ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-08-07 / 32. szám

Nem kell ám azt hinni, hogy a hajsza csak a hierarchia, szószerint a klerikálizmus hatalmának, befolyásának megtöréseért történik, de történik a lelkiismereti szabadság köntösében a kath. tan igazságai és hitelvei ellen és nyiltan hirdetvén, hogy minden igaz lehet, csak az nem, amit a kath. tan hirdet. Mert szerintök a kath. tan nemcsak hogy nem isteni eredetű, hanem a lelkiismeret szabadságába ütköző papi találmány, a melynek célja egy tógát viselő kiváltságos osztálynak a tömegek fölött való hatalom gyakorlásának lehetővé tétele és megerősítése. No persze, megfeledkezvén arról, hogy a tömegek irányítását, társadalmi életét szabályozó eszmék, elvek, tételek, törvények a maguk nemében ugyancsak a hatalom gyakorlását magához ragadó osztálynak adnak életet, amely minden oldalról gondoskodik arról, hogy a legmesszebb menő kiváltságokban részesüljön a lelkiismeret szabadsága nevében. Az utóbbi érdekosztály a zsidósággal szövetkezett szabadkőmivesség, amely több fokozatú mestereiben ugyancsak hierarchiai köténnyel és vakolóval feldíszített klerikális szervezetre vall. Mondanom sem kell azonban, hogy a két érdekosztály között óriási különbség van. Az egyik egy természetfölötti hatalom alkotta intézmény őrének vallja magát, amelynek hivatása, feladata, parancsa, tevékenysége oda irányul, hogy a földi lét és rendeltetés egy magasabb, eszményibb léttel és rendeltetéssel állittassék a tömegek elé ; a másik pusztán a tengődő életre vetvén magát, amazt tagadással állítja a tömegek elé, felejtvén, hogy a lélek a gondolatok özönében bármily csapodár legyen is, mindig előtte marad egy rejtély, amelyen nem tudja magát túltenni. Amaz küldetéssel felruházottnak, emez kiválasztottnak tartja magát; amaz azért érdekosztály, mert küldetésének érdeke a tömegek tanítása, jóléte és irányítása, emez azért érdekosztály, mert elsőbben saját érdekeit tartja megvivandónak és fejlesztendőnek. A keresztény hivők azon érdekosztály vezetése alá foglalják magukat, amelynek érdeke azonos az ö érdekeikkel. Hatalomnak tartják maguk fölött, mert kiküldetését a természetfölötti eredőből látják, de csak a lelkiekben! Más tekintetekből szabadoknak érzik magukat azt tartani jónak és hasznosnak, amit annak találnak, annak vélnek. Es itt van az az ütköző pont, amely a kath. Egyháznak oly szomorú és gondterhes napokat okoz azok részéről, akik a hierarchia intézményét oly hatalomnak minősitik, amely elébe kell hogy vágjon oly szabad rendelkezésnek, a mely elvégre is a tömegeknél ép ugy mint az egyeseknél természetfölötti és lelki javak által szerzett önrendelkezési jog. És itt bátran rámutathatunk a protestáns egyházakra, amelyek, ha még oly tagozottak is, a maguk egészében sokkal erőteljesebb ellentÉn meg csak néztem, néztem azt a kócos, piszeorrú, rongyos, beteges kis fiút, aki kenyeret eszik reggelire, kenyeret eszik ebédre, kenyeret eszik vacsorára, odahaza tizen laknak egy szobában, ^.hárman-négyen szorongnak a kemence tetején, üti az anyja, ha a fülét fájdítja, szidja az apja, ha már megint rongyos a csizmája, gyalog jár az iskolába esőben, szélben, sárban, hóban, viharban, a tanitó úr megdorgálja, ha csúnya „i" betűt ír a táblájára, pajkos társai nevetik, taszigálják, meglopják a gombjait, elcsenik a spárgáját, a szünet alatt nem játszanak vele, s ő a falnak támaszkodva harapja, vágja a fekete kenyeret és felemeli a morzsát, ha a földre hullott. A keresztút után fölemelte sapkáját a földről, hozzáverdeste a csizmájához, megtörölgette a kabátja ujjával, odakint a fülére húzta és indult hazafelé. Nekem meg eszembe jut, hogy ezt a fiúcskát egyszer megütöttem az iskolában. Hogy feljajdult ! A szivemig hat a sírása. Pedig akkor is át volt kötve az arcocskája, akkor is nagy, piszkos vatta-csomó lógott a