ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-04-07 / 15. szám

Egyesületük nem sok van, de a szükségesek már régóta kiáltották a tüzpróbát. Vezérlő emberük nem sok van, de azért egyetlenegy sem csorbitja meg vagyonát, hogy nyilvánosan szerepelhessen. Műveltség és megelégés, egyszerűség és őszinteség a jelszó. Memmingenben van egy-két ősrégi, egyszerű berendezésű, csöndes kocsmavendéglő, de kávéház és kártyaszoba nincsen. A jómódú, szorgalmas polgárságot összetartja a mult, melynek megőrizett emlékei beszédes szent ereklyék és a város nem várja a sült galambot sem a királyi városból Münchenből, sem a német birodalmi székesfővárosból Berlinből. Mindene helyiérdekű. Csak egyetlen állami, kerületi értékű sóhivatala van. És a várost mégis Világlátott iparosai virágóztatják fel. ;

. * * * Midőn Memmingen első polgárától Amontól elbúcsúztam, még egyszer önkéntelenül visszatértem két kisebb arányú régiség megtekintésére és följegyzésére. Az egyik egy kis, régi, patinás szinű alabástrom faragvány, mely egy daliás, kucsmás, nagybajusza, görbekardos, magyar diszruhás alakot ábrázolt. Felirata szerint: „Ein ungarischer Held/' A másik egy középméretű feszület, mely a hársfából faragott Krisztus megdicsőült szenvedését fejezte ki csodálatos érzéssel, megindító vallásossággal. A feszület alatt csontokon álló koponya. A Megváltó fejéről, a töviskoszorúból, aranyozott sugarak glóriája árad ki. A festék régisége is fokozta az érdekes emlék antik szépségét. Felirata 1496. Házigazdám is észrevette érdeklődésemet és az alabástrom szoborról annyit mondott, hogy azt valamelyik faragó őse készítette Augsburgban, ahol tanulóéveit töltötte. Valamikor állványos óra dísze volt. Lehet, hogy a lechmezei Lehel vezért ábrázolja. Á faragvány legalább is ötszáz esztendős. A feszületre pedig csak annyi észrevételt tett, hogy azt egyik őse a török veszedelem korában ajánlotta föl a memmingeni templom oltárára, pátriájuk oltalmára. Bevonultunk azután a családi szobába, ahol már a régi vendégasztal kínált friss memmingeni hurkát, sós kiflit és egy ősi Gambrin-kupában barna bajor sört. Kettesben villásreggeliztünk. Ismételve megköszöntem a sziveslátást és meghívtam őt Budapestre. Elutazásom előtt már évszázados, de tiszta kis vendéglőmben várakozott reám Amon fia és egy gondos csomagot adott át. — Valami emlék van benne, doktor ur — mondta udvariasan. — Arra kéreti szigorúan atyám, hogy ne tessék útközben felbontani, mert törékeny. A kékszemű, szőkefejü, valódi germán ifjúnak odaajándékoztam Nürnbergben vásárolt, műipari kivitelű, uj, zománcozott aluminium cigarettatárcámat és a következő órában már el is utaztam. Harmadnapra hazaérkezve, fölbontom otthon a csomagot és legnagyobb örömömre és meglepetésemre „húsvéti ajándékul" benne volt a két magyarországi vonatkozású memmingeni régiség. Azonnal megköszöntem a nagylelkű Amon figyelmét és emlékül Budapest németnyelvű, illusztrált kiadásával kedveskedtem neki. De azt is megírtam neki, hogy a nekem oly becses régiségeket Íróasztalom díszére helyeztem el, hogy folytonossan lássam, gyönyörködjem benne és visszagondoljak a jó Memmingenre. Ilyen a kedves memmingeni polgármester hazafisága, intelligenciája és szeretetreméltsága. Valóban hagyományos és értékes családi örökség. Befejezésül ismét visszatérek tanulságaim értékesítésére. Összehasonlítom Esztergomot a kis bajor várossal. És kiderül, hogy szülővárosom történeti múltja, festői vidéke, nagyobb terjedelme össze sem hasonlítható Memmingennel. Csak polgársága is annyira szeretné a régi jó idők emlékeit. Itt vannak nálunk a hajdani remeklő céhmesterek mai utódai, akik őseik emlékeit családi szóval magyaráznák és őriznék? Melyik iparoscsalád mutatja meg azt a remeket, melyet valamelyik őse alkotott, mikor még nem bélyeg, hanem hivatás és világjárás kelett valamelyik iparág műveléséhez ? Nálunk ma már a magyar kisvárosok is Budapest után igazodnak. Bégi épületeinket ledöntjük, hogy modern bérházat építsünk, régi emlékeinket kopott ócskaságoftnak tartjuk, hogy ne tartsanak mások is elmaradottaknak. Semmit em őrzünk meg tegnapról. Mindenünk mai és modern. Igy követeli ezt az uralkodó korszellem. Igy követeli ezt holnap ez a sajátszerű társadalmi rend, mely szégyenli