ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-02-06 / 6. szám

XV, évfolyam. Esztergom, 1910. február 6 6. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁKSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Szerkesztők: ROLKÓ BÉLA és DVIHALLY GÉZA. Szerkesztőség: Ferencz József nt 57. sz. Kiadóhivatal: Káptalan-tér, hová az előfizetések küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. — Vizözön van kint és bent. Isten csapása mind a kettő. A külső vizözön az Istenétől elpártolt buja és büszke Parist tisztogatja. A Szajna az Isten kezében lángostor kezd lenni. A fenséges Place de la Concorde téren a katonaság védőgátakat emel, a St. Lazare-féle vasúti pályaház el van öntve, a nagy áruházak közül kettő (a Samaritane és Bon-Marche) viz alá került, a külügyminisztérium és a német nagykövetség már csak sziget. Némely külvárosban a piszkos hullámok a második emelet ablakait nyaldossák, a földalatti csatornák fölszakadtak és közismert tartalmukat az utcákra vetik. Mindezekhez az apacsok fosztogatása járul. Istenitélet ez Parisra, honnét az Isten ellen való harc megindult. Ez most ne érdekeljen közelebről bennünket, mert Franciaország már ennél csattanósabb Istenitéletet is látott és még sem javult. Nem csoda, ott nincs tisztító tűz, hanem csak pokol és menyország. Ott az emberek vagy nagyon tiszteletreméltók, vagy az ördög fajzatai. A mi vizözönünkre vessük tekintetünket, mely piszkos hullámaival elborította ezredéves alkotmányunkat. E kegyetlen helyzetben nincs senkink, ki után biztosan indulhatnánk, mert a nemzet maga végzi ki nagyjait. Nem szent előtte senki és semmi. A nemzeti küzdelem kálváriáját kell minden magyarnak megjárnia. Maga a nemzet vonszolja fel őket a szenvedés helyére. A gyanúsítás piszkos hullámaival bemocskolják a renegátok a vezetésre hivatott nemzeti nagyságokat. Súlyos vádak és becsmérlő üldözés tárgyává teszik Apponyit. Kinevetik Andrássyt. Mikor aztán Andrássy a gúnyolódóknak odakiáltja: „Azokat az urakat, akik most fölényes mosollyal hallgatnak engem, kérem, ha majd veszedelemben lesz az alkotmány, legyenek ott, ahol én leszek", akkor meghunyászkodnak, de csak azért, hogy néhány perc után annál szemérmetlenebbül toporzékolhassanak. Tisztelt Urak! Nem szájhösökre, hanem férfiakra van a nemzetnek szüksége. Egészséges eszmékre várunk mi, kik az üres jelszavaktól már egészen megcsömörlöttünk. Vezetés kell nekünk s nem buzdítás, mert mi érezzük az idők súlyát, de az urak úgy látszik, hogy még ma is vesszőparipát lovagolnak. Tántoríthatatlan hazafiságot kérünk mi azoktól, kiket bizalmunkkal megtisztelünk és nem türelmetlenséget. Önfeláldozást kérünk mi s nem a pártkassza után való szertelen kapkodást. Cselekedetet, munkát akarunk látni s nem szóvirágokat hallani. Elég volt már a sok Ígérgetés, szeretnénk látni azt, hogy a programmbeszédek alkalmával mondottak apró pénzre váltódnának fel. Le a keritőnök politikájával. Elszántság, halálmegvetés, komoly szó, megváltó ige kell nekünk, melyet a nemzet is megérthet, melyre hazafias lelkesültségre hangolódik mindenki, melyért csatába menni érdemes, melyért meghalni áldozat. Maróti. A legérdekesebb, mert a figyelmet legjobban magára vonja, a régi szabadelvű párt roncsaiból ismét összetákolt, uj foltokkal megerősített még névtelen hajó, melynek kormányosa Khuen, ujonan felfogadott gépészei pedig Tisza és Andrássy. Ök bíznak a hajó bordáiban és most válogatják rá a megbizljató legénységet, hogy az a'választások viharában is megállja helyét. Arra számítanak ugyanis, hogy a vihar nem lesz oly nagy, mint a legutóbbi