ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-11-06 / 45. szám

XV. évfolyam. Esztergom, 1910. november 6. 45. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO BELA. Kéziratok a szerkesztőség-, előfizetések a kiadóhivatal (Szeminárium) eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, 1910. november 5. — Győrtől—Szászvárosig-. Nagy távolság van Győr és Szászváros között, de még nagyobb távolság választja el a logika országában azt a két beszédet, amelyet Zichy János gróf, miniszter előbb Győrött, majd a közeli napokban Szászvárosban tartott. Ismerjük mi a katholikus miniszter helyzetét, amelyben valósággal kínlódik, amig a liberális kabinet kegyéből a hatalom gyeplőit tartja. Ismerte és ismeri ezt a helyzetet minden politikus és épen azért ezen szerepre mindez ideig nem igen vállalkozott más, mint olyan egyén, aki elveit helyzetével az események útmutatása szerint tudta összeegyeztetni. Távol áll tőlünk az a gondolat, mintha Zichyről fel akarnánk tételezni, miszerint a hatalom érdekében elveit csak egy percre is szögre akasztotta volna. 0 menteni akarja az igaz ügyet, használni akar a jó ügynek, aközben azonban nem veszi észre, hogy a kaján sajtó, mely a közvélemény mezébe szeret burkolódzni, túlságosan pajkos, sőt cinikus lármájával leteríti az igaz útról. Pedig, ha teljes öntudatossággal nézné az eseményeket, mérlegelné a következményeket, be kellene látnia, hogy többet használt a kereszténységnek akkor, amidőn még a társadalmi mezőkön villogtatta az igaz ügy fegyvereit, mint jelenleg, amidőn a beszámíthatatlan tömegek lármája szerint húzza ki és teszi hüvelybe a politikai hatalom kardját, amelyet csakis azért nyomtak a kezébe az ellenségek, mert előre tudták, hogy megvágja magát vele. Szívesen látjuk a hatalmat, a vezérszerepet az olyan ember kezében, aki tudja respektálni a haza lakosságának zömét képező katholikusoknak történelmi és természetjogi alapon álló igazát és jogát. Ezen respektusnak azonban semmiképen sem szabad az elvi álláspontnak gyáva berkeiben bujdosnia. Mi várjuk és várhatjuk is már valahára, hogy katholikus nagyjaink, akik előbb oroszlánok voltak a hit megvallásában, maradjanak oroszlánok utóbb is, amidőn a kormányra kerülnek, amint ezt a Tiszák teszik, akik vastag nyakú kálvinisták maradtak a bársonyszékben is, sőt vallásuknak nemcsak szellemét, de embereit is bevitték az országos hivatalokba. Az igaz, hogy a kálvinista Tiszáknak könynyebb volt a dolguk, mint a katholikus Zichynek ! Mig ugyanis a Tiszák háta mögött a liberális, zsidó és szabadkőmives sajtó ujjongott és tapsolt, a katholikus közvélemény horkolva aludt, mint a csurgó nyálú Toldi Miklós, addig Zichy előtt, háta megett jobbrabalra ugyanaz a sajtó csattogtatja a fogát, és kuvik hangon zeng éjféli énekeket az elmúlásról, a miniszter állásának tarthatatlanságáról — a bukásról. Egy azonban ugyanaz a Tiszák körül, és Zichy János gróf körül is — a katholikus közvélemény, amely alszik egyaránt, ha az ellenségek oldalba rúgják és akkor is, amidőn győri hitvallást tesznek előtte. Zichy János grófot Szászvárosba és az ott tartott beszédnek furcsaságaiba az ő ijedős természete vitte bele, amely ugyan a hitvallóságot eltűri, de a vértanúságot — a politikai letűnést már nem képes elviselni. De csak egyrészről az ijedős természete ! Mert másrészről sok oka van megijedni egy olyan férfiúnak, aki milliók nevében tesz hitvallást, milliók nevében ránt kardot s amikor a vihart feltámasztja, azt kell látnia, hogy a képviselt milliók hallgatnak, avagy egyenesen elitélik és együtt orditanak az ellenséggel — kivéve persze a katholikusoknak néppárti részét, amely a politikai pártállástól is el tud tekinteni, ha a bátor hitvallón segiteni kell. A második ok tehát, amely Zichyt a szászvárosi beszédbe beleugratta, az volt, hogy nem látott maga körül tábort, ezért jutott odáig, hogy az elnyeléssel fenyegető, és fogait csattogtató szörnynek, az ellenkezés szellemének megsimogatta, megvakargatta az állát. A mig gyáva lesz az óriás, de lomha katolikus tábor, ijedősek lesznek a kebelünkből kikerülő miniszterek is s ha baj lesz, ha intézkedni kell, nem a gáton találjuk őket, hanem a bokorban, ahonnan semmiképen se bátor lények szoktak kikelni. F. íme a főpap!... Aki az Istenben boldogult kalocsai érsekről az egyház érzésének kifejezést akar adni, annak nem kell fáradsággal a szavak