ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-11-06 / 45. szám

kozunk Várossy Gyula érsek emlékével, ezt azért kell tennünk, mert a magyar katholicizmus mai küzdelmében és társadalmi tevékenységében nagyon is érezzük, hogy útmutató kell, aki után menjünk, életszentség, akit a széthúzó katholikus társadalom elé állitsunk, példa, akinek föpásztori tevékenysége valóságos modern programra. Tiaditum custodi! volt a jelszava az apostollal mindabban, ami reá, mint sáfárra volt bizva. Hiveit oly alanynak tekintette, akiknek lelkét töle követeli vissza az Űr. Ezért útmutatása abban állott, hogy hitét tudással párositotta. Mind a kettő egyaránt szükséges ahhoz, hogy a pap az evangéliumi munkásság terén meg ne tévedjen. Mint nagy igazságot nyiltan hirdette, hogy a papi hitbuzgóság mellett minél nagyobb tért foglal el a tudomány a theologiai ismeretek tényezői között, annál nagyobb a világosság, mely az egyházból az elmék fölé kisugárzik. És amig a tudást a hittel összekötötte, belátta, hogy egy főpap akkor serkenthet igazán, ha életszentsége követi tanitását. Az egyház legsikerültebb apológiája — mondja Fraysinous — a papok keresztényi élete. Papjait folyton arra fegyelmezte, vigyázzanak, nehogy azt mondják róluk: „Tanításaikat hallgassátok, de cselekedeteiket ne kövessétek." Semmitől se félt jobban, mint szent Krizosztommal azt hallani a papságról: multi in nomine, pauci in opere. Jó és balsorsban, békében és viharokban igyekezett a lelkeket Istenhez vezetni, hogy nyugodtan hallja a számadás napján: Adj számot sáfárkodásodról! Az Oltáriszentség mélységes tiszteletébe, mint a papság és hivek erényes életének fövértezöjébe öntötte minden bizalmát, hogy ne lásson semmi mást, mint „az Urat, Jákob Istenének arcát." Az istenes élet fénye mellett az ö közéleti tevékenysége méltó példa arra, hogy miképen kell egy főpapnak a gyakorlati katholicizmust szolgálni. Az igazság akkor teljes, ha tettekben nyilatkozik. Az első hitapostolok nem pusztán az ige hirdetésével hóditották meg a világot, hanem cselekedeteik s tevékenységük erejével. Krisztus eszményét az evangéliumi tanok alkalmazásával megvalósitani, ezt a tant nemcsak hirdette Várossy Gyula, hanem „Mivel hogy több panaszok tétettek az iránt, miszerint többeknek baromfia ellopatván, azok nem léteznek előbbi tulajdonosuknál, — Gá! Gál Gá! — hogy a sistergös csapjon belétek — erősen meghagyatik mindenkinek, — Gá! Gi! Gi! Gá! — szoruljon belétek a szusz, kutyák!! — mostantól kezdve egy hétig, — Gá 1 Gi! Gi! Gá! — dögölnétek meg mind !!! — senki este 9 órán túl el ne hagyja lakását. Hogy a kirendelt strázsák, akiknek — Gá! Gi! — törne el a lábatok ! — erősen meghagyatik a tolvajnak megfogása, — ne zavartassanak!" Még három ütés a dobra s ötven lépéssel odább ismétlődik a fönti jelenet. Elvégezve körútját betér egy verdungra, s csak aztán tesz jelentést a birónál. „Hát elvégezted Gábris?" „El-el biró uram emberséggel. Ha most sem fogjuk el a tolvajt, Riska legyek ..." „Hát osztán csak okosan. Ha valakit elcsíptek, irgalom nélkül a dutyiba vele. Akármit mond, ne higyjetek neki. Majd kivallatom én. Meg nem köszöni, fogadom. Azt is tudd meg Gábris fiam, hogy aki elcsípi, két pengő borravaló is üti a markát. Az se kis kutya ám! Emberünk, összeütve bokáját, eltávozott . . . ... Este 9 után párosával cirkált nyolc kirendelt ember. Tolvajt akartak fogni. A bakter a hagyományos lándzsát is magával cipelte. Egyszerkétszer meg is botlott benne. „Csak elém kerüljön a gaz fickó — dörmögé magában — majd megtanítom én." példájával meg is valósitotta. Erős lélek lakott benne. Egyházáért s hazájáért mindenkor küzdeni, fáradni s áldozni kész lélek. Részt vett páratlan energiával a