ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-08-20 / 34. szám

XV. évfolyam. Esztergom, 1910. augusztus 20. 34. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Szent István ünnepén. Irta: Dr. Mattyasóvszky Kasszián. Esztergom, 1910. augusztus 19. Megzendül ajkunkon az ének s ezrek szive epedve sóhajtja: „Hol vagy István király ?! Téged magyar kíván!" Az ének szárnyain lelkünk egy régi korba száll, századokkal előbbre! Egy korba, melyről dicsőségünk zeng, s melyet nagynak, magasztosnak hirdet a történelem. S lehetetlen, hogy épen mi ne gondoljunk e régi korra, itt e szent helyen, mert szent hely Esztergom földje, hol e szent király született és megkoronáztatott. Képzeletünk kiszinezi a kilencszáz év előtt történteket és ósdi patinával vonja be, a titokszerüség fátyolát teriti rá. Szeretünk róla hallani, de csak mint régi regéről, s úgy érezzük, mintha ez elég is lenne, mert nem tudjuk e korba beleélni magunkat, s azt mondja valami bennünk: Jobb itt nekünk; jobb ebben a korban élnünk. Nem kívánkozunk mi vissza abba a régi korba, abba a sötét középkorba, nem, még lélekben sem. Az a kor lehet szép, emberei lehetnek nagyok és kiválóak, de mit akarnak a mai emberek velük, mit óhajtják vissza őket „gyászos öltözetben", „csorduló könnyekkel", „iszonyú sirassál"? Minek az a régi kor nekünk, minek nekünk e régi kor régi embere ?! Nem való miközénk! Nem tanulhatunk mi tőle semmit! Manap mások a körülmények, manap más tettek kellenek, más emberek! Szét kell szaggatni a hagyóAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Pünkösdi királyság. . . . Repülőgépen/hosszas és végnélkül küzdelmes pályafutás után végre földet ért. Amerre szememmel elláthattam, mindenféle zöld, pázsitos mező terült el apró patakocskákkal. A virágos tarka mezőn zsongó-bongó élet uralkodott. Milliónyi bogár sürgött-forgott ezernyi virágkelyhen, tarka szinű lepkék röpködtek virágról-virágra . . . Nem tudtam, merre menjek. Utóbb gondoltam magamban, megyek egyenest, majd csak találok valami ösvényt. Negyedórai barangolás után az ut mentén egy kinai formájú házikót találtam. Mit tehettem mást, minthogy bezörgettem a házikó ablakán. Zörgetésemre egy fehér szakállas bácsi jött ki; megkérdem alázattal tőle, hogy milyen országban vagyok és hogy hívják? A nyájas öreg aztán megmondta, hogy ez az ország: Tündérország ! Iszonyatos öröm fogott el ennek hallatára. Milyen véletlen folytán kerültem ide. (Rögtön a szép tündérkisasszonyok jöttek eszembe.) Megkértem aztán a bácsit, ha már itt vagyok, hát akkor vezessen a király elé. Gyönyörűséges szép úton haladtunk ... Az út két oldalán villás kertek, szökőkutak, tarka virágos rétek terültek el. Felelős szerkesztő: ROLKÓ BÉLA. mánynak azt a vaskalapját, nehéz az már nekünk, nem birjuk el s minek is próbálnók birni, ha lehetünk nélküle is; és jobb is igy nekünk! Miért ne mondanám ki bátran, hogy úgy látszik, van igazság ezekben a gondolatokban ! Más időket élünk, más csillagok járnak. Más tettek, más emberek kellenek ma a gátra. De hát akkor minek ez a sok hűhó, minek ez az ünnepség, minek a lelkesitö beszéd és nagy zenés körmenet? Érezzük, hogy ez mégsem lehet sok hűhó semmiért! Mi az hát, ami ünneplésre, ami emlékezetre, ami követésre méltó? Mi az? Ez: a cselekedetre önmagát elhatározó lélek. A lelki nagyság, a lelki fenség, amely ha máskép és máskép is nyilatkozik meg tettekben, de amely minden változó körülmények közt is ugyanaz marad. Nem külső tetteit csodáljuk a régi embernek, nem kiváló hirnevét, dicsőségét, hanem igenis meghódolunk és leborulunk az ö belső nagysága, az ö lelki fensége előtt. Ez az, ami emlékezetre, ami követésre, ami ünneplésre méltó. Nem hiábavaló ez az ünnepség, ez a lelkesitö sok beszéd, ez a nagy, zenés körmenet. S nem semmiért van ez a sok hűhó. Méltán kívánhatjuk vissza „gyászos öltözetben", „csorduló könnyekkel", „iszonyú sirassál" azt a nagy lelket, mely Szent Istvánban élt. Méltán sóhajthatjuk vissza, bár lenne közöttünk, bár élne most, mert ez a nagy lélek, az a fenséges szellem megVégre egy csillogó márványpalota elé érkezénk. Beléptünk a ragyogó palota kapuján ; a kapu alatt mindjárt már göndör hajú, lányos arcú apródok