ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-11-06 / 45. szám

Az országos politikából. Jön a boldogság. Kerülgeti a boldogság a magyarokat, mint a guta a jóllakott embert. A boldogság pedig onnan származik, hogy évről-évre többen állanak be Magyarország keresztény urai közül a szabadkőművesek gárdájába, akik egész természetesen önmagukat tartják az élő világosságnak, a tudomány tárházának, a józan gondolkodás és az emberi boldogság feltalálójának. Ezek után pedig mi sem természetesebb, mint hogy „keneteiknek" árját végig akarják zúdítani a világ nyakán, hátán és fején, mitsem törődve az ép eszű, borzongó emberekkel, akik épen azért, mert ép eszűek, a szabadkőművességben esak az önzésnek, a hiúságnak és gőgnek az ég ellen törő létráját látják, amelyen és a lobbi embertársnak a görnyedő hátán keresztül a fökapaszkodók a hatalomhoz és hírnévhez hozzájutnak. A kapaszkodók mit sem törődnek azzal, ha vérrel, jajszóval, összezúzott lelkekkel van borítva haladásuk útja, hiszen nyíltan hirdették, hogy fő az öncél, az egyén boldogulása, amely az „én"nel kezdődik! Minek oly buták mások, hogy beállanak igavonónak az egyesek szerencséjének szekerébe. A vagyonosabbat elbűvöli a hirnév, a hatalom ígérete, a szegényebbeket csábítja a kilátásba helyezett előhaladás és az abból származó jólét, az anyagi gondoktól való menekülés; vannak azonban olyanok is, akik a zaklatástól, az üldözéstől, a kellemetlenkedésektől óhajtván megszabadulni — megrokkant lelkiismerettel és becsületérzéssel bár — beleszédülnek a sötét társaságba, amely a világtörténelem folyamán legügyesebben tudta az önzést a dobbal hirdetett emberszeretet takarójába rejteni. A népoktatás kell nekik. A magyarországi szabadkőrnives páholyok az utóbbi időben végletekig lelkesítik, vagy jobban szólva dühösitik tagjaikat munkára, vakolásra. Eddig úgyszólván csak a nemesi levél, vagy a kutyabőrre irt diploma szolgált belépőjegyül e diszes társaságba. Hazánkban a demokratikus szellem csak a legújabb időben hatotta át a páholyokat, amióta fanatikus dühhel vetik rá magukat az országos politikára, a vármegyei közigazgatásra, a városi életre és a népoktatásra. Valóban államot képeznek az államban. Hatalmuknak titkos ujja belenyúl a leghatalmasabbaknak lelkébe is, aminek az a következménye, hogy tüneményes módon tudnak egyeseket emelni és ördögi módon' másokat ledobni, elpusztítani, tönkretenni. Temesvár, Nagyvárad, Arad, Győr, Pozsony, Szombathely a szabadkőművesek járma alatt nyögő városok, amelyekben a városi ügyek intézésébe és az iskolák vezetésébe megdöbbentő befolyást gyakorolnak. A protestáns és zsidó tanítók már vallási hajlamaiknál és nagyravágyásuknál fogva is bevagy az oka. Én vagyok a hibás. Kidoboltattam, hogy senki ne mutassa magát. Sőt még külön is szádba rágtuk, hogy bárki legyen füleljétek le. Ti megtettétek. Nekünk is otthon kellett volna maradnunk. Nem haragszom rád." . . . S aztán is csak fogytak tovább a legszebb baromfiak. „Ilyen szégyen! Ilyen szégyen!" De, hogy milyen öröm érte egy napon a falut, az már igazán . . . Az erdész, egy szép hajnalon, óriási anyarókát lőtt a temető mellett. Három „megboldogult" tyúkot cipelt akkor is, — valószínűleg — kölykeinek. A talány meg volt tehát fejtve. Ettől fogva megszűnt az éjjeli tolvajlás. Az igaz, hogy már baromfi sem nagyon találkozott volna. Az elöljáróság meg megkönnyebbülve sóhajtott föl: „Helyén van mégis a falu böcsülete. Nincs tolvaj köztünk." A róka néni bőrét a biró kapta ajándékba, aki örömében megfizette Gabiék kontóját. Igy hát ismét minden a régi kerékvágásba zökkent. Hogy valahol néhány ártatlan rókakölyök várta a mamát, amely nem jött el soha többé s hogy végre nyomorultul elvesztek, azzal senki sem törődött. Mily önző az ember! Walter György. lépnek a páholyokba. Igy történik meg, hogy sok-sok üres fejű gyerkőc bámulatos karriert csinál aránylag rövid idő alatt. És bizony meg kell vallanunk nekünk katholikusoknak, hogy semmiféle összetartás nincs közöttünk, kivált, ha a vagyon, a tekintélyes állás szétválaszt bennünket' a társadalomban. Csodálkozunk, amidőn a legjobb szellemi erőink, a legszorgalmasabb