ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-08-20 / 34. szám

sokat, felderíthetnek titkos rugókat, az ö nagyságát, szentségét ez el nem homályosíthatja, hanem csak növelheti. Hanem én mégis azt szeretném, ha már egyszer nemcsak kutatnának, nemcsak beszélnének, hanem tennének is, hanem tanulnának is valamit töle, s követnék is öt! Követnünk kell öt abban a lelki nagyságban, abban a nagy szeretetben, amely nem önmaga, hanem mások boldogságát keresi. Midőn a gyilkos élete ellen tör — megkegyelmez neki, de midőn népeit veszélyezteti a pogány — szigorúan Ítélkezik felettük, ezért végezteti ki Koppányt, ezért akasztatja fel a lázadókat, ezért hoz kemény, szigorú törvényeket a vad és féktelen emberek ellen. És csodálatos; ezt, mi erénye volt, — hisz védte a népet, annak boldogságát —• ezt hányják szemére és azt kiáltják ki világgá a „Világ"-ban, hogy ime, mily kegyetlen s mennyire nem szent ember ö! Hát kérem, éppen az a baj, hogy mi nem követjük az ö lelki nagyságát semmiben, ebben sem. Önmagunkat feledve, másokért dolgozni, küzdeni, másokat, hazánkat, egyházunkat megvédeni, dicsőségre vezetni — ez lenne kötelességünk! Tudják ezt elleneink, de félnek töle. Attól félnek, hogy talán egyszer mégis rátalálunk erre az útra is! Azért szeretnék al evangéliumot fejünkre citálni s abból nekünk megmagyarázni: Krisztus azt akarja, hogy együgyűek, félkegyelműek legyünk, hogy engedjük magunkat megnyúzni, hogy mi ne merjünk kilépni a világba, ne merjünk harcba szállani a világgal, mert Krisztus azt tanította, hogy fussunk — a világ elöl! Jaj de jó volna nekik, ha mindenre azt mondanók: jól van és csak békét akarnánk és harcot nem. Jaj de jó volna nekik, ha templomainkba vonulnánk vissza, mint a medve barlangjába és ott aludnánk végig, míg felettünk diadalt aratnak! Nem. Nem erre tanit minket szent István lelke, az a sok „ jótetteiért" épségben maradt szent jobbkéz ! Az a jobbkéz nemcsak akkor tett jót, midőn alamizsnát osztott, midőn vigasztalt, de akkor is jót tett, midőn karddal vágott, midőn kemény Ítéleteket osztott. Valamint Krisztus keze is szent volt és Isten keze volt, midőn ért ebből semmit, azért világosabban kezdtem beszélni: r — Én, felséges asszonyom, messziről jöttem, a földről, illetve annak egy kies szép országából Magyarországról, és annak fővárosából Budapestről. Ott, felséges asszonyom, repülőgép versenyek vannak most. Ha méltóztatnék látni, mennyi ott a versenyző . . . iszonyú sokan vannak, kik el szeretnék vinni a pályadijat 200.000 koronát. Nem tagadom én is sóvárgom utána, mint hal a viz után. Repülőgépemen szerencsésen felszállottam s mármár elértem a célom, midőn egy kegyetlen szélvihar elsodort az utamból. Vitt-vitt iszonyú erővel, már földünket sem láthattam, de a szél csak fékevesztett módon ragadott tova. Vége mindennek, nekem is, gépemnek, meg a 200.000 koronának is. Egyszer csak a szél szűnni kezdett és erre a földre birtam vergődni. A királynő igazán érdeklődve hallgatá beszédemet; majd kérdé tőlem: — Tudod-e fiam, milyen égitesten vagy most. Úgy bizony ez a Vénusz, amelyet ti földiek annyira lekicsinyletek. Aztán, mond fiam — hogy vagytok a földön? — Köszönöm alázattal, nagyon rosszul volnánk. Iszonyú drága a marhahús, a főzelék, disznóhús, meg a pénz. Ez a legdrágább. Ezért az egyért meg is ölik egymást. Borzasztó kenyéririgység uralkodik, s aztán újság, meg újságíró annyi van, mint a pelyva, az újságjukban szidják egymást. A királynő mindezeken jót nevetett. Aztán nevetve hozzátette: De bolondok is lenn a földön az emberek! — De most