ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-04-07 / 15. szám

Az „Esztergom" húsvéti melléklete. Lesz feltámadás! Uj életre kel a természet. Az erdők fái és cserjéi egymásután ébrednek téli álmukból; letetik az enyészet, a halál szomorú köntösét, hogy az élet virágos mezébe öltözzenek; a pázsit fűszálai, a kert rózsafái, bokrai, virágai egymásután egyenesítik ki megdermedt szálaikat és ágaikat a tavaszi nap édes csókjára, újra megindul bennük a vérkeringés, újra látható lesz rajtuk az élet lüktetése a fölös nedvtől duzzadó rügyekben és feslő bimbókon. Megérkeznek a tavasz, az élet fürge hírnökei és vig csicsergéssel, kedves csevegéssel töltik be az elhagyott tájak ébredő berkeit, hogy mindenütt az egész természetben bejelentsék a tavasz megérkeztét. A halált követi a föltámadás, a szomorú enyészetet a pezsgő élet! Igy megy ez évről-évre, századokról-századokra. Titáni küzdelmet vív egymással e két világhatalom, ki tudja már mióta és ki tudja megmondani, melyik fogja elragadni a győzelmi pálmát, melyik fogja végleg és osztatlanul birni a nagy mindenség uralmát időtlen-időkig? Az emberi tudomány ugyan az enyészetnek itéli oda már előre a győzelmet, de a mi hitünk — isteni kijelentésekre támaszkodva — azt mondja, hogy e győzelem csakúgy látszólagos lesz csak, mint volt egykoron 2000 évvel ezelőtt és hogy mindenek elmultával végre is az élet fog uralkodni örökké! Igen, az élet analógiái és árnyékai, ha úgy tetszik festett és tükörképei — a föld és annak elemei az ásványok, a növény- és állatvilág az enyészeté lesznek, ezek fölött győzedelmeskedni fog a halál, de ezen győzelme is csak szerfölött ügyes szemfényvesztés, nagyszerű csalódás, mert hisz' csak azt nyeri vissza, amit az élet születésekor elvesztett. De maga az élet a maga valóságában és teljességében már legyőzte a halált, midőn 2000 évvel ezelőtt Krisztus az élet ura és alkotója, maga az Élet, harmadnapra dicsőségesen föltámadott halottaiból. Újjászületett az ember lelkének elvesztett élete, hogy ezentúl uralkodjék a lelkeken. Méltán örömünnep tehát e győzelem évfordulója az anyaszentegyházban, melynek allelujája önkénytelenül előtörő ujjongása ama vágynak, amely ott lappang mindenek szive mélyén, amely retteg s nem tud belenyugodni a megsemmisülés gondolatába s amelyet csak mázsányi súlyokkal lehet ideig-óráig elfojtani s a nirvána leplével takargatni, amely igy is elő fog törni, mint a betemetett forrás s annál hangosabban s annál ellenállhatatlanabbul fog csobogni. Ha pedig az értelemnek éberségével és könyörtelenségével mégis csak sikerülne kioltani e lángot, hamu alatt tovább pislogna, hogy a nagy elválás, a halál pillanatában annál rémesebben fellobogva diadalmasan hirdesse : mégis csak lesz feltámadás! Hűvösvölgyi R. Nagypénteken. Ott függ a kereszten . . . Jóságos az arca. És mig odalenn, durva nép kacaja Harsan tova búgva, — eljött órája. Beteljesedett! Meghalt, mert szeretett. Szeretett igazán, Mint senki azután. Az esztelen ember, iszonyú, mit nem tesz! Keresztre feszíti. Megjósolta 0 ezt. Beteljesedett! Meghalt, mert szeretett! Minden mély gyászt öltött. A föld is megrendült. Szerencsétlen népe, most veszi csak észre, Hogy Isten volt. Későn tér eszére. Beteljesedett! Meghalt, mert szeretett! Szeretve két kezét Most is felénk tárja, Hogy nála keressünk Édes lelki vigaszt,' Szivünk fájdalmára. Cyprus. Hagyományok nélkül. Irta: Dr. Kőrösy László. Van már hazánk tíz-tizenkét nevezetesebb, történeti értékű vidékének megfelelő régiségi és történeti szövetsége. Valóban tanulságos volna azonban kikutatni és kimutatni azt, hogy a diplomás „latejner" osztályon kivül, hány valódi polgárember sorakozott eddig a kultur egyesületek támogatására? . . . Az esztergomi és a szomszédos honti egyesületen kivül ismeretes a bácsbodrogmegyei zombori történeti társulat, a biharmegyei nagyváradi régészeti- és történeti-egyesület, a délmagyarországi