biztosit a birtokosnak: a nagybérlet összegével 30—40% magasabb bért is biztosit helyenként a földért. Ehhez járulnak aztán a nagy nemzeti és szociális előnyök, melyek a kisbérletrendszerböl fakadnak, a nép széles rétegeinek vagyonosodása, a ki­vándorlás megapasztása, a szociáldemokrata izgatások gyúpontjának csökkentése. Ily nagy előnyöket tekintve ki lehetne észszerűen elvi ellensége a kisbérletrendszer­nek?! Szinte gondviselésszerűnek lehet tekinteni a válságot, mely ez eszmét felszínre hozta és megérlelte. Hogy a nagybirtok jövedelmezősége aránytalanul csökkent a kisbirtok jövedelmezőségével szemben s a mezőgazdaság súlypontja a kisbirtokra és a családi gazdálkodásra helyeződik át mind­jobban : ez elvégre az egyéni munka érté­kének, a család népesedése előnyeinek emel­kedését jelenti, mi mindmegannyi erkölcsi, gazdasági és nemzeti hasznot jelent. A kis­bérletpolitika tehát elvben a legjobb meg­oldása a közgazdasági válságnak; oly meg­oldás, mely mellett a kecske is megmarad, meg a káposzta is: a tulajdonjog és a nép­jólét ki van elégítve. A magyar kormány a kisbérletrendszer gyors elterjesztése végett a földhitelintézetet altruista bankká (Földhitelintézetek orszá­gos szövetsége) alakította át, s ennek ügy­körébe akar utalni hivatalból minden valami­képen a kormány befolyása alatt álló birtokost parcellázás és kisbérlet ügyében. De itt már határozottan áthágja hatalmi körét, különösen az egyházi birtokkal szemben, mely nem állami birtok, s a melybe csak mint a fő­kegyúr végrehajtő közege bir ellenőrző szereppel. „Altruista bank" önmagában való ellentmondásnak látszik. Mikor volt bank nem egoista, mikor dolgozhat egy intézet óriási tisztviselői gárdájával kellő rezsi nél­kül?! Állami támogatás alapján — ugy mondják. Ám akkor is kérdés, nem-e lesz olcsóbb a kisembereknek „házi kezelés" föld­bérlö-szövetkezetek stb. utján a kisbérlet. Ismerjük az állami kezelés takarékosságát, s bizalmat egyelőre nem előlegezünk neki. Mindenesetre a törvényhozás csak a dolgot magát, a kisbérletet forszírozhatja, de a konkrét módot állami önkénykedés nélkül nem Írhatja elő. Mert hisz ily módon a — Tejs úr kérem — szólt az atyafi — tessék, ihun van a pénze. Adjon nekem húsz krajcárt helyette. — Mi az? — mordult hatalmasat az orvos. — Miért nem tetszik neked az a pénz? — Mert hamis jószág — válaszolt Bor Miska s nyitott tenyerével nyújtotta az ötkoronást Rábczay felé, hogy lássa ő is, milyen pénz? — Micsoda! — kiáltott oly hatalmas han­gon Rábczay, hogy nemcsak a ház, de még Bor Miska is rezgett belé. Ijedtében kezét is elfelejtette visszakapni az atyafi, ellenben a rajta fekvő ötkoronás leugrott róla. Noha az leugrott, oda csapódott más valami. Még pedig a Rábczay hatalmas botja vége. — Hát gazembernek nézel te engem, hogy azt hiszed, hamis pénzzel fizetek! — dörgött tovább is Rábczay. Bor Miska pedig egy lábon táncolva, jobb kezét rázva, futott ki az utcára. Még akkor is rázta a kezét, mikor Pista legény, Rábczay tiszti szolgája utánna vitt pár darab fényes egy koronást az ott hagyott öt koronás helyett. Mikor pedig visszaért a szekeréhez, azt mondta az asszonynak: — No Mári, amit én most kaptam, annak fele neked dukált volna. kisemberek egy óriási kontingense (az állami alkalmazottaknál nagyobb) kerül indirekte állami befolyás alá. És tudjuk a választások idejéből, hogy a bankok és takarékpénztárak minő terrorszerü befolyást gyakorolnak a választók szabad meggyőződésére. Ezt semmiféle párt kívánatosnak nem tarthatja a maga szempontjából. Ebből is kitűnik, minő sürgősen szük­séges a titkos és községenkénti választás behozatala. Mivel azonban a titkos választás sem védi meg a bankok pressziója ellen a szegény embert: a