ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-04-07 / 15. szám

ligetnek láttam magam előtt a választott pályát, mindenütt, mosolygó napsugárt, kábitó illatot véltem találni. Ez illúziókból szövődött fátyolt mihamarább lerántotta a való kíméletlen igazsága. Itt kezdődik az emberismeret. Kibontakozott előttem a végnélküli küzdőtér, hol ember embert tipor s a nagyravágyás alacsony eszközökkel is utat igyekszik törni magának. Láttam fáradtan leroskadni a nemes céloktól lelkesített úttörőt s diadalt ünnepelni a nyomdokán haladó kontárcsoportnak. j Az igazság és érdem bálványozott eszméit ledöntötte a tapasztalat, szárnyszegett talentumok vergődése sötét árnyalattal vonta be a képzeletszinezte életképet. Eltűnt róla sugár, virány, kopár útjain tépő bogáncs tartóztatta fel a haladót s megmászhatatlan sziklaormokra volt helyezve a cél. Csüggedve néztem körül: „Hát ez a lét?" Cselszövő ellenség táborába helyezték az embert, hogy harcképességét próbára tegyék. Csalódás szakitá fel az első sóhajt lelkemből s bizalmasabb ismerősöddé tett Máriám. Megszűntél hideg kép lenni, kiemelkedtél a keretből, hogy felemelő karjaidat vállamra téve erőre serkentsél. Aztán éreztem egy másik szikrát szivemben, melynek az isteni lehelet legtágasabb tért szabott és azok köré gyüjté a többi szenvedélyeket. A szeretet bennem uj világot teremtett, széppé varázsolta ismét az életet s mintha az ébredő tavasz üditő levegője felém hozta a fakadó növények minden illatát, hogy kábulttá téve, álomra kényszeritsen. Ez álomban elvonult előttem a csodás szeretet fensége, gyönyöre, erős bizalmával, hitével, s magasra állította az egyént, kitől cserébe szivet reméltem. Hisz csak ennek nyilatkozása tehet bennünket gazdaggá, ez élesztheti lelkünk örökmécsében a lángot, mely jótékony tüzével elviselhetőbbé teszi a külvilág zord klímáját. Boldog szendergés volt csupán, rövid álom, honnan a való brutális keze durván rántott fel az ébredésre. Támolyogtam, szemeimet megdörzsölve azt hittem még mindég álmodom, bár éreztem, hogy valami rengés össze-vissza hasította a szivemet. Elmém lassan-lassan felfogta, hogy a hazugság durva leplet borított a mult hiszékeny pillanataira s a jelen igazsága behantolta örökre ez érzelmeket. Undort ébresztett a jelen, földi kincsek helyét hitvány salak' váltotta fel s én áthidalva más világba menekültem. Fájdalmas roskadozó léptei hozzád vezettek Máriám és zokogó könnyeimre megmutattad te is vérző szivedet. Rám borítottad glóriás főd kék leplét, mely a hit vakitó fényétői tündöklött és lázadó lelkembe felgyújtottad a megnyugvás örök békéjét. Igy hullok térdre előtted s olthatatlan szeretetem imába foglalja a lét összes keservét. Gladiolus. Húsvéti eszmék. (Friss piros tojások.) Elkésett vendégnek a falusi házban csont az eledele húsvétkor. Elkésett gondolatnak nincsen haszna az uri társaságokban. * Nagy költség kis jövedelem az a mai legnagyobb veszedelem. Legjobb asszonyról legkevesebbet beszélnek. * Minden folyó az összefoglaló tengerbe ömlik. Minden földi élet az örökkévalóság végtelen tengerében végződik. * Egészségünket csak akkor becsüljük, ha elveszítjük. Jó barátunkkal is igy vagyunk. * Az a munkás, ki dolga közben sokat mesél, rendesen haszontalan. Az a fecsegő, aki a társaságokat kifárasztja, mindig haszontalan. * Jegyezzük a feltámadás örömünnepén szivünkbe : hogy mindennapi Miatyánk nélkül nem érdemeljük meg a mindennapi kenyeret! Aki megbecsüli magát ifjúkorában, abból igaz férfiú válik. Minden nagynak kicsiny a kezdete. De ez a kezdet mégis csak legnehezebb. Dr. Kőrösy László. A jeruzsálemi keresztút eredete. Irta: Dr. Dangelmajer Lipót. Üdvözítőnk földi életének emlékei a szent városban már a legrégibb időtől kezdve vonzották a keresztények áhítatos tiszteletét. Már a legelső püspökök öntudatos kegyelettel nevezték Sionhegyi templomukat „az összes szentegyházak anyjának", mely cim később a római lateráni bazilikára ment át. Ott állt ugyanis az a Sión hegyi templom, hol az apostolok a legősibb hagyomány szerint a sz. Lelket vették és a hol szintén régi hagyomány szerint