katholikusoknak politikai s társadalmi akcióiban. Az első sorokban állott, mikor tettre kellett váltani a föpásztori buzditásokat. A gyakorlati német püspökök eszményképei állottak előtte. És igy azt tartotta, nem elégséges manapság a püspöknek a rezidenciából nézni a világ folyását, szép pásztorleveleket intézni papjaihoz és hiveihez, merev, sokszor idejét mult, a jelenlegi viszonyokat nem mérlegelő intézkedésekkel kormányozni, hanem áldozatot kell hoznia, bátorsággal a sorok élére állania, ki kell a közéleti tevékenység terére mennie, ha tábort akar teremteni Isten ügye körül. Ezért volt felemelő Várossy Gyula példás tevékenysége és anyagi áldozatkészsége a sajtó-egyesület, a néppárt, a népszövetség, a katholikus nagygyűlések, a tanügy mozgalmaiban. Igazi apostoli lélek volt ezekben a mozgalmakban, aki fölismerte, azt az életszükséget, hogy a katholicizmus restaurációja Magyarországon csakis akkor sikerül, ha a vezérek a sorok élén küzdenek. Milyen hősies jelenet volt az imént a főrendiházban, midőn egész nyiltan indokolta meg bizalmatlanságát azon kormány iránt, mely hitehagyottat állított, ha ideiglenesen is, a kultusz-ügyek élére. Nemesitö, vértező és emlékjel marad Várossy Gyula mindenkor a katholikus egyházban, akinek emléke a hitvalló püspökök példájára emlékeztet. Sokat reméltünk még töle és most reményeink hirtelen vele együtt a sirba szálltak. De az Isten útjai kifürkészhetetlenek s a lesújtó gyászban is meg kell hajolnunk az élet és halál Ura előtt. Ami halandó volt Várossy Gyulában, porrá lesz, de szelleme és példája élni és gyújtani fog. Tisztán olvadt át a halhatatlanságba. Csupa lélek volt, rossz nem maradt utánna, ezért tán az Isten ö maga temette . . . Hol a teste? Porlad. Hol a lelke? Itt van. Köztünk van, legszebb tetteiben. Hol a dicsősége? Istennél s nem lesz soha annak vége. Keményfy K. D. — A Pór Antal árvaháza. Jó néhány héttel ezelőtt felzúgott az egész ország sajtója és megénekelt egy jövendő jótéteményt, amelynek a terve lassan, csendben szivárgott ki a közönség körébe. A cirkálásnak volt is eredménye, amint látni fogjuk. . . . Éjfél felé járhatott az idő, midőn két sötét alak lépett ki a közgyám házából. Alig haladnak azonban néhány száz lépést, négy más alak rohan rájuk, földre teperik, szájukat betömik s kezeiket összekötve, magukkal hurcolják őket. A kóter előtt tanakodni kezdenek a sötétben. „Fiúk, nem jó volna megnézni, hogy kiket csíptünk el?" kérdi az egyik. „Mi a szösznek! — szól Gabi. — Megvannak, itt vannak. Mit látunk a pofájukon? Be velük! Reggel majd birá uram elbánik velük. No befelé! Mars be! Zárd rájuk hamar az ajtót. Most megisszuk az áldomást. Holnap két pengő üti markunkat. Lehet abból inni. Gyerünk!" . . . Korán reggel a biróné lélekszakadva rohant a közgyámhoz, aki komája volt. „Hol az uram! Az Istenért! Még most sem jött haza. Hol lehet? Hol lehet. Hisz ide jött tegnap a disznótorba. Nekem legalább azt mondta. Csak nem történt valami szegény emberemmel?! Istenem! Istenem!!" „Há'szen itt volt biz ő, a törvénybiró sógorral, de elmentek még 12 előtt. Arra hitet teszek. Hát nem ment haza? No ezt nem értem. Tán a pincébe mentek s ott aludtak el. Meg kell őket ott nézni. Nem kell mindjárt rosszat gondolni!" ... De biz' azok ott sem voltak. Dél felé, mikor a falu már egy darázsfészekhez hasonlított, felébredett Gabi is a tegnapi mámoros álmából Erre a kiszivárgott tervre építette fel reményeinek várát az árvaház után sóhajtozó tanítóság. A remények várának felépítésében azonban jobban dolgozott a képzelet és ábrándozás, mint a körültekintő gondosság és a jó forrásból merített értesülés. Egyik helyi lap magát, az alapítani szándékozót kérdezte ki alaposan és Pór