ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-04-14 / 16. szám

egyházmegye kormányzását a szentségek kiszolgáltatását és a szertartásokat végző püspökök, dr. Rajner Lajos érseki helytartó és dr. Kohl Medárd, akik körül nem tudjuk meglátni a legnagyobb igyekezettel sem az az őket befolyásoló fiatal tudósok seregét, a buzgóságnak s a fáradhatatlan munkásságnak bámulandó hősei s mindezek élén áll a megtámadott bibornok hercegprimás, aki mindenről tudomással bir és minden intézkedésnek, ha nem is végrehajtója, de szellemi szerzője és elrendelöje. A papság teljes békében és csendben működik a hivek között s ha van valami nyugtalanság egyes helyeken, az a jelenlegi gazdasági viszonyoknak tudható be, amely világit, papot egyaránt nyom és érint s amelyen segiteni egyáltalán senkinek sem áll hatalmában. S a papság meg tudja becsülni a nagy életkort az ö föpásztorában, mert mindenki tudja és érzi, hogy ha az Isten az ö évei számát is megszaporítja, ö is számot tart arra a megbecsülésre. Végül is tudja meg mindenki, legíőképen főegyházmegyénknek a papsága, hogy nem kell attól félnie, miszerint e csúf támadások szerzői akár az egyházmegye papságából, akár az idegen papságból, avagy épen a főpapi körökből kerülnének ki. Szó sincs róla! S ez a legnagyobb vigasztalás a papságra nézve most, amidőn azt kell látnia, hogy tervszerűen ma az egyik újságban, jelenik meg egy közlemény, holnap a másikban, de csak azért, hogy azt a főpapot, akit az egyik lap kidicsért, azt a másik rútul lerántsa. Nincs itt szerepe a kormánynak, nincs Csernoch érseknek, ilyesmit a támadók minden ravaszsága dacára sem hittünk el egy percig se, sem a többi püspöknek és íöpapnak; ők mindnyájan áldozatok a hercegprímással egyetemben. Az első meglepetés elmulta után, megszűnt a zavar és találgatás. Senki sem keresi már, hogy vájjon ki is lehet az a mérges pap, aki azt a szörnyű cikket irta; senki se kérdi, hogy csakugyan esztergommegyei-e az a pap, aki annak adja ki magát ?! Mert mindinkább nyilvánvalóvá lesz, hogy egyszerűen — hogy is mondjuk csak — Még két ujjamat se! — Oh, Jack, milyen gyerek maga! Itt van hát a kisujjam, ha boldoggá teszem vele. — No, de már hogy lehetne ezüstfényű! Ilyen furát még Rodman ur se merne mondani... i Mennyit ráfognak ezek a holdfényre! Hiszen, ha csakugyan ezüstfehér lenne a hajam már, akkor bizonyosan nem jött volna ki értem a sziklák közé. — Szép, szép a fehér haj ís, nem mondom, csakhogy, csak az olyan öreg asszonyokon, mint a mamája például. Oh, az egy aranyos lélek! Mintha nem is először láttam volna máma. Egész idő alatt magáról beszélt és azt is mondta, menynyire vágyódott, hogy az Isten lánnyal ajándékozza meg. Olyannal, mint én vagyok. És hogy megértettük egymást! —• Oh, ha képes lennék ilyesmire! Valakit jobbá, nemesebbé tenni! Ez lehet a legszebb feladat, erre vágyom én is : nevelni, segiteni! — Engedje el a kezemet, kérem ! — Milyen ünnepies itt a csöndesség! Vannak perceim, mikor csak ülni szeretek, hallgatni, mint az álom és gondolkodom az életről . . . Ilyenkor jön anyám és kicipel a konyhába rendesen . . . Oh, az iszonyú! — Hogy kiről szoktam gondolkozni? . . . Ezt maga kérdi? . . . — Ejha! No, épen Rodman ur! — Ej, dehogy! Senkit se emlegessen nekem ! — Már arról nem tehetek, amit magának valahol bebeszéltek. — Maga csacsi! Hát ha én elkezdeném, mikor is volt az, hogy Helénnel együtt csolnakáztak kettesben? . . . finoman ?! ? — anyagi csalódások miatt a világiaknak egy jói szervezett serege csinálja az egész izetlenséget bosszúból vagy üdvös megfélemlítés céljából. És itt hiábavaló az érvelés, az