tanítóink átpártolnak a szabadkőmivesekhez, de nincs senki, aki az igazi tehetséget s a munkakedvet meglátná s felkarolná. Sokszor kell tapasztalnunk, hogy az olyan tanügyi embereket támogatnak a katholikus nagyok, akik ügyesen tudnak dörgölődzni, hízelkedni, közben-közben pedig halálos csapásokat mérnek intézményeinkre. Sokan nem mutatják meg nyíltan az Ő mivoltjukat. F. „Verebély és Vidéke." (Kraffszky reményei.) Az „Esztergom" legutóbbi számai egyikében a „Hirek" rovatában az a hír jelent meg, hogy Kraffszky József verebélyi esperes-plébános mungó érdemei jutalmául a verebélyi takarékpénztár igazgatója lett és ez állásban 700 korona évi tiszteletdijat kap. Mivel az „Esztergom" ezen híre, úgy amint leközöltetett, nem felel meg a valóságnak, készséggel helyt adunk az ezen hirt helyreigazító értesítésnek. Kraffszky József ugyanis nem a verebélyi takarékpénztárnak lett igazgatósági tagja, miután ezen néven csak folyó évi szept. hó 1-én nyilt meg Verebélyen egy új pénzintézet (amely korántsem fizethet 700 koronás tiszteletdijakat!). Az igazság az, hogy Kraffszky József esperes az aranyosmaróthi takarékpénztár részv. társ. verebélyi fiókjának lett igazgatósági tagja és a Barsi Népbank felügyelő bizottsági tagja 700, illetve 500 korona díjazással, amiből — eltekintve attól, hogy nem mutatkozik-e a vállalt tisztségek közt némi inkompatibilitási jelleg — világosan látszik, hogy Kraffszky Józsefet korántsem éri financiális veszteség, ha egy helyett, két erősen szemita jellegű pénzintézet tünteti ki bizalmával. — Miután Kraffszkyt ezen kitüntetés nem a választások után, hanem még a választások előtt érte, előbbi hírünkkel ellentétben a kétrendbeli megtiszteltetés nem annyira a jutalmazás, mint inkább az előleges megnyerés jellegével birhat. Hogy Kraffszky József mennyire igyekezett a beléje helyezett bizalomnak megfelelni, mutatja azon körülmény, hogy nem igen szalasztott el annak idején alkalmat, amikor akár szóval, akár írásban szolgálatot tehetett (vagy legalább akart tenni!) a mungóknak. Kraffszky ezen szolgálatkészsége, mint az „Esztergom" olvasói előtt ismeretes, odáig terjedt, hogy nevezett esperesplébános a verebélyi esperesi kerület 1910. évi május hó 23-án tartott rendes tavaszi papi-gyülése alkalmából érdemesnek tartotta egyet-mást politikai bölcsesége tárházától előhozni és a kerületi gyűlés jegyzökönyvét beszédjének teljes szövegével a kerület megbízása és tudta nélkül más esperesi kerületeknek is megküldeni. Ezen alkalmilag előcsiholt politikai bölcseségből megtudja a jámbor olvasó, hogy az összetartás elvét a katholikusoknak a politika terén nem ajánlatos követniök, szegény tudatlan német katholikusok ! mert az esperes úr különvéleménye szerint inkább ajánlatosabb, ha minden párton van néhány eröslelkű (?) katholikus (!) szellemű, jellemszilárd (!?) férfiú, aki befolyásolja (!!) környezetét, midőn az egyházat veszély fenyegeti. Nem hoznók fel ezeket a régmúlt dolgokat, ha ugyanaz a Kraffszky József, aki 1910. évi május havában kenetességtöl és malasztosságtól csepegő beszédben hívta föl kerületi társait, hogy az ő szellemében a beszédjében ajánlott óvatossággal és előrelátással (!) politizáljanak (mert véleménye szerint ez minden egyházi férfiúnak kötelessége) a kerület öszi, októberi gyűlésén, amikor Jaross Károly barsfüssi plébános, kerületi jegyző, azt az indítványt tette, hogy a kerületi gyűlés, mint egyházi gyülekezet, eltekintve minden politikától utasítsa vissza Tisza István grófnak, a pápát bírálgató, a katholikusok belügyeibe avatkozó beszédjét, a maga részéről meg nem akadályozta volna, hogy az indítvány a kerület által egyhangúlag elfogadtassék. Ebből az erős lélekből, katholikus szellemből, jellemszilárdságból, amely saját kerületi társai közt, de utóvégre bármily nagy nyilvánosság előtt nem mer vagy nem akar szint vallani, és nem mer legíőbb egyházi elöljárósága, Krisztus helytartója mellett — bizonyára bölcs politikai okokból — lándzsát törni, nem kérünk. Alkalomadtán a pápára és az egyházra akadémikus jellegű tósztokat mondani és amikor szint kell vallani, gyáván meglapulni, nagyon kényelmes