elavult öregatyját, a tegnapot és elmaradt atyját, a mai napot. Rokontalan rokonszenv. Ne haladjunk azonban tovább hagyományok nélkül! Gyűjtsük azt össze, ami még megmenthető, amit még nem őrlöttek meg a feledés szúi a padlás poros pókhálói között és amit eddig meg nem becsültünk. Hiszen a hagyomány tisztelete és föntartása mindig vigasz és bátorság küzdelmeinkben. Erősekké tesz, mert összeolvaszt, önérzetesekké, mert megérteti a multat és boldogít, mert csak nemes passziókra foglalja le érdeklődésünket. Tripolisz és az Izlam. A napi sajtó megvilágításában Tripolisz egységes országnak (tartománynak) látszik. A valóságban azonban két tartományról (országrészről) van szó, amely két rész történelmi fejlődésére nézve épúgy, mint földrajzi viszonyait vagy benszülötteinek életkörülményeit tekintve nagyon különböző. Ha a jelenlegi politikai helyzetet veszszük szemügyre, azt látjuk, hogy bár a legutóbbi időkig a tartomány mindkét részében ozmán hadsereg állomásozott, mégis nagyon elütő volt bennük a tényleges hatalom gyakorlása. A tartomány nyugati részében a Tripolisz és a Fezzan szandsákokban a politikai és a katonai hatalom valóban török kézben volt. Kétségtelen is, hogy e két nagy kiterjedésű, de gyér lakosságú kerületben a török hivatalnokok és csapatok teljes biztonságban dolgozhattak. De egészen másképen volt a dolog a keleti országrészben, nevezetesen a Benghazi szandsákban. Itt a török uralom csakis a sivatag keskeny peremére szorítkozott. A termékeny Dshebel elAehdar lakói más úrnak hódoltak, nem a magas portának. Ez a szellemi fensőbbségét gyakorló uralkodó, de aki egyúttal világi fejedelem is, a nagy Senusis-társulat feje, amely szövetség a valláspolitikai társulatok egyedüli képviselője ÉszakAfrikában. A Senusi nagysejk gazdasági szempontból nagj-jelentöségű Benghazi lakóira nézve. Achmed és Senusi ugyanis jelenleg Afrika legnagyobb rabszolgakereskedöje. Szudán királyai, nevezetesen az Úadai fejedelem és helytartója, bőven szállítják neki a fekete portékát, amit ő aztán Bengháziba juttat és ott nagy nyereséggel elad. Ahhoz nem fér kétség, hogy a műveltebb törökök hallani sem akarnak a „fekete gazemberek ezen üzelmeiről", amint ők is mondják és e rabszolgavadászatokat és rablásokat az Izlam szennyfoltjainak tartják. És a török kormány még sem lépett fel határozottan „ezen üzelmekkel" szemben. Nem tehette ezt már csak azért sem, mert arabjainak egy nagy része vagy érdekelt fél a kereskedésben, vagy egyenest a Mahdi szolgálatában áll, amint közönségesen a sejket nevezik, vagy pedig magának is nagy haszna van a fegyverek és élelmiszereknek oda való szállításából. Erélyes közbelépésükkel a törökök magukra vonták volna az egész lakosság haragját. Egyébként egy távirati jelentésből kitűnik, hogy Benghazi megszállásánál azért tört ki az arabok dühe az olaszokkal szemben, mert előre látják az egész rabszolgakereskedelemnek európai hatalom útján való beszüntetését. Ami teljesen bizonyos. Mert valóban, ha Olaszország nem vette volna kezébe ez ügyet, egy európai nagyhatalmat kellett volna megbízni, hogy megszabadítsa Szudán belsejét a barbarizmus e szégyenletes megnyilvánulásától. Ugylátszik a Senusi sejk neszét vette, hogy a franciák figyelmesekké lettek garázda üzelmeikre, sőt egy izben meg is fenyegették. Ennek volt talán a következménye, hogy rá egy évvel váratlanul Konstantinápoly barátságát kereste, noha szive mélyéből gyűlöli a törököt. A végzet sajátszerű iróniája, hogy épen a törökkel kötött véd- és dac-szövetséget, akik épen a legutóbbi években kezdtek a szabadság és haladás vizeire evezni. Ennek az ozmán barátságnak volt az eredménye, hogy a török dél Tripoliszban felépítette Ain Galakka erődöt, ami nyilván a Senusis kedvéért történt, amelynek érdekében állott, hogy olyan urai legyenek a ' vidéknek, akik gazdálkodásai fölött szemet hunynak. De térjünk újra vissza Tripolisz keleti tartományára. A sivatagot övező nagykiterjedésű terület ez felruházva a művelődés minden külső feltételeivel. E mesés vidék egy lusta rablóhad kezében van, amely még a küldött török hivatalnokoknak sem engedi meg, hogy közötte időzzék. Szinte érthetetlen, hogy egy olyan nemzet, minő a török, amely még mindig nincsen derék és erélyes vezető férfiak híján, szükséges