már fiam — folytatá a felséges gyógyított, Isten keze maradt és szent akkor is, midőn ostorral űzte ki a templomból a kufárokat! Nem azt akarja ö, hogy félkegyelműek legyünk, hanem hogy egész emberek legyünk és a kegyelemmel ne félig, hanem egészen telve legyünk! Önzetlenségre, önfeláldozásra tanit István királyunk, szent királyunk. Szent ö, mert tettei — hiába gáncsolják — szentek. S ezek a tettek mutatják, hogy nem elég imádkozni, nem elég óbégatni és jajgatni — hiszen igy az ellenség diadalt ül rajtunk — hanem igenis küzdeni és tenni kell! Csak a nemrégiben is a nemzeti törekvéseknek útjába vájjon nem az önzés állt-e? Ha önmagukról, önjavukról le tudtak volna mondani néhányan, nem haladnánk ma is nemzeti irányban? De valljuk be, mi nem akarunk tanulni az ősöktől, mi csak ünnepelni szeretjük őket, mi csak „régi dicsőségünk" után sóhajtozunk, amely bizony késik és el is késik, ha mi nem akarunk önfeláldozóan dolgozni is! Valljuk be, nincsenek erös, jellemes embereink, hanem csak lézengő vigécek, akik hiren, dicsőségen kapnak, s elvül azt vallják, amely vagy felsőbb kegyet, vagy népszerűséget szerez nekik ! Lehetnek jótetteik is, lehetnek üdvös cselekedeteik is, de ha nem ideális, önzetlen célból cselekszik, vájjon mit használ nekik? Csak lelki kicsiségüket növelik még inkább. Önzetlen, önfeláldozó emberek, nagy lelkek kellenek a hazának. Első királyunk, István önfeláldozó lélek volt, szent ember volt. Mi meghódolunk e nagyság előtt, leborulunk e fenséges lélek előtt és érezzük, hogy igy most már nem oly idegen az ö lelke miköztünk. Értjük szavát, értjük tettét —• értjük lelkét, és tudjuk már, miért kívánja a magyar, miért emlékezik róla és miért hivja: „Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga ?!" Jöjj te, nagy lélek, közénk; hozzad közénk szellemed, és tanits meg minket, korcs utódokat: Nem az Önzés, hanem az önfeláldozás tettei teszik naggyá a hazát! asszony — hogy mész haza, tán a repülőgépeden ? — Sajnos — felelém — a gépem tönkre ment, vagy ahogy nálunk már szokásba van, csődbe jutott. Talán ha lenne itt egy gépész, az megtudná javítani. | A királynő is, meg az udvarhölgyek is jóízűt kacagtak erre; aztán megmagyarázták, hogy itt bizony a férfiak nem foglalkoznak ilyenekkel, meg aztán kevés is van belőlük. Itt elszorult a szivem, hát akkor nékem itt kell maradnom. A felséges asszony megkérdezé: — Tudsz-e betűt vetni, meg számolni, mert nálunk ilyen haszontalanságra nem gondolnak. Szörnyen megörültem ezen, legalább dolgozni sem kell itt; akkor bizony itt maradok ! Esteledni kezdett már, az udvarhölgyek oszladoztak, mire a királyné egyik apródjának megparancsolá, hogy hozzon világosságot.' Parancsa teljesítve lön; nagyot néztem, mikor az apród egy csillogó, ragyogó csillagot helyezett az asztalra, amelynek fényétől majd megvakultam. A királynő megfogá kezem és egy kisebb terembe vezetett, úgy nézett ki mint a csillagászok szobája. Kezembe nyomott egy térképhalmazt s aztán nyájasan meghagyta, hogy addig, mig a vacsora elkészül, mulassam magam; ha a földre akarok nézni, ott a rettenetes nagy messzelátó meg a térkép. Ezzel otthagyott. Gyorsan előkerestem az E. betűt. Ahán meg van: Esztergom ! Arra irányoztam a látót. Éppen akkor kezdték gyújtogatni a villamlámpákat. Ä rendes országos politikából. Az ellenzéki lapok igen szerencsések ezen a nyáron, mert bár^z összes politikusok szétszaladtak a nagyvilágba fürödni, hűsölni és henyélni, mégis van egy nagyszerű falatuk, amelynek a kikészítéséhez, megsütéséhez és feltálalásához — munkapárti nagyságról