ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-04-07 / 15. szám

drámai hősnek szenvedés utján való apotheozisát — azt Krisztus megvalósitotta a legmegrenditöbb világdrámában, amit a világ csak látott, és a legnagyobb győzelemben, melyet halandó arathatott: a halál feletti győzelmében. „Ó halál — én halálod leszek; halálharapásod leszek pokolbeli...!" Most már nem szabad az emberiségnek — miként az ókorban — az állatok alacsony nivójával beérni, mert az égi lények karrierjére pályázhat. Nem kell a fátum és az Avernus sötét gondolataiban megnyugodnia, hanem a csillagos ég, az örök fény biztató reményeivel táplálkozhatik; nem kell a betegség, a halandóság jelein kétségbeesnie. Mint a báb, ha esze volna, örvendene, midőn porhüvelyét rothadni látja, mert közeledik az idö, midőn a röghöz kötöttségtől felszabadulva szabadon szárnyalhat, úgy az ember . . . Micsoda hatalmas emeltyűje a kereszvilágfelfogásnak a feltámadás dogmája! Micsoda emelőt tartalmaz a „modern" felfogás, mely Ady Endrével és a „ Nyugat"tal a halált az enyészetet választotta ideálul ? ! Ily világnézet nagy tettekre ugyancsak nem képesit, legfeljebb nagy — lumpolásokra. A testi öngyilkosság kultuszát már túllicitálják a lelki öngyilkosság, a nirvána kultuszával, s már most megvalósitják önmagukon a jóslatot: „ama napokban az emberek keresni fogják a halált!" Már Goethe megmondotta: „a jelen életre nézve is meghaltak azok — kik jövő életet nem remélnek!" Ezzel szemben a feltámadás reményében élö keresztény ember törtet az életre, a folytonos aktivitásra, igazi nagy tettekre, oly cselekedetekre, melyek megállanak Isten, világ és az örökkévalóság előtt. Amily kicsiny a föld a káprázatos nagy világegyetemhez, oly aránytalan rövid a földi élet a jövő örök élethez. A feltámadás reményében élö lélek mondhatja büszkén a „

Lohengrin" hattyu-lovagjával: Ich bin für ein Götterreich bestimmt. Azok közé tartozik, kik Ezekiel próféta látomása szerint a titokzatos (keresztalaku) zsidó tau betűvel vannak megjelölve homlokukon, s azért az enyészetet a halált elkerülik, Krisztussal egykor legyőzik. csodál mindenki s ami leginkább jellemzi a váci püspök otthonát. A belső szalonból hatalmas ablakon át fenséges panoráma nyilik meg előttünk: messze kékelő hegyek, idább a hömpölygő Duna, alattunk a szépséges püspöki kert képezi ezt. De ne higyje senki, hogy ez mindig igy volt! Nem. Amit a természet eddig is nyújtott, csak most lehet a püspöki palotából élvezni. Gróf Csáky Károly püspök nagy pénzáldozatok árán jutott e szép perspektívához. Házakat kellett megvennie, lebontatnia, uj területet megszereznie, töltetni és parkiroztatni, hogy a mai kép előállhasson. S hogy tervszerű munkáját siker koronázta, arról mindenki meggyőződhetik, akinek csak egyszer is alkalma volt a püspök szalonjának ablakából kitekinteni. Maga a püspöki kert nem nagy, de elégséges egy művészi idea megvalósítására. Már szerencsés a helyzete is: közvetlen mellette folyik a mély tónusokkal játszó Duna, távolabb sikság, majd erdőkoszoruzta hegyek, melyek lehelletszerü finom színárnyalataikkal minden hatást fokoznak, kiegészítenek, s ami fő: a kisterjedelmű kertnek nagyarányú perspektívát kölcsönöznek. A kert stylus tekintetében nincs leláncolva egyik ismert kertstylushoz sem, mert ezt a terület arányai sem engednék meg. Talán azzal jellemzem legjobban, ha azt mondom, hogy az összes kertstylusok előnyeit harmonikusan egyesíti magában, amelyen azonban egy erős egyéni formaérzék vonul át. — Igaz, hogy Le Notre és Kent Villiam szelleme is fel-felvillan helyenként, amenynyiben egy pontból szétágazó, vagy messze vonalban kígyózó utakat is látunk; avagy nyírott — A horvátok után mi jöhetünk! Az alkotmányos állam polgárai bizonyos lekicsinyléssel szoktak szólani az abszolutizmus alatt nyögő népekről. A szabad Európa előtt az orosz paraszt egy jajgató, ijesztő rém, éjjeli kisértet. E szóban: „muzsik", mennyi szánalom, sőt lenézés van, még