temesvári történelmi és régészeti muzeumtársulat, a hunyadmegyei dévai régészeti és történelmi egyesület, az alsófehérmegyei gyulafehérvári történelmi és régészeti kör, a mosonmegyei régiség- és történet-társaság, a szepesmegyei lőcsei történeti egyesület, a vasmegyei szombathelyi régészeti társulat és a pozsonymegyei pozsonyi régészet és történelmi intézmény, a budapesti és kolozsvári országos érdekű intézetek. Tehát körülbelül ennyi magyar vidéken van némi őszinte érdeklődés a hagyományok megőrzésére és tiszteletére. Pedig minden történeti városnak és vidéknek meg volna a maga külön hivatása a saját emlékei föltárására, összegyűjtésére, megóvására és tiszteletben tartására. Hagyományok nélkül élni történeti nemzet fiainak nem lehet és nem szabad. Ez a nemzeti lét alapja. A hagyományok iránt való tiszteletet, az emlékek megértetését, tehát a kegyeletet s a történeti ismeretek népszerűsítését gyakorolja a hajléktalan esztegomi régészeti és történeti társulat is, melynek tagjai közt- ott találjuk mindazokat, akiket az egyesületi túltengés valóságos hadisarccal sujt csak azért, mert diplomájuknál fogva született tagjai és adófizetői minden fölösleges egyesületnek. Tisztelet azoknak, kik az esztergomi régészeti társulatot istápolják. Ez az egyetlen egyesületünk foglalkozik a mult kultuszával és Esztergom dicsőséges történetének pantheon-köveit gyűjti. A külföldi német kis városokban nem nehezedik minden egyesületi és szövetkezeti teher a diplomás osztályra. Sőt épen az iparos és kereskedő osztály az, mely a városi kultúrát nemcsak szolgálja, hanem föl is virágoztatja. Hagyományok nélkül élni ezekben a német kulturvárosokban lehetetlenség. Akinek nincsen közös emléke valamelyik kiemelkedő polgári család emlékeivel, az nem közéjük való, mert idegen és igy elidegenednek tőle mindazok, akiket valóságos történeti emlékű rokonsággá olvaszt össze a közös hagyományok tisztelete és szeretete. Hogy ezt a „kulturális tételt" bebizonyítsam, elkalauzolom olvasóimat, husvéttáján, egy kis bajor városba, ahová úgysem igen járnak a nagy vonalokon és a jártutakon utazó esztergomiak. Tehát Memmingenbe megyünk! Legkevésbbé sem világhírű állomás. Még csak valamelyes kiemelkedőbb, németországi történeti múltja sincsen. És mégis teli van a városka helyi érdekű érdekes emlékkel, középkori épületekkel, ősi céhházakkal, öreg iparos telepekkel, szóval emlékezetes és tiszteletreméltó hagyományokkal. A reformáció viharjaiban kolostorai és templomai gazdát cseréltek. A zárdák városi középületekké alakultak. A katholikus templomok luteránus egyházakká váltak. De a memmingeni reformátusok nem pusztítottak el semmit őseik hagyatékából. A kiváló festményeket ott hagyták az oltárokon s a falakon, a feszületeket, a fölszereléseket és a régi emlékeket nem árverezték el „francia módra", hanem a városházára vitték. Sőt egyes régi patríciuscsaládok az őseik adományait otthonukban őrizték. Szóval megbecsülték ős apáik remekeit és megmentették azokat évszázadokra. A messze idegenből érkező utas csak jó ajánlattal léphet a német kisvárosok családi szentélyébe. Nürnbergben töltvén néhány tanulságos napot, sikerült néhány előkelő ismeretséget kötnöm az egyik muzem őrével, hogy kérés nélkül is szives volt ajánlólevelet adni Memmingen első polgárához, midőn búcsúzáskor fölemiitettem, hogy — tanulmányozás céljából, — útba ejtem a nyájas vidéki várost. A város esze és szája épen a nürnbergi German-Muzeum tavaszi ünnepéről tért haza két nagy kitüntetéssel. Az egyiket, mint dalos-kör, a másikat, mint lövészegyesület szerezte. A memmingeniek természetesen nagyon boldogak és büszkék voltak elnökükre. Az elüljáró polgár azonban másnap már műhelyében dolgozott vidám segédeivel és épen jókedvű helyi vendégeivel, munkaközben társalgott. Midőn a műhelybe léptem, a hatalmas germánt azonnal fölismertem a német illusztrált lapokból. Meglepetés nélkül fogadott. Az ajánlólevél