az Üdvözítő az utolsó vacsorát ülte. E szentegyházukból bizonyára sürün lejárhattak a sz. püspökök, sz. Jakab apostol utódai, híreikkel a sz, sirhoz és Kálvária hegyhez. Csak ugy érthető, hogy midőn Hadrián császár (117—113.) újonnan alapított Aelia Capitolina városával a régi zsidó és keresztény Jeruzsálem emlékét el akarja törülni, miként a Mária-hegyen, a régi zsidó-templom helyén, Jupiter-templomot épit, ép ugy a Kálvária-hegyen a sz. sir felett egy még gyalázatosabb Venereumot állit. A keresztények kegyelete tehát már ez időben a régi Mária-hegy mellett a város második szentélyével, az újszövetség sz. hegyévé avatta a Kálváriát, hogy e hely ennyire magára vonta Hadrián szentségtörő intézkedését. De Venus bűne nem sokáig őrjöngött e sz. helyen. A pogányság összedőlósével e templom is romba dőlt és romjain az uj vallás, mintegy bölcsője felett, diadalmas felnövekedésének, megerősödésének emlékét állította fel. Magán a niceai zsinaton (325.) határoztatott el, hogy az Üdvözítő földi élete által megdicsőített helyeket a szentföldön emléképitményekkel díszítik. Igy emeltetett Konstantin császár három fényes bazilikát a három sz. barlang felett, mint ezt Özséb, caesarcai püspök, Nagy Konstantin kortársa és életrajzírója beszéli, vagyis a barlang felett, Betlehemben, hol az Üdvözítő született ; továbbá a sirbarlang helyén és a Kálvárián, hol az Üdvözítő meghalt és eltemettetett, végre a barlang felett, az Olajfák hegyén, a melyben Jézus a zsidó templom elhagyása után nagyszerdán este a város pusztulásáról és a világvégről való jövendöléseit mondta. Mind e három, nagy hatalmas épület volt diszes előcsarnokkal. Utánuk azután csakhamar ujabb ós ujabb templomok emelkedtek a szent helyeken. Ügy hogy Eudoxia császárnő idejében a sz. helyek kultusa virágkorát érte és' élte. E templomok emelkedtével egyes sz. helyek kegyeletes látogatása lassanként egy határozott liturgikus formát öltött magára. Nevezetesen egy körmenetbe foglalták össze az Udvözitő szenvedését megörökítő helyeket. Ezen a körmeneten vett részt a jámbor és Írástudó Betheria (385ben, ezelőtt Silvia Peregrina néven ismeretes) zarándoknő és irta ezt le. Sión hegyéről indult ki, fel az Olajfák hegyi bazilikához, melyet Konstantin építtetett. Ennek sz. barlangjában a nagyszerdai tanítást a világvégről és az első hagyomány szerint az Oltáriszentség alapítását nagycsütörtökön, tisztelték. Ezen hagyomány az Oltáriszentség alapításáról ellenkezik az evangélium adataival, hogy Jézus a húsvéti vacsora előkészítésére a két tanítványt a városba küldte és hogy az utolsó vacsora helye nem egy barlang, hanem egy házi terem, szoba volt. De nem egy étterem, mint a latin coenaculum szóból lehetne következtetni, hanem egy ház első emeleti főhelyisége. Ennek zsidó neve e

alijja == emelet az ó-szövetségben sokszor előfordul. A háznak ezt a részét használják keleten lakóhelyül, vendégfogadásra ós étkezésre is. Annak kapcsán, hogy az emelet vendéglátásra is volt szánva, érthető az adat, hogy a régi zsidó rabbik e

alijjá-kat tartottak maguknak az egyes városokban, igy említve a jamnei, agazzai c

alijja, amelyet mi gyűlési helynek, van prován szóval körhelyiségnek fordíthatnánk. Ugyanilyen értelemben kell azután az evangéliumi coenaculum (közönségesen utolsó vacsora termének fordítva) szót is venni, mely tulajdonkóp az r alijja szónak, arról a körülményről vett fordítása, hogy az közös étkezőül is szolgált. Tehát az Üdvözítőnek is volt a városban egy ismerősénél összejöveteli helye, az akkori zsidó tanítók, rabbik szokása szerint. Talán máskor is tartott benne összejöveteleket, de az evangélium csak a husvétvacsorait említi elsőnek. Ennek alapján azután, hogy ez a hely Jézus és az apostolok állandó gyülekezési helye volt, lehet azt a coenaculumot is, melyben az apostolok a sz. Lelket vették, az előbbivel azonosítani. Az apostolok sem választottak más .gyülekező helyet, mint a melyet már Jézus kiszemelt. Igy mondhatjuk, hogy a hagyomány később, midőn az 5. és 6. században az utolsó vacsora emlékét az olajfák hegyi barlangból átvitte a Sión