okoskodás! Hiába sütjük rájuk a valótlanság bélyegét: holnap újat találnak ki s azt kürtölik világgá! Lehet, hogy belefáradnak a hajszába, vagy végül is olyan hibát követnek el, amely feljogosítja a törvényes hatalmat arra, hogy lerántsa róluk a bűnöket takaró leplet s akkor mi is jobban belekapaszkodhatunk a sok művészi üstökbe. — A hívatlanok szereplése és az önzés. Minél zavarosabb időket élünk, annál inkább lehet és kell tapasztalnunk, hogy a nyilvánosság előtt, különösen a sajtóban, lehetetleneknek gondolt alakok, el sem képzelt hangon emelik fel szavukat és nyilvánítják véleményüket. A tehetség, a rátermettség annyira megszabja mai napság a közéleti és az irodalmi törekvések irányát, a korszellem annyira felnyitotta- a sorompókat, hogy majdnem lehetetlenség, miszerint egy igazi zseni felismeretlenüi és nyom nélkül tűnjék el az ismeretlenség homályában. Mégis uj irodalmárokat, stilus-mestereket látunk feltűnni, akiknek gondolatmenetüknél, szerencsétlenül választott tárgyuknál, hátat borzongató és kínokba ringató érvelésüknél csak a feltűnésük módja és alkalma furcsább, bizarrabb, sőt nevetségesebb. Tessék elhinni, hogy mindenkinek az életében felkínálkoznak a stílszerű alkalmak, amidőn kiki a saját egyéniségének erkölcsi mértékéhez képest érvényesülhet és megkezdheti az ő élethivatását, de az már nagy baj, ha az alkalom szinte történelmi nagyságú és fontosságú és nem is kínálkozik fel nekünk, de mi mégis üstökénél ragadjuk meg, teljes bizonytalanságban a jövendők iránt. A jelen napokban tényleg történelmi napjai vannak hazánknak, bár mi az elfásultság folytán ezt már nem is vesszük észre. A nagyjelentőségű alkalom készen áll: ember kellene a sátra, aki in meg tudná védeni a törvényes hatalmat és annak igazságos birtokosait, de a stílszerű hősök, a szellemi óriások helyett csupa kicsinységek és szürkeségek gurulnak a nyilvánosság elé s ezzel a ténnyel meg is döntik az igazságot, döntő csata helyett farsangi komédiát csinálnak. Meglátszik a stilszerütlen lovagokon, hogy az önzés állította őket csatasorba. Az elveket pedig régen nem ismerik. Elfeledték, hogy még ilyen alapon is lehetne munkálkodni, hanem igenis a személyek után indulnak s azok előtt hajtják meg a frissen felfedezett szellemi fegyvereket, lobogtatják a lármás felvonulások lobogóját. — Nem, nem! Látja, nekem eszembe se jutott soha a féltékenykedés. — Tudom. Minden szava szent előttem. Tudom, csak engem . . . — Értem. A többi nem számit, ha volt is. — Hogy én? . . . Már azt nem mondom el! — No, jó, ezt az. egyet! Semmi az egész. Gyerekség. Tavaly nyáron Tom Lichfield egészen belémzavarodott és mikor nem vettem észre, lemetszett egy kis kunkori fürtöt a nyakamról. — Több nincs . . . nincs . . . nem volt so . . . soha! • — De . . . de . . . Hát . . . no . . . Mikor . . . mikor az . . . a felsőbb lányokhoz jártam, egy gimnazistával leveleztünk. Olyan ostoba, csupa szerelmes szamárságokat firkáltam neki, ő meg nekem. Aztán levizsgázott és nem láttam soha. — De már ne többet! Nem fogok mondani! Nem ! Nem ; haragszom ; nem ! — Eh, semmi az is! Az az otromba Frank Franklin, a Nellinek a bátyja. Főhadnagy volt, szép. gyönyörű. Elment Manilába. Onnét arcképet is küldött. Nellivel mindig róla beszéltem. Majd meghaltam érte . . . — Igen, ezt az egyet igazán szerettem. Komolyan szerettem. Sokszor órákig is kezemben volt az arcképe és még . . . néha . . . meg is csókoltam. A fényképét . . . Hanem tavasszal hazajött és megláttam egyszercivilöltözetben. Megborzadtam tőle. Olyan közönséges, darabos volt. Egész belebetegedtem. Rá se tudtam többet nézni. A képét cafatokra