Antal prelátuskanonoktól a következő választ kapta, amelyet szószerint közlünk: „Igaz, hogy már évek óta gyűjtök egy Esztergomban felállítandó árvaház céljaira. Minden pénzemet, a munkáim és egyéb történeti műveim tiszteletdijaiból befolyó összegeket, gondosan félrerakom, mert a nagyszabású tervhez, melynek megvalósítását életem egyik céljának tűztem ki, igen sok pénz, egy millió korona szükségeltetik. Árvaházat akarok Esztergomban létesíteni, amely árvaházba szülővárosomnak mintegy 100 árvája nyerne felnevelést, iskoláztatást, nemzetiségi és felekezeti különbség nélkül. Ha az Ur életem napjait még hosszúra nyújtja, talán alkalmam lesz többet áldozni e szent célra és akkor a vármegye árváit is szeretném belefoglalni. Úgy számitok ugyanis, hogy egy árvának évi eltartása 400 koronába kerül, egy millió alaptőkének 4°/o-os kamatozását véve, 40,000 koronából évenként 100 árvát lehetne neveltetni, iskoláztatni és ruházni. Ez az én tervem, melyet egy pár éven belül megvalósitani óhajtok. A kath. tanítók árvaháza ügyében volt nálam dr. Walter Gyula úr, aki kért, hogy engedjem át az eddig gyűjtött összeget az árvaházuk céljaira. Én azonban tervemet el nem ejtem, hajlandó vagyok arra, hogy a két árvaház egy épületben legyen elhelyezve, de az én alapitásom az én nevemet fogja viselni s a közösködésbe csak annyiban megyek bele, amennyiben az gazdaságosabbnak mutatkozik. Én mindenesetre tervemet megvalósítom és a tanítók iránt mindenkor tanúsított jóindulatom bizonyítására hajlandó vagyok a megyei tanitók és rokonaim árváinak a helyek betöltésénél elsőbbséget biztosítani. Az e célra összegyűlt összeg hogy mennyit tesz ki jelenleg, azt igazán nem tudom, mert több pénzintézetnél értékpapírokban, a káptalannál és egyebütt van elhelyezve. Körülbelül egy negyed millión azonban felül lehet. Az árvaház vezetésével egy kanonokot óhajtanék megbízni, aki a mindenkori polgármesterrel és még három polgárral együtt vezetné az árvaház ügyeit és intézkedne. Visszahúzódva a világtól élek és dolgozom kiadandó történeti munkáimon — és gyűjtögettem, de csak a magam jövedelméből és munkámból, — mert mástól ez alaphoz el sem fogadok — a filléreket, hogy majdan szülővárosom és a megye árváinak könynyeit legyen hol felszárítani, őket nevelni, oktatni, hogy belőlük a hazának és az egyháznak művelt, önérzetes fiai, a társadalomnak pedig hasznos tagjai váljanak." (előre megitták a két pengőt). Eszébe jutott, hogy ők tegnap tolvajt fogtak. Sietett a biró lakására jelenteni a fogást. Az ijesztő hírt már az uton meghallotta. „Elveszett a biró, a törvénybiróval együtt." „Mikor? hogyan? kérdé ijedten. Aztán elbeszélték neki, hogy a disznótorból nem tértek haza, amit- a gyám adott . . . Gabinak ijedtében leesett az álla. „Tyhü, a hét meg a nyóc!" Akkorát ugrott, mint. egy cirkuszbéli ló. Valami átvillant az agyán. Rohant a dutyi felé. Ott már nagy tömeg ácsorgott. Belülről ugyancsak rugdalták az ajtót. A nép vihogott. Gabi keresztet vetve titokban magára, beledugta a lakatba a kulcsot. Olyan fehér volt az arca mint a mész. A lakat leesett s az ajtó kinyílt. Az elszörnyedés moraja futott végig a tömegen. A biró és a törvénybiró hátrakötözött kezekkel s betömött szájjal állottak ott. Arcuk a dühtől rákvörös volt. A két feleség is hamar megérkezett. „Ki tette! Kik tették ezt ? Óh az Istentelenek! Szegény emberem!" Sopánkodott a két asszony. • Az elfogottakat hamarosan megmentették kellemetlen helyzetükből. „No most üt le a Isten nyila" gondola Gabi. De legnagyobb csodálkozására a biró, miután jól kiszuszogta magát s lenyelte az elszenvedett keserűségek utóizét, odalépett hozzá, megveregette vállait s ezt monda: „Derék gyerek vagy Gábris! Semminek sem