elolvasása után pedig barátságosan mosolyogva nyújtotta kezét és fiával fölkisértetett a lakásba. Pusztán egyszerűség és tisztaság, okos beosztás és takarékosság fogadott mindenütt. Sehol semmi fitogtatása a jólétnek. A kisasszonyok sehogysem lettek még pirosabbak a konyhában, midőn beköszöntem. A mama nem hagyta félbe az ünneplő ruhák tisztogatását. Cselédnek se hire, sem hamva. Hanem azért csak ugy ragyogott minden a tisztaságtól és a rendtől. Mig a fiatal gazda az első szobában az ősi bútorokat és hímzéseket kezdte magyarázni, egyszerre csak megjelent a család feje gyorsan átöltözve és ugy üdvözölt, mint aki valóban őszintén örül vendégének. Az első szobába meredek falépcső vezetett. Csakhogy ez az első helyiség nem polgári szalon volt, a milyenek a mi kis városainkban szoktak vasárnaponkint megnyílni a távollevők „nagymosására." vSehol semmi kirívó vásári bútor, tüllel bevont disztükör és függőlámpa. Nem rikítóra festett falak és jutányos de feltűnő színű bazárszőnyegek, nem aranyrámába foglalt szénrajzaFcképek és nagyított fotográfiák, nem megolvashatatlan bábeli csecsebecsékkel telirakott asztalok fogadtak, hanem beszédes emlékei az Amon-család hatszáz esztendős gyűjteményének. Ez a tartalmas nagy szoba teli volt érdekes festményekkel, eredeti faragványokkal, ősi bútorokkal, régi edényekkel és tanulságos fegyverekkel. A képeket ugyan nem a magyar eredetű világhírű nürnbergi Dürer Albert, a szobrokat sem a nagy ötvösművész Vischer, az ősi remek bútorokat nem nürnbergi asztalosok, a régi edényeket sem meisseni mesterek s a fegyvereket sem passaui és szalzburgi ötvösök alkották, hanem azért annak a nagy szobának nem volt több mása sem Memmingenben, sem egyebütt, mint nálunk a kisvárosi parádés szobáknak — minden utcánkban. A derék memmingeni család egész múltját megőrzi az a nagy szoba, a hová hatszáz esztendő emlékei gyűltek össze. Az Amon-család ősei hősök, kiváló hazafiak, polgármesterek, buzgó és haladó iparosok voltak, akik sokszor kitűntek szülővárosukban. A város szívbeli elismerésének háláját hirdeti a festmény, a faragvány, a sok vers, régi céhzászló és az agyagban sőt vásznon is érvényesülő szeretet. Valahányszor a császár Memmingenben járt, vagy mikor a hosszú háborúk után néptelenné vált a város, midőn nagy tűzvész pusztított, szóval mikor a polgárok ünnepeltek vagy gyászoltak, a képeken mindig az első sorokban láthatók az Amon-család régi tagjai, akik szivüket, eszüket, sőt sokszor életüket is szülővárosuknak szentelték. A vezető Amon-család viszontagságaiban részesedett a többi kiváló polgárság is. És igy az egész város ott látja és tiszteli múltját a valóságos családi múzeumban. A mit a város félszázad óta jót és szépet megért, az is meg van a nagy szobában. Részesedett a német városok versengésében, midőn a dal, a céllövés, a torna, a hegymászás elsősége gyűjti és lelkesíti a versenyzőket. Memmingen nem egyszer győzött és Amon az ő személyes diadalait szép csöndesen besorozza az ősök sokkal nevezetesebb trofeumai és diplomái közé. Román, góth, renaissance, rokokó, barokk és német, bajor és memmingeni-stilű emlékek gyűjteménye ez a tartalmas és terjedelmes szoba, melynek nincsen katalógusa, mert a tulajdonosok nemzedékről nemzedékre átadják az emlékek hagyományos megőrzését és teljes megértetését. Ezek a családi emlékek ugyan nem országos értékűek, hanem az iparkodó német kis város önérzetének és történeti érzékének ápolói. Családi és városi ereklyék egyszerre. A szűkebb hazáé. Ahol ilyen tradíciók vannak, ott a mult megbecsülése épen olyan vérré vált erény, mint a mai germán nemzedék az az egyetlen törekvése, hogy elődeikhez méltó maradjon. Ahol közös a mult és minden emléke, ott a polgárságban érzelmi és értelmi egység fejlődik, mely jómódot, műveltséget és boldogságot gyümölcsöz. Ez az a becsületes családi tradíció, mely a német kis városokat folytonosan a kultúra színvonalán tartja.