hegyi templomba, hol eredetileg a történelmi alappal biró hagyomány szerint (a 2. századból) csak a sz. Lélek vételét ülték, eltalálta az igazságot. Hogy pedig a régi hagyomány az utolsó vacsora, emlékét, mint fentebb emiitettük, az Olajfák hegyi bazilika barlangjában tisztelte, onnét magyarázható, hogy az eucharistia disciplina arcánája szívesen létesített kapcsolatot a történelmi adat ellenére is a szintén titokzatos világvégi tanítás és az oltári szentség alapítása között, eleinte talán csak a liturgikus tiszteletben, később a történeti hagyományban is. Ha a helyesebb történeti fejlődós később csak a világvégi tanítás emlékét hagyta is meg e helyen, még igy is a keresztény világ egyik legszentebb helye fog maradni, mert egykor a sz. sirral egyrangu diadalemléke a kereszténységnek állott ott és az onnét a városra való megkapó kilátás örökké fenséges háttere marad a jelenetnek: „Látjátok mindezeket? (a templomra mutatva) Bizony, mondom nektek: nem marad itt kő-kövön, mely fel nem dulatnék." (Máté 24, 2.) A Konstantin-féle bazilikát feldúlták a perzsák, a keresztesek restaurálása is összeomlott a középkor folyamán, ugy hogy az alapokat is mintegy újra kellett felfedezni a mult télen. Isten adja, hogy ezeken a kereszténység áldozatos kegyelete újra életre keltse a régi sz. emléket. Hogy tovább nyomon kövessük a régi körmenetet, innét az olajfák magaslatáról, aláment az olajfák tövéhez a Gretszemáni kertbe. A régi hagyomány itt két helyet szentelt meg, hol az Üdvözítő térdre borulva imádkozott és vérrel veritékezett; a másodikat, hol az apostolok visszamaradtak egy kőhajításnyira és ahol őket az Üdvözítő háromszor felkereste és harmadik felkeresésnél elárultatott. Mind a két helyet a régi időben templom díszítette. A körmenet innét a praetoriumhoz tartott, Pilátus törvényháza helyén épült templomhoz; majd innét a szent sir bazilikájához, hol a főszentélyek a Kálvária, a szent kereszt feltaláltatása helye ós a szent sir látogatásával véget ért. Amint látjuk, a körmenet az Üdvözítő szenvedése által megszentelt helyeket érintette, úgy ezt helyesen Jézus szenvedése útjának nevezhetjük. Különösen gyakran végezték ezt a keresztények a nagyböjti időben. Igy tartott ez a keresztesek dicső korának végéig, mikor ezekkel együtt a keresztény zarándokok is kitiltattak. Csak az igénytelen Ferences-testvérek lettek megtűrve a szent helyek őrizetében és a gyér zarándokok gondozásában, kik életveszélyek között keresték fel a szent helyeket. Hogy az európaiak e veszteségüket kárpótolják, maguk készítettek városaikban, nevezetesen Észak-Olaszországban és a Rajna mentén a jeruzsálemi szentélyek mintájára a szent sirt, a Kálváriát ábrázoló templomokat, majd a többi szentélyek mását is, igy praetoriumét és Getsemani kertéit. A Jeruzsálemben ténylegesen tisztelt szentélyeket azután kiegészítették a szentírásból ós hagyományból vett több esemény emlékével, melyek mindegyikének egy-egy oltárt vagy kápolnát emeltek. Voltak városok, ahol 40—50-re is felment a templom, kápolna, vagy olt'ár által igy megörökített események száma, mint pl. Leidenben, hol egész hosszú utcában nyúltak el az építmények ós egész Jeruzsálemet képeztek a városban. Ezeket időnként különösen a nagyböjtben ünnepi körmenettel is bejárták, az oltároknál misét mondtak és a hivek ájtatoskodtak az egyes emlék-helyeken, melyeket a körmenet állomásainak mondtak. Az állomások sorozatát pedig keresztútnak nevezték, mert leginkább a keresztnek az elitéltetós helyétől a Kálvária hegyére való felvitelét ábrázolta. Ezen keresztúti ájtatosság azután a XVII. században egész Európa-szerte elterjedt és lassanként egy közösen elfogadott alakot nyert, melyben a jól ismert 14 állomást számlálja. Az időközben eleinte gyérebben, majd sűrűbben a szentföldet járó zarándokok a helyszínen is akarták az otthon megszokott áhitatgyakorlatukkal a szent események emlékhelyét felkeresni és tisztelni. Az eseménysorozat utolsó állomásai a Kálvária hegyén és a szent sirnál, már idők óta a kegyeletes tisztelet tárgyát képezték. A kiindulási pont a praetorium helye