kisbérlet-törvényt ugy kell megalkotni, hogy az akármennyire altruista bank — minthogy állami közeg — ne nyerjen kizárólagos privilégiumot az altruizmus gyakorlatában. Brúnó. „Meghalni Isten nélkül" .. . A kollektivizmus harcosának, Lafarguenak ön­gyilkossága révén újra felszínre verődnek az ön­gyilkosság dicshimnuszai. Valami Szász Zoltán az egyik szabadkőmives harsonában az izzadásig sza­val az öngyilkosság mellett és szabadkőmives meghatottsággal pengeti „a jövő zenéjét" : meg­halni Isten nélkül. . . . Ha legalább újfajta módon masiroztatná fel érveit, eredetiségéért még megérdemelné a jó­akaratú elnézést, de ócska, bagós-száju károm­kodással még az igazságot se lehet másokra rá­erőszakolni, annál kevésbbé a fontoskodó nagy­mondásokat. Kiveti a szellemi élet könnyen ve­zethető legyecskéire a rabulisztika pókhálóját. Pedig a csavarások eme pókhálóját a leggyengébb légy lába is darabokra rúghatja szét. Szerinte Lafargue és b. neje, a kollektiviz­mus eme „szent családja", nem közönséges ön­gyilkosok, nem a csalódott szerelmek „együtt a halálba" jeligés szolgáló- és baka-tipusai, hanem ihletett héroszok, akik megvetve Istent, vallást és erkölcsi világrendet, kemény szívvel ölelik át a hideg halált. Sz. Zoltán pedig ficánkoló-szivvel tapsol, mert, íme meghalnak a „nagy lelkek" anél­kül, hogy a „vallás nevü alkohol vagy a „Feltá­madunk" márkájú cognac erősítette volna őket utolsó útjukra." Ez Sz. Z. ur zenésitést óhajtó nótájának rövid története. Hát a cikkező akármennyire is akarja kici­terázni, hogy a „kulturemberiség" elitejét a „nagy" öngyilkosok fogják megteremteni, mert mi csak megmaradunk az igazság régimódu csárdása mel­let, amely arról lejt, hogy az öngyilkos nem nagy lélek, hanem kis kaliberű ekzisztencia, nem hős, hanem az élet bajaitól megretiráló poltrón, gyáva alak, — legyen az illető akár Lafargue, akár baka, akár uri dáma, akár dézsahölgy. Ezen igazság megértéséhez nem kell Sz. Zoltán-izü káromkodó cikk, csak egy kevés gon­dolkozás. Az öngyilkos előtt ott függ az „élet vagy halál" mérlege. A mérleg serpenyőjében sehol sincs a bátorság, hanem csak a félelem. Az öngyilkost kétfajta félelem zaklatja. Az egyik félelem az élettől való félelem, a másik a halál­tól való félelem. Fél az élet nyomorától, a beteg­ségtől, a kiéltség megunásától, a nagy bánattól stb.-tői — és fél másrészt a halál elszenvedésé­től. Az élet szenvedése hosszú; ezt már kita­pasztalta. A halál szenvedése rövid; ezt sejti. Az öngyilkos-jelölt két rossz közt választ és vá­lasztja a saját esze és a logika szerint is a rövid szenvedésű halált, — vagyis a kisebb félelmű rosszat. Ha élni akar és szembe száll az élet szen­vedéseivel, ő marad a győztes, mert legyőzi az életet bajaival együtt; de ha meghalni akar, ő marad a legyőzött, mert legyőzte őt az élet és megölte a halál. A legyőzött pedig sohse hős, hősök csak győztesek. Ezért gyávaság az öngyil­kosság. Igaz ugyan, hogy a theológia mérlegén az élet földi szenvedéseit a másvilági pokol- félelme messzire lebillenti, de az öngyilkosoknál e mér­leg alig kerül elő, azon egyszerű okból, hogy aki öngyilkosságot akar elkövetni, az rendszerint bű­nös tette pillanatában vagy hitetlen, vagy őrült. Ha őrült, úgyse lehet hős. Ha pedig hitetlen, akkor újra nem hős, hanem gyáva, mert az élet bajai elől menekszik a szerinte „boldog" halálba. Tehát a logika és a theológia szemüvegén egyaránt gyáva futás, gyáva menekülés az ön­gyilkosság, de semmiképen se a nagy lelkek bravúrja. Érzi ez^ Sz. Zoltán is. Azért ügyesen más vágányt ad gondolatmenetének és ugy filo­zofál, hogy az a „nagy lélek", aki a halál pilla­natában nem nyúl a „vallás narkotikumáéhoz, a hit vigaszához, hanem ellökve az Istent, nyilt szemmel