magyarázata a katholikus hűségnek. Az ilyen alkalmazkodó természet alkalmatos aztán arra, hogy például a verebélyi keresztény gazdaszövetség mulatsága helyett a verebélyi izraelita kereskedői ifjúság purim bálját tisztelje meg jelenlétével és a felekezeti béke érdekében hozott ilyetén áldozatok képesíthetnek valakit arra, hogy tapintatos pénzmanipuláns legyen, vagy az egyesült orthodox és neológ igényeket kielégítő hitközség elöljárója, vagy akár szent, megközelíthetetlen semlegességben álló, dalai láma, de hogy mint példaadó (katholikus egyházi férfiú említtessék, akit (vagy saját maga áítal gyártott, vagy mások által gyártatott hirek szerint) a közeljövőben esetleg egyházi jellegű kitüntetés is érhet, az mégis megbotránykoztató dolog volna. És azért bármennyi szerénységgel engedi is sejteni utóbbi időben Kraffszky József, hogy az „Óhaj örömünnepében" közlött és bizonyára többször is ismételt jövendölése — t. i. hogy meglássátok, lesz még belőle valami!! már a közeljövőben az jyidők telje" előtt áll, lehetetlenségnek tartjuk egyházi részről oly férfiú kitüntetését, akire már a vezérszerepet vivő Verebély környéki izraelita polgártársaink is irigykedve néznek, hogy a maga hívei helyett az ő hitsorsosaiknál keresi tüntető módon a népszerűség nimbuszát. Nem hagyhatjuk ez alkalommal említés nélkül azt, hogy Verebélyen úgy a hitélet fejlesztése, mint a társadalmi intézmények vezetése, az azok körül való áldozatos önzetlen szorgoskodás az iskola, a hitoktatás példás vezetésének érdeme legnagyobb részben Cservenka Kálmán verebélyi káplánt illeti meg és Kraffszky József esperesplébános, hacsak mások érdemeit és áldozatkészségeit nem sajátítja ki, (lásd Óhaj örömünnepe!) nem is aspirálhat jóhiszemüleg semmiféle kitüntetésre. Kíváncsian várjuk, mi lesz a karrier-prófétáknak saját magáról mondott jövendölésével. Nemzetiségi szemle. Kitűnő logika. A „Slovenské Eudove Noviny" 28. száma foglalkozik a censtochovai botránynyal, melyet alaposan kiszíneztek a keresztényellenes lapok, természetesen a katholicizmus s a szerzetes rendek legnagyobb gyalázatára. Teljesen perverz, rosszakaratú okoskodással röpítették világgá azt az általános elvet: hogy ha egy szerzetes vét súlyosan, akkor a többi is gonosz, ki velük tehát mindenünnen. Pedig hát csak a vak nem látja, hogy minő tendencia vezérli a keleti fajú újságírókat az ilyen cikkek s hirek megírásában. A galíciai bevándorlásról, a zsidó bankárok uzsoráskodásáról nem beszélnek, csak a kath. egyházra, annak szolgáira vetik ki hálójukat. No de térjünk csak vissza a Eudove Novinyra. Ez a lap botránkozik ugyan a censtochovai eseményen, nem állítja azt, hogy a többiek is olyanok, mint a fentebb említett keresztényellenes sajtó, hanem ami sehogy sem válik dicséretére, kiterjeszti a lengyelországi botrányos eseményt a magyarországi klérusra, természetesen arra, mely nem az ő politikáját vallja. Mert hát tetszik tudni •— ez ám a furcsa logika — a tót érzelmű, jobban mondva a pánszláv papok nem sikkasztanak, azoknál nem mutatkozik sohasem hiány a számadásoknál s a pénztárban, csak azoknál akik nem tótok. A mi vallásos tót népünk szívesen adja keservesen összekuporgatott filléreit szent misékre, fundációkra s imára. S hányszor fordul elő az, hogy a pénzt kezelő pap elkölti az alapokat. Meghal, jön a hatóság, megvan a hiány. Életében az esperes nem igen vizsgálta a számadásokat s ha észre is vette a bajt a plébános, hogy ne legyen botrány a dologból, megtérítette a hiányt. No de ha akadnak is ilyen hűtlen szolgákra, azért ne adakozzanak jótékony célokra? Hiszen a bankárok is sikkasztanak . . . Igen, csak egyet tartsunk szem előtt, — igy folytatja tovább e lap — aki nemzetiségét szerető igazi tót, az gondolkodásmódját s becsületét tekintve ié egy fejjel magasabban áll másoknál, főleg a renegátoknál. Épen azért, ha misefundációra stb. viszitek pénzeteket, kétszer is nézzétek meg, hogy kinek adjátok a garast. Hasonló érzelmű „hasonló érzelműnek adja." Vagyis a tót — tótnak. Mert akkor nem forog veszélyben a pénze. Jellemző dolog, hogy a censtochovai botránynyal kapcsolatban ilyen, kizárólag az egyház-