veszedelem, mely a pusztulás zátonyára vetette a korhadt vitorlást. Nézzük, jól-e számítanak. Lesz-e olyan vihar, mely ezt az ujabb Noé bárkát felborítja ? Előre láthatólag nem lesz. A nemzet haragja nem vet már akkora hullámokat mint legutóbb; a nemzet fáradt és mondjuk meg őszintén: kiábrándult. Nem a nemzeti aspirációk örökéletű ideáljából ábrán dult ki, nem! — hanem azokból a legényekből, a kik eszmékért indultak harcba, de bebizonyították, hogy komoly munkára képtelenek; akiknek kezében a hatalom arra volt jó, hogy a nemzet szivében gyökeredző önerejüket ássák alá; akiknek csak az önös érdek lebegett szemeik előtt és készek voltak feláldozni mindent, hogy a hatalmat, a sáppal spékelt busás jövedelmeket, kezükre kaparitsák. Hogy a koncon összevesztek, s marakodásuk fölött az éber harmadik lett a győztes: ez ábrándította ki az országot, ez tette ernyedtté az ország ellentállásának erejét. Aki higgadtan mérlegeli az eseménye— Vizözön van kint és bent. Isten csapása mind a kettő. A külső vizözön az Istenétől elpártolt buja és büszke Parist tisztogatja. A Szajna az Isten kezében lángostor kezd lenni. A fenséges Place de la Concorde téren a katonaság védőgátakat emel, a St. Lazare-féle vasúti pályaház el van öntve, a nagy áruházak közül kettő (a Samaritane és Bon-Marche) viz alá került, a külügyminisztérium és a német nagykövetség már csak sziget. Némely külvárosban a piszkos hullámok a második emelet ablakait nyaldossák, a földalatti csatornák fölszakadtak és közismert tartalmukat az utcákra vetik. Mindezekhez az apacsok fosztogatása járul. Istenitélet ez Parisra, honnét az Isten ellen való harc megindult. Ez most ne érdekeljen közelebről bennünket, mert Franciaország már ennél csattanósabb Istenitéletet is látott és még sem javult. Nem csoda, ott nincs tisztító tűz, hanem csak pokol és menyország. Ott az emberek vagy nagyon tiszteletreméltók, vagy az ördög fajzatai. A mi vizözönünkre vessük tekintetünket, mely piszkos hullámaival elborította ezredéves alkotmányunkat. E kegyetlen helyzetben nincs senkink, ki után biztosan indulhatnánk, mert a nemzet maga végzi ki nagyjait. Nem szent előtte senki és semmi. A nemzeti küzdelem kálváriáját kell minden magyarnak megjárnia. Maga a nemzet vonszolja fel őket a szenvedés helyére. A gyanúsítás piszkos hullámaival bemocskolják a renegátok a vezetésre hivatott nemzeti nagyságokat. Súlyos vádak és becsmérlő üldözés tárgyává teszik Apponyit. Kinevetik Andrássyt. Mikor aztán Andrássy a gúnyolódóknak odakiáltja: „Azokat az urakat, akik most fölényes mosollyal hallgatnak engem, kérem, ha majd veszedelemben lesz az alkotmány, legyenek ott, ahol én leszek", akkor meghunyászkodnak, de csak azért, hogy néhány perc után annál szemérmetlenebbül toporzékolhassanak. Tisztelt Urak! Nem szájhösökre, hanem férfiakra van a nemzetnek szüksége. Egészséges eszmékre várunk mi, kik az üres jelszavaktól már egészen megcsömörlöttünk. Vezetés kell nekünk s Ködoszlás. Esztergom, 1910. február 5. (d) Még alig két hete sürü köd vette körül az aktív politika vizein evező pártok hajóit. Hasonlított ez az állapot ahhoz, mikor a kormányos nem tud irányt venni, a hajó gépezete megáll s nyugodt, céltudatos munkája helyett csak a bizonytalanságba kiabáló gözkürt rekedt hangja árulja el a tájékozatlanságtól megbénított, de cselekvésre vágyó életet. A hajók kormányosai, a pártelnökök sem tudták mihez kezdjenek, senki sem tudta mihez fogjon, senki sem tehetett egy mozdulatot sem anélkül, hogy esetleg keservesen meg ne bánná vakon tett elszánt lépését. A köd azonban már oszlik. A