ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-09-25 / 39. szám

XV. évfolyam. Esztergom, 1910. szeptember 25 39. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO BELA. Kéziratok a szerkesztőség", előfizetések a kiadóhivatal (Szeminárium) cimére küldendők. Hirdetések felvétetnek BusárovitB Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, 1910. szeptember 24. — Eger. Ha az egyik „e" betű fölé ékezetet teszünk, megkapjuk egy kicsi, szürke és komikus állatkának a nevét, amely hasznot keveset hajt, hanem minden meglévő dolgot: legyen az értékes, avagy értéktelen, régi vagy új, mindent megrág, megőröl — szóval megsemmisit, elpusztít. A legújabban létrehozott „Eger" cimü újságocska is ilyen „kis pusztító"-nak képzeli magát, amikor létezésére a figyelmet fel akarván hívni, nekiront azoknak az alkotásoknak, amelyeket a keresztény szellem megóvására a keresztény megújhodásnak magyar harcosai sok áldozattal, hosszú és kemény harcok után létesítettek. Az „Eger" még fiatal, tehát emlékezete csak nagyon rövidre nyúlik, a régebbi dolgokat csak az öregek elbeszéléséből tudhatja. Azért nagyon káros dolog a magyar katholikus sajtóba az üszköt beledobnia, annál is inkább, mert az a város és annak a nagy környéke, amelyet képvisel, nem sokkal dicsekedhetik. Mig az ország más részein a katholikusok megértik, hogy nekik egy jól szervezett tábort kell alkotniok s a politikában is a keresztény szellemet kell érvényesiteniök, addig a fent tisztelt vidék határozottan zavaros politikát űz s a néppártot gyanús politikai exisztenciák kedvéért nemcsak elhanyagolja, de sőt üldözi is. Lehet Egerben és vidékén nagy ész, nagy műveltség, de az csak olyan, mint az egyptomi kultúra: az idők folyamán behordta a szél a sivatagok finom homokjával és most alszik benne minden. Ezért nem tudják megérteni a kath. napilap kérdését sem. A magyar Egyptomnak homokkal takart kultúráján tehát nincs arra szükség, hogy „Eger" cimű beduinok harci lármát csapjanak, hanem igenis arra van szükség, hogy az emberek támadjanak fel s törüljék ki a port szemükből, amelyet évtizedeken keresztül belehintettek, beleszórtak. F. Kath. gyermekvédelmi lap. Most jelent meg és indult meg. Egy piros képű, telt arcú, kék szemű kis baba sétakocsikázik az utcán. Kék kárpitos, ruganyos fehér kocsikájában ül, kövér kis kezében uj lapocskát tart és kínálja a „Kath. Gyermekvédelmet." Honnan került elő? Hogy jutott hozzá? Kis szivecskéje van, abban nemes vér. Uri gyermek létére azzal töltötte a nyarat, hogy fehér ruganyos kocsijában bejárta a széles vidéket, majd a félországot. Benézett városba és faluba, erdőszéli vadászlakba és majoros-béresházba. Megnézte kis pajtásait és pajtásnőit, kik megértik nyelvét és kiket ő megért. Látott palotát és kunyhót, félszürke pincelakást és nedves-dohos falusi szobát. Azt tudta, azt hallotta a városban, hogy sok szegény, árva és elhagyott gyermek van a világon. De hogy ilyen szánalomra méltók legyenek az ő testvérkéi, azt nem hitte. Az egyik vézna kis kezet adott neki, mikor meglátogatta őt, egészen hideget; csak csont volt rajta és vékony bőr. Szinte megijedt érintésétől. A másik nagy, kiütéses fejét nem is akarta feléje forditani. Piszkos kis ágyacskában feküdt, nyöszörögve húzta a lélekzetet, közbe-közbe köhögött. Mikor szólt hozzá édesen, csengőn, melegen, mikor