diszét keresnie. Elég, ha egyszerűen csak azt mondja róla: ime egy főpap, aki betartotta szent Pál intelmét: „Minden főpap az emberekért rendeltetik." Ezzel a néhány szóval ki van fejezve Várossy Gyula érsek egész nagysága. Ez megmagyarázza, hogy az egyház minden igaz fia miért van iránta annyi hűséggel s szeretettel eltelve, mintha nem csupán főpapja, hanem egyúttal mindenkinek vérrokona, szinte atyja lett volna. Ha van Várossy Gyulának temetője, úgy az a temető minden hü katholikus szive. Ha van főpapunk, kit az egész magyar katholikus világ osztatlan gyásszal siratott meg, úgy az Várossy Gyula. Apostol volt, kitől hitet vettünk s példája szikráin láng kelt a szivekben. Nagy lelkét, úgyszólván, darabokra tépte s nincs senki, akinek ne adott volna belőle. Gazdaggá igy tette megyéjét s azután az öröklét ormaira hágott. Ilyen ember nem szorul az élőknek se dicséretére, se felmagasztalására. A főpapi hatalom különben is oly óriási s az emberi gyarlóság oly végtelen, hogy szinte tartózkodva érintjük ezt a témát s világért se akarjuk a papi tömjénezés betegségét terjeszteni. És ha mégis, kegyeletünk egyszerűségével foglalkl „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A falunak végén . . . A falunak végén áll egy kicsi hajlék. Apró ablakában muskátli virágok. Azt a kicsiny házat, azt a kis ablakot Nem adnám semmiért — Bármily szegény vagyok — Kínálnák bár érte Az egész világot. Szegény özvegy asszony lakik ott lányával, Munkában találja őket a nap kelte. Csekély amijökvan; de a lány jó lelke: Többet ér előttem Mint sok gazdag' kincse, S az egész világnak Sok millió telke. Este munka után, ha oda betérek: Jóságos mosollyal fogad édes anyja. Aztán leülök a tiszta fehér padra. A lányka mellém ül, Kezem kezét tartja. Aztán szóra nyilik Édes, pici ajka. Kézben kéz. Boldogan ülünk egymás mellett. A jó édes anya imázik nyugodtan. S mig ő áhítattal olvasót morzsolgat: Ifjú forró vérünk Égő lángra lobban. S összeforr az ajkunk Egy végtelen csókban. Ha az egész világ' minden összes kincsét — No meg tetejébe tudom is én mit még — Kínálnák énnekem, hogy váljak el Tőle, Kikacagnám őket Minden kincseikkel . . . . . . S visszatérnék hozzá Forró szerelemmel. Walter György. Falusi történet. . . . Egres község az egész megyében arról volt hires, hogy ott termett a leg . . . kevesebb egres (vagy máskép ^piszke".) Körötte erdöboritott hegyek állottak. Egy nagy mélységes völgykatlan barátságos kebelében feküdt. Madárdal s erdei illatért nem kellett meszszire fáradni. A nép megelégedett földmivesekből állott, akik a külvilággal vajmi keveset törődtek. A külvilág talán még kevesebbet velük. Kivéve, ha néha-néha mégis csak tudomást vett róluk: holmi adó iránti megintés s végrehajtó képében . . . Bizonyos vagyok, hogy az ilyen érdeklődést, szívesen elengedték volna . . . Mindez nem igen zavarta a csendet, a békét és a boldogságot. . . . Egy idő óta azonban nagy panasz volt a faluban. Ez is, az is jajgatott, sopánkodott. A legszebb baromfiakat lopták. Mikor aludtak, valami istentelen megdézsmálta őket. Ilyen még Egresen nem történt. Lovat, ökröt, sertést azt elemeltek néha. Mindenesetre messziről valók tették. De már baromfit lopni, csak nem jönnek más határokból? Két-háromért. Azért csak nem érdemes ? Mert csak két három veszett el éjjelenkint. Ezt már bizonyosan helybeli teszi. Az is tette. És ebben van az az óriási szégyen. Rettenetes szégyen ez kérem szépen. Egresen baromfitolvaj létezik. A bírónak annyit jártak a nyakára, hogy végre elhatározta: tenni kell itt valamit. Összehívta az elöljáróságot. Hosszú tanakodás után elhatároztatott, hogy a „pógár" — már mint kisbíró — dobolja ki a „megszentesitett" parancsot .. . Rövid idő múlva — fél verdung erősítő bekebelezése után — nyakában a dobbal, módosan aprózva a lépteket, elindult Gabi a fontos teendő elintézésére. Egy alkalmas helyen megáll. Pózba vágja magát. Bajszát megpedri. Kettőt-hármat sercent fogai közül . . . aztán megperdül a dob. Néhány mezitlábos, kócos kölök előbújik valahonnan, s körültáncolják a dobost, aki flegmájából nem enged. Végre befejezi a dob kínzását. Akkorra már a kapuk előtt felnőttek is állnak. Várják a többit. Az imitt-amott álldogáló ludak azonban cseppet sem respektálják . . . Tehát kezdődik: „Tudtára adatik az község lakosságának 1" Gá! Gá! (ezt a libák mondták). Gabi dühösen áll meg a szóval.