ha kultúrember szájából hangzik is el. Pedig az orosz paraszt épugy nem tehet arról, hogy szolgaságban él, mint ahogy a mi horvátaink nem tehetnek róla, hogy nem minden megy az a heves délszláv eszük szerint. A politika egén gyanús felhőket kerget a szenvedély és az ellentétes érdekek szélviharja. Senki sem mondhatja tehát örömmel: •—• Az okvetetlenkedő horvátok megkapták a magukét! A nemzeteknek az a közös sorsuk, hogy ha idegen hatalom nem zökkenti ki őket a rendes vágányból, önmaguk borítják fel a nemzet békéjét. A franciáknak egy jó sereg megvadult francia ült a nyakukba s viszik) a hires népet örvények, mélységek felett a radikalizmusnak mondott butaságok tengerén. Nekünk, magyaroknak legalább az a jó dolgunk van, hogy ha megakad az életünk szekere, szidhatjuk az idegent, az osztrákot s nem kell véreinket átkoznunk, bár talán köztük vannak a ludasok. A sajtó valóságos „megdöbbenés! ünnepet" rendez Horvátország tiszteletére és a sajtónak féktelen nyelvű része kiválóképen azon botránkozik, hogy Cuvaj biztos ur még a cenzúrát is behozta: a hatóság átnézi „a kefelevonatot" és törli a kész lapból a neki nem tetsző részeket. Hát ez már nemcsak egyszerű megdöbbenés, hanem nagyszerű és mulattató tudatlanság, mert a horvátoknál mindig meg volt ez az előleges censura, tehát Cuvaj bánra sehogysem lehet rákenni. Távol legyen tőlünk, mintha a keményen intézkedő bánt akarnánk menteni, de igenis belemarkolunk a borzas riporter, vagy cikkíró hajába, aki ír vadakat azon a jogcímen, mert nincs tisztában a dolgokkal. Különben is erősen ugy néz ki a helyzet, mintha a horvátok kikapása csak ijesztő példa volna s mintha mi következnénk utánuk ! ?! Kaján. A járvány és a közönség. A szakértő közegek sohasem szeretik, ha a laikus iró vagy érdeklődő az ő területükre téved s ott a szembeötlő tünetek benyomása alatt vizsgálódik, sőt indíttatva érzi magát, hogy bírálatot és ítéletet mondjon. A „szeretik vagy nem szeretik" körülmény azonban sohasem gátolhat bennünket abban, hogy ha szükségesnek tartjuk, fel ne emeljük figyelmeztető szavunkat a közönség jól felfogott érdekében. bokrokat, vagy árnyas fákat vesznek körül a gyepágyak, de viszont annyi bájosát találunk a palota belső homlokzata előtti téren, ami csak az olasz kertművészet sajátja. Szóval minden stílusokból I benne van ami szép, s a hely teljesen ki van használva, ami igazán méltóvá tenné akár Düvillers alkotásaihoz is. A kert egyik legszebb disze az üvegház, mely úgy praktikus építése, mint berendezettsége folytán mintaképül szolgálhat. E hely kevés arra, hogy a váci püspöki kert övegházának néma lakóit mind elősoroltam, néven nevezzem; csak azt említem még, hogy a kora tavaszi virágoktól kezdve a késő télig virágzó növényekig minden nemesebb, nevesebb faj képviselve, összegyűjtve van benne. Itt a plimulák, narcisok, jácintok gyönyörű változatait látjuk; ott tulipánok bontogatják ezer színű, bársonyos kelyheiket; amott a begoniak egész nemzetsége mosolyog feléd, vagy a calceolariak különös virágai állítanak meg. A rózsafélékről nem is beszélek, hisz itt az ősapáink által annyira kedveit rosa centifolia mellett találkozunk a világ minden nevesebb rózsatermelőnek nevével. Vagy hogy a szerényebbekről is szó essék, említsük meg a pármai ibolyát, a gyöngyvirágot is, amelyek ép úgy megállítanak egy-egy percre, mint azok az exotikus virágok, melyek távol hazájuk pompáját hozták magukkal, hogy itt gyönyörködtessék a szenvedélyes virágkertészt. Fejed felett — azt hiszed — brazíliai pillangók röpködnek ; csak, ha vizsgálod, veszed észre, hogy orchydeákkal állsz szemben, azzal a virággal, amelynek szinpompájánál csak formai változékonysága káprázatosabb. Az itt tenyésztett mozaik A címből mindenki láthatja, hogy jelenleg a közegészség területére tévedtünk s igy az orvosok hatáskörébe eső dolgokról akarunk szót ejteni. Tudjuk, hogy az orvosi tudomány finom eszközökkel dolgozik és bár az egészség érdekében használni