lévén szó — az üdülni óhajtó miniszterelnöknek is hozzá kell szólnia, bármint kapkod is a füstös Budapesten a vidék hűs levegője után. Erősdy Sándor. Marostordamegye tette meg az ország sajtójának azt a kis szívességet, hogy politikai kóstolónak itthon tartott egy főispánt, akit nagy szeretettel fürösztgetnek minden lében s akkora igyekezettel, hogy ha hamarosan el nem hordja az irháját, még a becsületet is levakarják róla a becsületbiróságok. Tulajdonképen nem is a marostordai ellenzék csavarta ki a főispán becsületének a nyakát és tette e nagy szívességet a munkapártnak, hanem Tisza István, aki a tavaszi kortesutakon összeszedett csuzokat és más nyavalyákat fürösztgette ki tagjaiból, addig, amig a kormány egyik kedves őrszemének testi-lelki élete ellen törtek. De hát mit is törődik Tisza Pista a kormány embereivel, hiszen az ő tervezete szerint a most uralkodó truppnak ugy is kopni, romlani-bomlani kell az idők folyamán, hogy amikor a munkapárt „erős tornya" recseg és hajladozik, ő, a nagy István alátarthassa erős karjait. Akkor kezdjenek ki a főispánokkal, tudom, • hogy összepakolja csúzos tagjait tüstént és megjelenik a szorongatott helyeken. Fehérvári Jenő kezeit csapkodja. Erősdynek két nagy bűne van. Az egyik már régibb keletű s a lelkiismeretben nem is szokták elkönyvelni, miután a közmorál kétféleképen osztályozza ezen bünt: az ellenzéki felfogás hazaárulásnak minősiti, a kormánypárti pedig a haza javára irányuló higgadt munkálkodásnak. Erősdy pedig ezen ügyét, amely abban állott, hogy a koalícióval merészen szembehelyezkedett, okos és előrelátó érvényesülési folyamatnak tartja. A másik nagy bűne is különféle elbírálás alá esik: állítólag egy őzbakot ejtett el idegen területen. A kicsindi és a nosztrai orvvadászok a be nem igazolt gyanú esetén is díszoklevéllel tüntették volna ki és „brúdert" ittak volna vele. A vasárnapi és más osztályozásu kocavadászok azon felfogásból indulva ki, hogy az ember amikor legjobban akar remekelni, éppen akkor nem talál, mentő deszkául Erősdy alá tolták volna azon itétetet, hogy nem az a fő, hogy hol lőtt, hanem az, hogy egyáltalán eltalált valamit a pajtásán és a vadászkutyán kivül. Az ivlámpákról rögtön ráismertem a Séchenyitérre, meg a Lőrinc-utcára. Látok két fekete foltot is. Ez — gondolom — Szenttamás, meg Szentgyörgymező, mert az szokott mindig sötét lenni. Meguntam a nézdegélést; jókor is, mert hívtak is rögtön estebédre. Fölségesen ízlett minden, még a pezsgő is. Vacsora után cercle volt. Minden udvarhölgy kérdezett valamit hazulról. Egyik hölgy azt kérdé, hogy a földön hordanak-e kalapot a hölgyek. — De mekkorát! mondám, akár csak egy repülőgép volna egy-egy hölgy fején, akkorák a kalapjaik. Igy szépen eldiskurálgattunk! Roppantul tetszeni kezdett nekem is az élet. Már nem is búsultam nagyon, hogy itt kell maradnom. Mig én az udvarhölgyekkel igy mulattam, azalatt a királynő elgondolkozva ült a trónusán. Valamin törte a fejét. Majd magához intett egy szolgát s valamit mondott neki. Nemsokára künn a szabadban tárogató hangzik. Itt valami készül — gondoltam magamban, — s engem fognak felnyársalni s bizony már megint búsulni kezdtem. Eltelt körülbelül egy óra. Én mindig még az udvarhölgyekkel társalogtam, midőn egyszer csak egy fényes ruhájú férfiú jött a terembe és a királynőhöz menve, felkérte, szíveskedjék a másik terembe jönni az egész társaságával. Az előbbi teremhez hasonlóba mentünk, majd a királynő kézenfogva vitt magával előre, egész a trónig. A szobában az eddig uralkodott lárma egyszerre megszűnt.