kormányosok már kiadták a parancsot és a propellerek, — kicsik és nagyok, — berregni kezdenek. A legérdekesebb, mert a figyelmet legjobban magára vonja, a régi szabadelvű párt roncsaiból ismét összetákolt, uj foltokkal megerősített még névtelen hajó, melynek kormányosa Khuen, ujonan felfogadott gépészei pedig Tisza és Andrássy. Ök bíznak a hajó bordáiban és most válogatják rá a megbizljató legénységet, hogy az a'választások viharában is megállja helyét. Arra számítanak ugyanis, hogy a vihar nem lesz oly nagy, mint a legutóbbi veszedelem, mely a pusztulás zátonyára vetette a korhadt vitorlást. Nézzük, jól-e számítanak. Lesz-e olyan vihar, mely ezt az ujabb Noé bárkát felborítja ? Előre láthatólag nem lesz. A nemzet haragja nem vet már akkora hullámokat mint legutóbb; a nemzet fáradt és mondjuk meg őszintén: kiábrándult. Nem a nemzeti aspirációk örökéletű ideáljából ábrán dult ki, nem! — hanem azokból a legényekből, a kik eszmékért indultak harcba, de bebizonyították, hogy komoly munkára képtelenek; akiknek kezében a hatalom arra volt jó, hogy a nemzet szivében gyökeredző önerejüket ássák alá; akiknek csak az önös érdek lebegett szemeik előtt és készek voltak feláldozni mindent, hogy a hatalmat, a sáppal spékelt busás jövedelmeket, kezükre kaparitsák. Hogy a koncon összevesztek, s marakodásuk fölött az éber harmadik lett a győztes: ez ábrándította ki az országot, ez tette ernyedtté az ország ellentállásának erejét. Aki higgadtan mérlegeli az eseményeAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. kérlelő vágyba olvadt: Uram sújts, alázz, de boldogíts. Az ő atyját is, aki ellenzi szivünk vágyát . . . Tégy boldoggá mindnyájunkat! * * Fordult az idő. A fecskék újra visszajöttek, a csendes városkában újra virágzik az akác . . . Valaki róluk álmodik, csak álmodik, mert nem lehet övé a madárdal, a virágillat . Margit nem kapott állást. Várt. Ünnepi ruhája kopni kezdett, de várt. A mult emlékei közül a jövő szép képe is fakulni kezdett, de várt. Mikor pedig édes anyja a szenvedés terhétől elgyengülve beteggé lett, feltámadt lelkében a tetterő és elfogadta a mentődeszkát: egy női zenekar tagja lett. II. „Alászolgája nagyságos uram! Tessék parancsolni ! „Egy kapucinert." „Gyula!" „Pranccs !" „Egy kapucinert a nagyságos úrnak." „Igenis kremm. Azonnal ..." Mikor a tulajdonos segélyével kalap, kabát, mind helyén volt és lekicsinylő pillantással körülnézte a termet, újra szólt a nagyságos úr. „Ki az a fekete hegedűs? „Az új prím kérem, mondhatom, remekül játszik." Vannak emberek, akik alacsony sorsból emelkednek fel, de a vagyoni jólét nem adja meg nekik a lélek finomságát. Urak akarnak lenni és arcukra kiül a gőg és az uralkodni akarás vonása. Ezt az ész és akarat rajzolja oda. A sziv, mely nem lett arisztokratává, ha szóhoz juthat, törli azt és kirajzolja oda az arcra a lélek igazi képét. Farkas Vendel is abbanhagyta a parancsosztást. Kezdett a szive beszélni és amint ez beszélt, egyre lágyabb lett a hangja. „Beszélni szeretnék vele." „Parancsára." — És távozott. Vége a zenének. Klein a Rouge Moulin királya int a leánynak: „A nagyságos úr kéreti." A magas fekete hajú lány villódzó tekintettel néz körül s bátortalan léptekkel megy a kijelölt asztalhoz. „Tessék parancsolni." „Üljön le!" „Kérem, mindjárt ..." „Tessék helyet foglalni." A leány kérdőleg néz főnökére. Ez beleegyezően pillant. Ott marad. „Ma van itt először. Ugye?" — kérdezte ügyetlenül. „Igen." „Honnan jött? Hová való?" „Fehérvárosban éltünk, de . . ." „Fehérvárosban? Hisz' akkor már találkoztunk, nemde?"' „Lehet. Nem emlékszem." És pirult. Nem a szégyentől, hanem a félelemtől, mert nem tudta kivel áll szemközt. „Most is beteg még az édes mamuskája?