ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-04-07 / 15. szám

XVII. évfolyam. Esztergom, 1912. április 7. 15. szám ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre o kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO BELA. Kéziratok a szerkesztőség", előfizetések a kiadóhivatal címére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv kön.* kereskedésében. A halál legyőzője. 1 Esztergom, 1912. április 6. (TV.) „Szálljon le a keresztről, és hiszünk benne!" hangoztatták a íarizeusok és szadduceusok, a kétezer év előtti materialisták a Golgotán. A mai kor világfiai, materialistái is mindenáron leszállítanák Krisztust a keresztről, hogy ne a szenvedés töviskoszorujával fején s az önmegtagadás fájdalmas ábrázatjával járjon körül a világon, hanem a duzzadó életerő vonásaival, a vidám életkedv és életörömek rózsakoszorujával — „és hiszünk benne." Ily Messiást a világ is elfogadna. Csakhogy az igazi Messiás nem a romlott világ elveihez jött alkalmazkodni, hanem a saját képe szerint reformálni a világ felfogását. Ö tudja legjobban Isten örök terveit, ö ismeri az emberi lélek igazi igényeit s az átszellemüléshez, a megdicsőüléshez vezető utat „Én vagyok az ut!" Ha a világ szerinti evangéliumot és boldogulást hirdetett volna, hasonló lett volna a többi „világboldogító"-hoz, a hamis prófétákhoz — similis vobis mendax! Ámde az ö concepciója egészen eredeti, olyan, a minőt emberi elme magától ki nem találhat. Per crucem ad lucem -— kereszt által a dicsőség fényében jutni, az enyészettől az élethez, halálból a feltámadáshoz. Ugyanazon isteni gondolat jelzi az ö pályafutásának alapját, melyet a Teremtő már az élet csirájába fektetett, mert „Ha a mag a földbe nem esik és. meg nem hal, nem fog élni!" Persze a dicsőség ez útját csak az kockáztathatta meg, aki mondhatta: „Nekem hatalmamban áll életemet feláldozni és azt ismét visszavenni!" Mi tehát nem akarunk a büszke világgal előírásokat szabni az Isten Fiának, hanem évenkint hiven követjük a kálváriára, hogy ott kisírjuk magunkat, amint „az egyszülött halálán szokás sirni" hogy azután átérezzük a feltámadás Allelujának páratlan győzelmi mámorát, melyhez nem hasonlítható a földi megváltást keresők efemer öröme. Mégis csak fényesebben ragyog a kereszténység alapítójának címerében a „halál legyőzőjének" a címe, mint egy Augustus császár címerében a „Parthusok legyőzője", Trajánus cimei közt a „Dákok legyőzője", Franklinnál „a villám leigázója", Bleriot-nál „a levegő meghódítója." Oly kápráztató jelző ez, hogy még a tanítványokat is — Krisztus világos Ígérete dacára — az angyalnak kellett figyelmeztetnie: „Mit keresitek az Élőt a holtak között?" Lassankint az egész föld egy temető lesz, itt hevernek porladnak Ádám ivadékainak csontjai, kik átmentek a siralom völgyén. De a „Szűznek magzatja" a „Szentek Szentje" nem hagyta itt reliquiáit a halál birodalmában, mert ö „az élet szerzője", ö a megtestesült „Élet" maga. Elevenen átköltözött tehát az élők birodalmába, előrement hogy „helyet készítsen" az örök életre hívottak számára. Azért, miként erőszakos halálakor a nap elsötétült, a sziklák repedtek s gyászolt az egész természet, úgy most feltámadásának emlékünnepén megelevenedik az egész természet. Kihajtanak a fák, bimbóznak a virágok és a zöldelö lombok közt megnépesedett madárvilág zengése, éneklése hatalmas Allelujává egyesül. Holt lárvák megelevenednek és még a temetők sirhantjain is uj fü, uj élet kel. Minden tudományágban legtöbb súlyt helyeznek a szaktudósok Ítéletére, véleményére. Csak a hit tudományában akar minden siheder szakszerüleg Ítélkezni. A keresztény hittudomány ép oly megingathatlan tényeken épül fel, min a természettudomány. Krisztus Urunk feltámadásának tényéröl tanúságot tettek az utókornak nemcsak a 11 apostol, hanem a 72 tanítvány és az „ötszázon felüli" sereg, mely meny bemenetelét látta, mindazok kik a feltámadottnak tanát az első században oly emberfeletti gyorsasággal elterjesztették, és tanuságtételüket saját vérükkel megpecsételték. Még az apostolok között is akadt egy kételkedő Tamás, ki addig nem hitt, mig „ujját a felfeszitettnek kéz-sebébe és kezét oldalsebébe nem tette!" Söt hogy a hitetlenség ne exkuzálhassa magát, a Gondviselés gondoskodott arról, hogy egy Saul, Krisztusnak Kaifás után talán legádázabb ellensége is tanujává legyen a feltámadásnak ; ugyanaz vitte a földkerekség legmesszibb határáig a feltámadottnak nevét és Krisztus feltámadását a kereszténység