téptem. — Igazán megkönnyebültem. Több titkom nincs . . . Miért mosolyog? . . . Az egyéneket imádják, nem az ő fényességükért, hiszen nekik mindegy, ha ma ez ül a hatalomban, holnap meg amaz, hanem igenis azért, hogy ezen mesterség gyakorlása közben egy nem várt elevátor ismeretlen magasságba emelje őket. Kaján. Gyár és a szölö. Gyárkémények füstfélhőiböl hull majd az a termékenyítő erő városunkra, melyből a jólét és megelégedés virágai hajtanak ki. Ily értelmű beszédeket volt alkalmunk hallani többször a közelmúltban. Az ismeretlen programmá kormány mellett műlelkesedéssel hevülő, nagy akarattal, de gyenge hanggal szónokló, gyárakat igérő szónok beszédébe beleszólt egy értelmes földmives: Ha gyárak lesznek, ki fog aztán a szőlőben dolgozni?! Nagyon helyes ez a kérdés. Az iparnak nagyobb mérvű föllendülése kívánatos, ez együtt jár a haladással. Nem szükséges azonban, hogy mindenütt gyárak legyenek. Magyarország eminenter földmivelő ország, városunk földmivelő népének a szőlőművelés képezi főfoglalkozását, keresetforrását. A szőlő és a gyümölcs termés a mult évben is igen szép jövedelmet adott, de ez a jövedelem még fokozható, mert lehet még többet és jobbat is termelni és erre kell törekedni. A szőlő ad elég munkát, még a vidék asszonynépe is talál kötözéskor az esztergomi szőlőkben 2—3 hétig jó keresetet. Nagyon helytelen gondolkozás lenne, elhagyni az egészséges foglalkozást a szőlőmunkát és a gyár füstös, egészségtelen levegőjében dolgozni, sorvadni. Kecskemét város példája mutatja, hogy mennyi vagyont lehet kihozni a földből, mennyi aranyat lehet elővarázsolni abból a szeretetből, amellyel a magyar földmives a barázda hantjaihoz ragaszkodik s a veritékcseppekböl, ha bőségesen áztatják a rögöket. A kecskeméti futóhomok megáztatva a gazda verítékével és megtermékenyítve ésszel és gazdasági tudással is, átalakult Kánaán-földdé s most versenyre kél a dús termőerővel megáldott fekete földekkel. Nem állami szubvenciók, nem gyárak emelték Kecskemétet az ország egyik legjelentékenyebb városává, hanem azzá lett földjének ésszerű művelése, termelésnek a viszonyokhoz alkalmazott bölcs irányítása által. Minden földmivelő államnak a kisbirtokos gyarapítására kell törekedni. A kis birtokon élő földművelő aki életének túlnyomó részét az Isten szabad ege alatt tölti, az a legbiztosabb alapja az államnak és a társadalomnak, az a kisgazda, akinek egész élete a röghöz tapad, amelyet munkál, az ragaszkodik az ő otthonához, hazáját, nemzetét szereti, az a történelem tanúsága szerint a legmegbízhatóbb embere volt mindig a társadalomnak, az államnak. A mi népünk között látunk több családot, melynek kis darab szőlője nemcsak megélhetést nyújt, de még gyarapodnak is; azok pedig kik — Persze, csekélység, apró semmik ... És... és . . . azt hiszem, maga ... a . . . maga . . . múltja is ilyen tiszta . .. ideális, mint a mamája mondta ... Ilyen komolyan, mint engem, még . . . nem . . . — Micsoda? — Oh? -— Mi-milyen furcsa! — Két esztendeig . . . Borzasz . . . — Mindent visszaküldött neki . . . — Má-második . . . — Óh! — Ne, ne mondja tovább! Nem akarom hallani! — Ne, hagyja a többit is! — El-hi-szem! — Persze, ugye, más! Egészen más! — De mégis, annyiszor ... Én azt hittem, én vagyok az első . . . — Eh, megyek! Jó éjt! — Csalódtam ! Irtózom a közelében! — Hagyjon, menni akarok ! —• Minek is mondott nekem ilyen szörnyűségeket I ;— ígéri ? — Nem,.nem sirok ! — Hisz tudja! — Mondtam már elégszer ! — Szeretem ! •— Örökké ! — Oh, de szép a tenger ! Ut a másik partra : ut az égbe! . . . -— Nem! nem fázom. Nem azért remeg a kezem. Oh, Jack, édes!