megy a mindent befejező halál karjai közé. Az ö uj evangéliuma, hogy a hitetlenség a lelki nagyság. Csak a gyönge jellemek, R haláltól félők, a betegek, ezek az „élő-hullák*' szorulnak Istenre, vagy mint a cikkező irja, a „vallás szellemi alkoholizmusára." Ilyet csak az ötcentiméternyire látók és a gondolkozás „élő-hullái" Írhatnak komolyan. A világtörténetben tehát ki kell törülni a nagy em­berek sorából: Kopernikust, Keplert, Secchit, Le­verriert, Mádlert, Aquinói Tamást, Pázmányt, Hu­nyadit és sok mást, csak azért, mivel hittek ?! Vagy Sz. Zoltán ur szerint ezek is kis lelkek, beteg, félénk, „élő-hullák" voltak, mert szabad­kőmives cenzúra nélkül mertek vallásosak lenni? Az atheista elveket az a felfogás se igen viszi messzire, melyet az illető úriember ilyféle­képen fogalmaz meg: „mindenütt, az egyéni és társadalmi életben, népek és államok sorsa terén, a tudomány az egyetlen üdvözítő ut, az igazi egyedül üdvözítő vallás." Igaz, hogy a tudomány elösegiti, hogy könnyebben és jobban tudjunk élni, de nem azt is egyúttal, hogy boldogabban. A tudás nem volt mindig az üdvösség útja, ahogy a kultúra se volt mindig a boldogságnak előfel­tétele. Példa rá a művelt régi görög és római nemzet, melyet műveltsége mellett is tönkre tett a hitetlenség és az erkölcstelenség. Berzsenyi szavai, hogy „minden ország támasza a tiszta erkölcs", — vagyis az Istenbe vetett hit, vallás és erkölcsös világnézet, — igaz, hogy már pa­rasztosan hangzanak, de ez a régi világú költő mégis csak világosabb eszű, kultúrember volt. mint a „Világ" zavaros szavú gárdistái. Pedig a boldogult ugyancsak nem félt irányelvül elfogadni „a barbár zagyvaságú bibliában lefektetett s rosz­hiszemü és korlátolt papi okoskodással kiegészített kinyilatkoztatást." Igaz, hogy a papok korlátoltan okoskodnak, de ott a korlát az ész, mig a „Vi­lág"-éknál, sajnos, az észnek ez a szükséges kor­látja nincs meg és azért ugratnak át az ész nél­kül való területekre ís. És még egyet! Lehet egy cikket atheista szemüvegen megírni, de ha a legutolsó zúglap apróhirdetésében is észre tudják venni a király ­sértő szókat, hát akkor miért lehet a szabad sajtó nevében egy cikkecske keretében is nem mondom sértegetni, de valósággal káromolni Istent és a vallást? ! Hát az Istensértés nem-e „crimen laesae majestatis" ? Ideje volna már, ha az illetékes helyeken nemcsak arra vigyáznának, hogy az emberek a király nak megadják ami a magáé, hanem az Istennek is. Mert nagyon szomorú, amikor egy hit és ha­zaellenes csapat a sajtó sáros ekéjével szabadon szánthat végig a vallás és a lélek szent esz­ményein. Dp Porubszky Géza. HÍREK. Karcolatok. „Az asszony csal." Vannak következtetések, gondolatsorozatok, amelyeken csendes óráinkban el-elrágódunk. Sok­szor hónapokon, éveken, sőt egy egész életen keresztül is egy bizonyos tárgy, téma foglalkoztatja az agyvelőt, anélkül, hogy a következetes Ítéletet az agyvelötulajdonos kimondaná. Miért nem mondja ki? Mert fél az Ítélettől! Mikor a szív ellenfele az észnek, nehezen jön létre az ítélet, mert rendesen inkább a bírót sújtja, mint a vádlottat. Ilyen visszafelé sülő és az ítélkezőt találó ítélet ez is: „az asszony csal". Mi ez? Ez egy mondat! A falitáblákon nem található az iskolákban érthető okokból, de azért egy bizonyos korban mindenki megtanulja s meggyőződik róla, hol szenvedöleg, hol meg cselekvőleg. Mert ez a mondat az életnek legnagyobb problémái közé tartozik. Nem kell ám azt gondolni, hogy azután ez a csalás csakis egypár ember boldogságának romjai fölött virágozhatik hirtelen megtelepedett ökörfarkkóróként! Dehogy is! Ha valaki ilyen tragikusan fogja fel az idézett mondást, akkor jobb nem is beszélni róla.

Next

/
Thumbnails
Contents