* „Óh igen! Most beteg szegény" — monda fájdalmasan. Margit. i. Ha Vásárhelyi Ferenc sejtette volna a jövőt csak pár hónappal is előre, másként rendezte volna övéi ügyeit. Vagyona nagy részét értékpapírokban helyezte el, hogy szeretett feleségének és Margitnak kedvezőbb megélhetési viszonyokat hagyjon hátra. Rosszul számított. Mert mindig vannak, akik a mások fáradozásából akarnak gondtalanul élni és ezért fondorkodnak, hamisítanak politikát és eseményeket; hazudnak, jégesőt, fagyot, árvizet — és felkavarják sok sziv örvényét. De Vásárhelyi Ferenc ezt már nem élte meg. Jobb is! Azzal a boldog tudattal hagyta el ez árnyékvilágot, hogy rendben van minden. Tehát semmijök sem volt, csak az özvegyi nyugdíj. Elhagyták tehát az akácfavirágos boldog városkát és mennek . . . nem is mennek, viszi őket a megélhetés ösztöne a Babylonba, ahol majd Margit álláshoz jut . . . Búcsúzni is szokás. És ez a búcsúzás kálváriája volt a szegény leánynak. Elválni azoktól, kikkel a gyermekkor óta tizennyolcszor élvezte a tavaszt, akik osztoztak örömében, szomorúságában. — Megindult az úton, de már a harmadik stációnál visszafordult; nem azért, mintha nem akarná végig szenvedni sorsát, hanem másokat, őket akarta kímélni ... A sziv sajgása imázó, kérlelő vágyba olvadt: Uram sújts, alázz, de boldogíts. Az ő atyját is, aki ellenzi szivünk vágyát . . . Tégy boldoggá mindnyájunkat! * * Fordult az idő. A fecskék újra visszajöttek, a csendes városkában újra virágzik az akác . . . Valaki róluk álmodik, csak álmodik, mert nem lehet övé a madárdal, a virágillat . Margit nem kapott állást. Várt. Ünnepi ruhája kopni kezdett, de várt. A mult emlékei közül a jövő szép képe is fakulni kezdett, de várt. Mikor pedig édes anyja a szenvedés terhétől elgyengülve beteggé lett, feltámadt lelkében a tetterő és elfogadta a mentődeszkát: egy női zenekar tagja lett. II. „Alászolgája nagyságos uram! Tessék parancsolni ! „Egy kapucinert." „Gyula!" „Pranccs !" „Egy kapucinert a nagyságos úrnak." „Igenis kremm. Azonnal ..." Mikor a tulajdonos segélyével kalap, kabát, mind helyén volt és lekicsinylő pillantással körülnézte a termet, újra szólt a nagyságos úr. „Ki az a fekete hegedűs? „Az új prím kérem, mondhatom, remekül játszik." Vannak emberek, akik alacsony sorsból emelkednek fel, de a vagyoni jólét nem adja meg nekik a lélek finomságát. Urak akarnak lenni és arcukra kiül a gőg és az uralkodni akarás vonása. Ezt az ész és akarat rajzolja oda. A sziv, mely nem lett arisztokratává, ha szóhoz juthat, törli azt és kirajzolja oda az arcra a lélek igazi képét. Farkas Vendel is abbanhagyta a parancsosztást. Kezdett a szive beszélni és amint ez beszélt, egyre lágyabb lett a hangja. „Beszélni szeretnék vele." „Parancsára." — És távozott. Vége a zenének. Klein a Rouge Moulin királya int a leánynak: „A nagyságos úr kéreti." A magas fekete hajú lány villódzó tekintettel néz körül s bátortalan léptekkel megy a kijelölt asztalhoz. „Tessék parancsolni." „Üljön le!" „Kérem, mindjárt ..." „Tessék helyet foglalni." A leány kérdőleg néz főnökére. Ez beleegyezően pillant. Ott marad. „Ma van itt először. Ugye?" — kérdezte ügyetlenül. „Igen." „Honnan jött? Hová való?" „Fehérvárosban éltünk, de . . ." „Fehérvárosban? Hisz' akkor már találkoztunk, nemde?"' „Lehet. Nem emlékszem." És pirult. Nem a szégyentől, hanem a félelemtől, mert nem tudta kivel áll szemközt. „Most is beteg még az édes mamuskája?* „Óh igen! Most beteg szegény" — monda fájdalmasan.