álldogáltak. Az öreg vezetőm itt szépen elbúcsúzott és visszament; egyedül maradván, kissé bátortalanul, megszólitottam egy apródot, hogy lehetne-e a királyhoz audienciára mennem. Az apród nagy szemeket meresztett rám s csodálkozva kérdé: —• Hát te szegény idegen azt se tudod, hogy már két éve meghalt a királyunk? Hej pedig de jó és igazságos volt! . . . Csak özvegy királynénk van, aki — ámbár ha nő is — oly jól kezeli az ország gyeplőszárát, akár a szakácsné a főzőkanalat. — Lenne szives tekintetes nagyságos ifiúr bejelenteni a felségesasszonyának, hogy egy idegen arról a (sáros) földgolyóbisról jött hódolatát kifejezni — kértem az apródot. Az apród bement az előszobába; pár pillanat múlva kijött s jelenté, hogy a felséges Tündérkirályné fogadni méltóztatott a szegény földi halandót. Nagyot dobbant a szivem erre már; iszonyú láz és félelem fogott el, hogy igy ferencjóska és gummisarkú cipő nélkül, hogy megyek én a felséges asszony elibe. Mig igy füstölögtem magamba, a nemes apród szépen betuszkolt az előszobába; hát Isten neki — gondoltam magamban — és mentem. Ahogy az előszobába beléptem, majd a guta ütött meg a rettenetes parfüm illattól. Kéziratok a szerkesztőség", előfizetések a kiadóhivatal (Szeminárium) cimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könj vkereskedésében. találná a maga lelkének megfelelő tetteket ezek közt a mostani más körülmények közt is, ezek közt a modern életviszonyok közt is. És lennének annak a régi korban élt nagy szellemnek a mai modern korhoz illő hasonlóan nagy, fenséges, modern tettei. Azért, midőn Szent Istvánt ünnepeljük, akkor az ö lelkének nagyságát kell szeretnünk, utánoznunk, követnünk! Nagy lélek, fenséges lélek lakott benne! Egyetlen vágya: nem önmagának, hanem népeinek, híveinek boldogsága! Ezért élt, ezért kész volt mindenre, ezért szállt harcba, ezért veszélyeztette életét! Azt mondják, azt hirdetik: nagy érdeme Istvánnak, hogy kereszténnyé tette a magyart. Erre meg mások azt mondják, — előttünk kedves, többször miniszterviselt emberek mondják, — hogy hiszen ezt már atyja, Geyza célul tűzte ki neki és csupa politika, előrelátás volt a tett, máskülönben elsöpörték volna a magyart a föld szinéröl Európa népei. Ám mondják, igazat adok én is nekik, de azért azt állitom, hogy ez a körülmény azt a lelket, azt a fenséges szellemet, mely Istvánban lakott', s melyért halála után 43 évvel már szentté avatta VII. Gergely, nem homályositja el! Mert István többet is tett. István nemcsak politikus, hanem szent is volt, s a szentségnek nem hátránya az, ha ügyes a világi dolgokban is. István nemcsak azért téritett, hogy földi hazában tegye boldoggá népeit, hanem azért kiváltkép, hogy az égi honban is! Ki merné szemére hányni az előbbit az utóbbiért ?! Kutathatnak, mondhatnak, beszélhetnek Széttefjészté az ajtó függönyeit az apród s remek kép tárult szemem elé. A szoba — ahova beléptem — templomszerű építmény volt. A boltozat égszínkék kupoláját haragosvörös szobrocskák emelték, miket félig eltakartak a csodaszép növények virágai és örökzöld levelei. Az ablakok gyönyörű festményekkel, alul a falak vörös bársonnyal voltak tarkítva. A terem közepén rózsaszín márványmedencében kristálytiszta víz állt, melynek közepéből magasra szökellt föl a szivárványló vízsugár gyöngycseppekben hullva vissza. A terem levegője pedig olyan kábitó, mámorító volt! . . . Á terem jobb sarkában állott a trón, gyönyörű faragványokkal díszítve. A trónon ült már a felséges asszony száz főnyi udvarhölgyétől körülvéve. Nevetés, kacagás töltötte be az egész termet. A felséges asszony lábánál egy bársonyos zsölleszékben gyönyörű szép tej szinű arcú leányka ült és egy kifeszített selyemre színes pillangókat hímzett. Amint az apród a trón felé vezetett, a zaj, a nevetős kacagás elült, s minden szem felém irányult; amint oda értem, illedelmesen meghajtottam magam, akár egy pesti dandy. A nemes, szép arcú királynő mosolyogva kérdé: — Mit hoztál édes fiam? Erre a nyájas szóra minden félelmem elmúlt és bátran feleltem: — Felséges Asszonyom ! Hozni, semmit sem hoztam, mert magam is szegény vagyok; de hódolatomat jöttem kifejezni. A királynő szemeiből kiolvastam, hogy nem