alapdogmájának nezevi. Amit a legzseniálisabb költök, a legnagyobb drámai irók kezdve Szophoklesztöl—Götheigaz „Ödiposz"-okban „Faust—okban, „Percval"-okban megálmodtak — a AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A váci püspök kertje. Irta: Vaszary Mihály. Elsárgult, foszladozó írások kerültek minap a kezembe : Lippay János „Posoni kert" cimü munkája. Áhítattal vettem kezembe e könyvet, amelynek iromba betűi a magyar kertészet fényes napjait örökítik meg. A tudós szerző — bár nekünk archaisztikusnak tetsző nyelven — leírja Lippay György esztergomi érsek pozsonyi kertjét, amely leirás révén csodálatos, napsütéses képek tárulnak elénk abból a korból, amelyet a nemzet legsötétebb és legszomorúbb korának szoktunk nevezni. A könyv több fejezetre van osztva, amelyekben a szerző részletesen beszámol kora kertészetéről. Ugyanis felsorolja az akkor kertileg művelt összes növényeket: a virág, zöldség és gyümölcsféléket. Elmondja tenyésztési módozataikat, eredetüket; leirja szinpompájukat, konyhai és orvosi hasznukat. S ami fő, lerajzolja elibénk a régi magyar kert formáját s ezzel bevezet bennünket nagyapáink sokat emlegetett otthonába, amelyben nemcsak kellemes, de hasznos foglalkozást is találtak a mi nagyanyáink, akiknek emléke kell, hogy minden igaz magyar szivét megdobogtassa. De ezenfelül még|valamit mond el nekünk e kopott könyv : főuraik és főpapjaik áldozatkészségét a kertészet terén. Valóban ma is csodálkoznunk kell, ha olvassuk, mily összegeket költött egyik-másik főurunk kertje szépítésére. Lippay érsekről mondják, hogy nem volt az az ár, amit ö egy-egy exotikus növényért meg nem adott volna. Egész sereg ember volt megbízva, akik növénykülönlegességeket szállítottak kertje részére s nem egyszer fordult a követségben járó főurakhoz is, hogy jártukban kertje gazdagításáról meg ne feledkezzenek. Ha keressük e kert ezen kiváló szerelésének okát, talán legmegfelelőbb választ kapunk reá egy kerttörténeti iró szavaiban, aki azt mondja, hogy „öregapáink életének egyik legkedvesebb foglalkozási körét a kertészkedés alkotta, amelyben a nemzeti karakter szine«, illatos virágok, „arany gyümölcsöt" termő fákban nyilatkozott meg." Ez elfogadható is, mert már bizonyos, hogy a XVI. és XVII. században előkelőink kertjeiben sok idegen éghajlatú virág nyílott, mégis a legfőbb súlyt hazai, nemzeti virágaink tenyésztésére fektették. Olvasva e régi „tündérkertekről", szomorú szívvel kell konstatálnunk, hogy ez ma nincs úgy, mint volt hajdanában. De mégis vigasztalódhatunk. Ugyanis, ha sokan nincsenek is, de mégis vannak, akik még nem felejtették el a régi kor követendő példáit, még ismerik, szeretik a szépet magáért, s azért lelkesedni s áldozni is tudnak. S ezek között a kevesek között első helyen áll gr. Gsáky Károly, a váci megyés püspök. Ha valaki a váci püspöki palota nagy kapuján belép, kellemetes csalódást érez. Ugyanis a palota külső komorsága és az az érzés, hogy egy hatalmas úrhoz megyünk — hogy úgy fejezzem ki magam — deprimálja az embert. Ez az érzés azonban azonnal eltűnik, amikor észrevesszük, hogy e palota minden része, zege-zuga,, virággal van tele: e palota urának melegen érző szive, lelke van. Már a méltóságteljes lépcsőház is biztatólag hat reánk, mert mindenütt evonymusok, babérfák és pálmák díszítik. A felső folyosón pedig valósággal hivogatólag integet felénk a sok virágcsokor, amelyek a „grand-seigneur" asztalát szokták disziteni. A fogadó-teremben főnix és pálmák üdvözölnek, de egyenesen megbűvöli a látogatót a belső szalon mesébe illő virágpompája'. Nincs e teremben egyetlen egy elfoglalható hely sem. amelyet a püspök úr kedvenc virágai el ne foglalnának. Szanaszét állványokon, a kandallón virágok állanak. És tudja Isten, ezek a virágok, bár mind ismertek, mégis különösek. Mintha néznének az emberre, mintha figyelnék, hallgatnák az embert. Mintha színük elevenebb, mintha illatuk diszkrétebb lenne, mint máshol viritó társaiké. Ennek bizonyosan az az oka, hogy a virágok nemcsak a kertész gondos kezét, hanem jólelkű uruk tekintetének bársonyos simogatását, meleg szeretetének gyengédségét is érzik. Sokszor megfigyeltem a püspök úr 0 Exellenciáját, amint virágait megsimogatta, vagy a „kilátó" ablakon besurranó tavaszi napsugár felé fordította őket. Ö ezt szinte önkéntelenül teszi, amire más ember nem is gondol. De hálásak is ezek a kis virágok, mert egész lényükkel hozzájárulnak annak a mélységes intimitásnak kifejezéséhez, mit leginkább meg-