kis kacsójával a homlokához ért, hogy talán fölkeltse, ha alszik, csak nagy, fénytelen szemeit forditotta rá, csak egy pillanatra, mintha köszöntené őt, aztán nem szólt semmit. A harmadik azon panaszkodott neki, hogy őt ütik-verik, egyik sarokból a másikba kergetik. A mamája meghalt másfél éve, a papája napszámos, de most Pesten van; őt meg itt 'ártják valami félidegenek, néha enni sem adnak neki. A negyediket a fal alatt, a ház előtt találta játszani összeszakgatott piszkos piros szoknyában, pedig hűvös, esős idő volt. Túrta a földet karmaival és egy talált forgáccsal kupacba rakta. Mikor meglátta a fehér bundás, bóbitás kis leányt maga mellett, ugy megijedt, hogy sirva fakadt. Azt hitte, valami túlvilági lény, ki megzavarta játékában. Hiába igyekezett őt bátorítani a városi kis pajtás ; csak leütötte fejét és ijedezve pityergett. Oh,"" te ostoba kis bohó —• gondolta magában, •— hiszen én a te testvérkéd vagyok, csak meglátogatni akartalak. Aztán megtudta a többi kis pajtásoktól, hogy az olyan teljesen elhagyatott gyermek; az apja, az anyja meghalt, idegenek tartják. Azok is künn vannak a munkában. És neki ugy megesett a szive, hogy olyan vad és neveletlen. Nem is beszélhetett vele. Ilyenekből talált tizet, azután húszat, azután százat, meg kétszázat is a vidéken és mindinkább szomorúbb lett kis szive. Azután benézett a nagy városokba. Jaj, mennyi embert látott ott összezsúfolva, hogy néztek egymásra, milyeneket beszéltek! Még most is borzad kis lelke. És az ő kis pajtásai mindig, éjjel is, nappal is hallják ezeket! Hogy fogja őket sajnálni, milyen szépen fog velük beszélni. Ott találta egy csomóban a melléklépcső alján, a pincebejáróknál. Ott csoszogtak, cipekedtek, ördögtáncot jártak a kis rongyosak. Sivítottak közbe és kiabáltak. Mikor meglátták szép bóbitóját, fehér köpenykéjét, összenéztek s egyszerre csúfolódni kezdtek: Ezt is loptad ugy-e? Azt mondta a nagy bajuszú fekete bácsi. Ugy-e te uri gyerek vagy ? Nyelvet is öltöttek neki és elfutottak. Ki a lépcsőn fel, ki a pince felé, ki meg a szük, füstös, aszfaltos udvarra. Neki meg ugy fájt, hogy nem értették meg, hogy félreértették résztvevő szeretetét, hogy nem is álltak vele szóba. Csak kevés kis szegény testvérkével tudott beszélni. És azok mondták, hogy bizony köztük sok a vásott, neveletlen gyermek. Sok a beteges is. Hogy velük nem szoktak mindig olyan szépen beszélni, mint ő beszélt. Amit látott, amit hallott, az mind egy-egy vonás volt kis lelkében és dobogó kis szive tele lett irva sok szomorú betűvel. Mikor hazajött kirándulásáról, azon gondolkodott, azon tépelődött, hogy ezen az ezernyi szegény, elhagyott, elvásott, beteg, neveletlen AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A Jó Pásztor háza. i. Az óbudai plébánia templomtól a Jó Pásztor házáig. „Óbudai templom", kiáltja a kalauz. Leszállunk a villanyosról, épp az óbudai plébánia előtt; mert hiszen az óbudai vendégszerető plébánia a falába illesztett „Megállóhely" táblával minden Pestről jövő villanyost megállít, azaz, hogy marasztal — de csak pillanatra. Végigmegyünk a templom mellett a „templom udvaron". A „Korona" kávéház, — más néven óbudai vigadó; mert itt tartják a farsangi és böjti bálokat — ötlik most szemünkbe balra. Fala tele van plakátirozva Váradi Ágoston, hires óbudai táncmester hirdetéseivel. Nem