haderővel is rendelkezik, hogy mondom nem vetett véget e visszás állapotoknak. Talán nem csalódunk, ha ezért az ó-törökök vakbuzgóságát tesszük felelőssé. Az ó-törököknek ugyanis nemcsak kifogásuk nincs a rabszolgakereskedés ellen, sőt a hitetlenek ellen Allah megparancsolta harc szükséges következményének tartják. Ugyanis igy okoskodnak: a rabszolgákká lett hitetlenek az izlam kebelébe térnek, már pedig egy megmentett lélek ezerrel ér fel. Senusis lakói a legtöbb török előtt nem közönséges rablószámba mennek, sőt inkább Allah eszközeit látják bennük a tévelygők megtérítésére. Azonkívül mint moslimek a hitetlenek ellensúlyozására is szolgálnak, akik úgyis egyre nagyobb arányokban kezdenek tért foglalni Afrikában az izlam rovására. De az is kétségtelen, hogy a Senusis hadi erejével a törökök jó maguk sincsenek tisztában. Nemrégiben egy török államférfiú Londonban azt a kijelentést tette, hogy a mahdi szavára 50 millió harcos áll talpra. Ily fantasztikus számokkal dobálódzik a sztambuli sajtó is. Cornet francia kapitány adatai szerint valami 700 fegyveres áll állandóan a mahdi szolgálatában! Ha ehhez hozzávesszük az egész tartomány 500.000 lelket számláló lakosságát, amelyből tán 12.000 a fegyvert bíró, tisztában lehetünk a mahdi hadierejével. Oly szám ez, amely még ozmán segítséggel sem képes arra, hogy megmérkőzzék egy kultúrállam tervszerűen dolgozó, jól fölszerelt hadiseregével. Mi köze mindennek az izlamhoz ? Azt hiszem nagyon sok. Mert az izlamnak, mint valláspolitikai hatalomnak jövője szorosan összefügg Törökország jövőjével, másrészt meg Törökország valláspolitikai jelentőségére nem kis csapást mér afrikai birtokainak elvesztése. A hatás kétféle irányban nyilvánulhat : az egyik Törökországra csak úgy, mint az egész társadalomra nézve szerencsés lehet, a másik föltétlen bukást rejt kebelében. Most már csak az a kérdés: észre térithetők-e az ozmán birodalomban az uralkodó elemek vagy sem? Nem akarjuk most kifejteni mi függ e kérdéstől, csak annyit mondunk, hogy az ozmán birodalom életbentartása a törökök gondolkozásmódjának teljes megváltoztatása nélkül lehetetlen. Ha ez a belső megújulást és átalakulást nem birja meg egyéb területrészeit is kénytelenek lesznek a kulturállamok megszállani. A legkevésbé sem valószerűtlen, hogy ezek után már az arab félsziget kerül sorra, „az izlam bölcsője a szent városokkal". Igazi iróniája lenne ez a világtörténelemnek, melynél csak egy nagyobb van, az t. i. hogy az események folyását senki nagyobb egykedvűséggel nem nézi, mint a muzulmánok. Máriám. Gyermekkorom óta láttalak ágyam fölött, bámultalak, de nem értettelek. Tudatlanságom csak a festményt látta benned, el-elnézve a fejedövezte szép kék lepelt, melybe emberi fantázia burkolta szelid vonásidat. Ártatlan ajkam mindennap elmagolta dicsőítő imáidat, de szavait még nem világositá meg az értelem s a gyermekszív nem adhatott érzést tartalmának. Évek jöttek, küzdelem, harc, szenvedés keresztül tört az ecsetvonásokon, élő lénnyé formálta alakod s ma mint nélkülözhetetlen élettárs vagy mellettem, nemes vonásidon értem a fájdalmas borút, a lepergő könnyeket. Szeretet ringatta bölcsőmet, lágy hangú altató dalok mellett hunytam le szempilláimat, de álmodni még nem tudtam. Sírtam, kacagtam ösztönből, mint a többi gyermekek, kiket a támogatók egyszer csak lábra állítanak, mintha mondanák: „Van már helyed a földön." Aztán öntudatra ébredtem s e létérzettel szivembe vonult egy sajátságos rajongás, mi a köznapiasság fölé emelve, boldogsággal hitegetett. Bámultam a természet legapróbb részletét, órákig kutatva az égbolt milliárd csillagjai között, hogy tündöklő vibrálásuk fényénél nem fogom-e meglátni az alkotó isteni fenséget, ki utánozhatatlan ecsetvonásaival oly ragyogó tájképpel vette körül az emberiséget. A csodálat remegésbe hozta bensőmet, szépnek, elragadónak találtam mindent, örülve, hogy részese vagyok ez óriási földnek, hol talpalattnyi helyet is kivívni oly nehéz. Az ábrándok csalóka szemüvegén még oly könnyűnek gondoltam és szerettem volna átkarolni az egész mindenséget, hogy gyönyöreit magamba zárhassam. Örültem a létnek, fantáziám a művészet szárnyain emelt magasra, hol a dicsőség mámorában örökzöld babérok övezik a homlokot, rózsás