szokott finomságok üdvös drasztikusságokra vezetnek is, az orvosi tudománnyal foglalkozó egyének általában véve nagyon érzékenyek, pontosak — hogy ugy mondjam — decire és grammra gondolkodó egyének. Méltó tehát, hogy a velük való bánásmód is finom és pontos legyen. Mikor az észrevett furcsaságok vázolásához fogunk távol áll tőlünk minden támadási szándék, hiszen minek okoznánk frissebb keserűségeket a jó orvosoknak, akik azokkal mindig nyakig vannak, csak a megszokás folytán már észre sem veszik a bajt, mint idö multán a kopasz ember a hideget. Ha az orvosok mindenütt ott lehetnének és mindent láthatnának, sok ferde és veszedelmes szokást le tudnának törni, kiválóképen, ha ebben őket a kényszerrel dolgozó hatóság is mindig készségesen támogatná, mint ahogy nem támogatja abból az egyszerű okból, hogy nem akarnak a hatóság emberei, mint az egészségügy apostolai szembekerülni a nép ellenszenvével. Ezen előkészítő sorok után vegyük elő a megnevezett csecsemőt és tegyük a kirakatba, hogy bűnös, bűntelen egyaránt láthassa. Leggyakoribbak nálunk — nem számítva a sikeresen elűzött kolerát, a gyermekjárványok, a melyek leginkább az alsóbb osztályok gyermekei közül szedik áldozataikat. S természetes ' is, há meggondoljuk, hogy a munkásnép már csak akkor veszi észre a gyermek baját, ha halófélben van, akkor is csak lassan lép rá a rendszeres orvoslás útjára. A levegő rossz a lakásban s a megkívánandó elkülönítésre se mód, se tehetség. Eddig hát azt mondhatnánk, hogy lehetetlenség ellen hiábavaló a küzdés. Igen ám I Csakhogy a járvány széthurcolása ellen már igenis lehet küzdeni s ha erről van szó, nem elég a „vörös cédula*" kiragasztása s az idegeneknek a lakástól való távoltartása, hanem a végére is kell tekinteni a dolognak s ez abban áll, hogy a szomorú halál esetén felfordulnak a közbiztonsági intézkedések s a doktor távollétében megy „halott látni", kicsi és nagy, boldog-boldogtalan. A falvakban az egyszerűbb néppel szemben az orvosok által szorított községi hatóság sokszor keményebb és vastagabb eszközökkel is fellép s igy még azt is ki tudja vinni, hogy a ragályt terjesztő korcsmák, vendéglők bezárassanak és a temetésen a felnőtt szülőkön kivül csak a pap, kántor és sirásó jelenjenek meg. S itt elértünk a mi városunkban is kifogásolható körülményhez, mely abban áll, hogy a temetés idején a hullaházat, amelyben nem is egy, de öt-hat vörhenyben elhunyt'gyermek holtnövényekről nem is beszélek, azt látni kell, hogy sokféleségükről képet alkothassunk magunknak. A pelargoniumok, gladioluszokról nem is kell megemlékeznem, ezek itt a „misera plebs"-et alkotják, de nem lázadoznak, mert jó uruk őket is ugy szereti, becézgeti, mint a legszebb thearózsát vagy orchydeát. Nyár elején már teljes pompájában áll a kert. Ide jár napról-napra a váci püspök, kipihenni föpásztori gondjait. Itt nézegeti, hogyan pompázik egyik, hogyan halványul el a másik. Itt hallgatja a szökőkút lassú csevegését, mely szétporló vizcsöppjeivel ritmikusan beszél a futó, elmúló pillanatokról. Séta közben végig nézegeti virágait, mintha beszélgetne velük; azok pedig csak hajladoznak, illatoznak és szintsugároznak, mert a virág csak igy tud megköszönni szeretetet, szivjóságot. Estenként pedig, amikor megkondul az estharang és bár szellő kél a Duna felöl, amely meg-meglibbenti a fák ágaira kapaszkodó loncokat, liánokat; amikor hallatszik az esti bogár zümmögése és a fűben szentjános bogárka világit: végig néz kedves virágain a szelid lelkű főpap, elfelejti a nap keserűségeit és ugy érzi: ismét van ereje a munkára. Akik azonban azt hiszik, hogy egy szép kert csak uri passzió, az nagyon csalatkozik. A kert egy darab a legnagyobb kultúrából, amelyre szegény hazánknak igen-igen nagy szüksége van. Aki tehát a kertészetre áldoz, az a kultúrának hoz áldozatot. Ezek után én ezzel a kívánsággal zárhatom soraimat: adjon az Ég még sok olyan*főurat, főpapot hazánknak, mint amilyen a váci püspök.