kíváncsiskodunk; hanem tovább megyünk egyenesen a Kis celli utcába. Az utca torkolatát elszükitő tenyérnyi széles gyalogjáróról csakhamar 4 embernyi széles gyalogjáróra lépve, a jobbra eső református atyánk' j fíainak buzogányos temploma azt akarja velünk elhitetni, hogy ebben az óbudai sváb „Árpád-város "-ban még magyarok is laknának, sőt hogy még a „magyar vallásnak" is lennének itt hivei. Bukdácsolunk tovább a nem mindenütt s nem épen a legsimábbra faragott, de az esőviz felfogására annál inkább kimedencézett, hogy ne mondjuk — Esztergomban és faluhelyen azt mondanák : kikátyúzott — néha olajjal is fölfrecscsentett kocsiúton. A kocsiúton, mert ott nem kell annyit kiteregetni, mint a gyalogjárón, a minden ház kapujánál tanácsot ülő és friss levegőt szívó, de nem tökmagoló házi publikum előtt. Kikerülünk végre az apró házak szűk girbegörbeségéből. Előttünk áll, de még tisztességes távolban, a hegyen „Kis Cell". Hajdanta a Trinitáriusok búcsújáró temploma és kolostora volt. Meg is látszik rajta, kivül is, belül is. Kalapos királyunk azonban lefoglalta. A katonáék raktároztak benne jó ideig. Most kegyelemből jobbára rendőrök tanyája. Meg-megnézegették vendéglősök is, meg a katholikus intézetekért lelkesedő nagy urak is. Egyes optimisták azt hajtogatják, hogy a kormány visszaadhatná az egészet eredeti gazdájának, a Trinitáriusoknak, vagy odaadhatná a Karmelitáknak, vagy az Iskolatestvéreknek, avagy a Don Bosco fiainak, a Sziléziánusoknak; vagy pedig, hogy a Sz. Alajos Társulat szerezhetné meg Sz. Alajos temploma és az elhagyott fiúk Menedékháza számára. Vissza is adhatná biz, meg oda is adhatná, az igaz, csakhogy a rossz nyelvek azzal kontráznak ezekre a „hatnák"-ra, hogy hát egy a baj, az, hogy csak úgy potyára visszaadni, ahogyan ő tette rá a kezét, azt már mégse akarja. Szeretne rajta egy kicsit nyerni is, potom pár 10—50—100 ezer forintot, nem is schainban, ahogyan akkor régen számoltak ; hanem csengő-pengő aranyban, ezüstbén. A vendéglősök, szállodások erre azután azt felelik, hogy amibe az átalakítása, csak félig meddig modernizálás kerülne ; azon a pénzen vadonat uj épületet emelünk. No de ne kapjunk hajba, hanem nézzünk az utunkba eső nagy fakereszttől balra, mert ihol ni itt a széles Szőlő-utcában, — amely az ó Óbudát az uj Óbudától úgy választja el, mint a Duna Budát Pesttől —• itt, mondok a Szőlő-utcában balra abban a rácsos nagyobb épületben sejtjük utazásunk célját elérni. Ez lesz talán az a Jó Pásztor h aza a 60-ik szám alatt. Elővesszük a ^Katholikus Budapestet* s örömmel kiáltjuk el a „Heurekát." Megvan! Itt bizony! Kiálthatjuk is; mert ugyancsak nagy sor ám Óbudán a Jó Pásztor házára akadni. A pesti fiakkeresek közül alig századik, dehogy a századik, alig ezredik hajtat azonnal a helyszínére, hanem meghurcolja előbb a pasast, mintha csak Dedek barátunknak a „Kolostorból kolostorba" cimű könyvét akarná szemléltetni, egyik zárdából a másikba, amint azt pár év előtt a váci püspök úr Excellentiájával cselekedte meg — a máskülönben nagy helyrajzi ismeretekkel rendelkező két lovas. A konflis? no annak legföllebb a lova hegyezi a fülét „Óbuda" hallatára; mert ilyet ő nem szokott hallani. Ki is menne Óbudára konflison? A villanyos, az még biztos, hogy a „Szentlélek-téren" szállít le s épen útba is igazit az „Irgalmas testvérek" iskolájába.