füléből, akkor is rongyos volt a ruhácskája, akkor is csak fekete, kemény kenyér volt a táskájában. Én meg reverendában voltam! Hol vagy kis fiam"? Szeretnélek megcsókolni. * Hosszú, sötét folyosó a földszinten. A falakon salétromos foltok. Az ablakfülkékben ládák, poros polcok, kopott seprűk. A folyosó végiben nagy kereszt, előtte széles imazsámoly. A kereszten túlságosan realisztikus Krisztus-figura. Falépcső vezet az emeletre. Kopott, repedezett. Hol nagyobbat, hol kisebbet kell rajta lépni. Fönt kétszárnyú üvegajtó. Billeg benne a rézkilincs. Benyitottunk. állásra bizonyulnak, mint a kath. Egyház. Miért? Egyszerűen azért, mivel egyházunk külső kormányzatában a világiaknak nagyobb tér van biztosítva. Innen van, hogy egyházukhoz ragaszkodóbbak, neveltetésük őntudatosabb és féltékeny gondossággal őrködnek egyházuk intézményei és javai iránt, annyira, hogy ha egyikük vagy másikuk nem is él szorosan egyháza tanai szerint, ha oszlopos tagjai is a szabadkőmivességnek, de első sorban is protestánsok, 1 Ha a kath. Egyház a hitujitási mozgalmakban tömegeit a protestáns egyházak szervezetének megfelelően alakítja át, azt hiszem kevesebb oka lett volna s lenne aggodalmakra. De így lesújtón érinthetnek bennünket a francia, az olasz és a folyamatban levő spanyol állapotok, amelynek szellője a magyar katholicizmust is közelről érinti. Miért? Egyenesen azért, mivel ha a történeti tradíciók által megerősített konkordátum felbontásáról egyelőre szó nem is esik, de mindinkább annál égetőbb kérdéssé növeli ki magát a magyar kath. egyház vagyonának tulajdonjogi minősítése és elbirtoklása. A népek alkotmányos életének fejlődése kapcsán a közös teherviseléssel párhuzamban bontakozik ki a művelődés és a megélhetést biztosító polgári közösség érzete is. Ez lényegében véve és helyesen a szociáldemokratizmus kiegyenlítő tana, megjelölése. Tény az, hogy a közös teherviselésen alapuló népképviseleti alkotmány bázis ma sem egyeduralmat, sem oly osztály privilégiumokat elismerni nem akar, amelyek bizonyos tekintetekből létét, fejlődését gátolják. A szociális törekvés oda irányul, hogy a közösség érdekeinek előmozdítása és irányítása végett a közügyek vezetésébe befolyást nyerjen. Innen van, hogy a protestánsoknál sokkal csekélyebb jelentőségű, veszélytelenebb a tömegek mozgalma egyházukkal szemben, mint nálunk katholikusoknál, mert ott a részletezett szociális törekvés majd minden oldalról érvényesül. A protestánsoknál a hívőknek az egyház kormányzatában való részesedés anyagi birtokuknak, javaiknak legbiztosabb védsánca, míg ellenben a katholikusoknál, ahol a kormányzatban való részesedés nincs meg, az egyház vagyonát, dacára tagadhatatlan szociális rendeltetésének, és értékének, egyrészét kizárólag oly javaknak tartja, amelyek egyes egyedül a papokat illeti. És ez annyira köztudatba ment, hogy ennek ellenkezőjéről sok papot sem lehet meggyőzni. Más oldalról pedig a történeti okozat szempontjából a kath. egyház vagyonát oly közös nemzeti vagyonnak minősitik,, amelyre a más és később keletkezett vagy bevett felekezetek is aspirálhatnak, miért is kizárólagosan államvagyonnak törekednek kijelenteni. Mindkettőnek minősítése vonja maga után az elbirtokolás keresztülvitelének szükségességét és pedig az 1848. évi XX. t.-c. fokozatos végrehajtásával. Hosszú folyosók. Az egyik kép világos, régi, nagy képek függnek a falon. A másik sötét, s ezen a sötét folyosón jobbra-balra kicsiny ajtók. A cellákba nyílnak. Csend. Összenéztünk. Hol zörgessünk? De nyílt a legelső ajtó. Kilép egy alacsony, mosolygó képű, hosszú fejű, fiatal barát. Hosszúszárú pipa a szájában. A jobb kezével tartja. Csak nem a páter kvárdián ? Mert olyan fölényes tekintettel nézett végig rajtunk, mintha vándorlegények volnánk. Nem is csodálom. Civilben voltam, hosszá, fehér, gyűrött, a fűtől zöldfoltos porköpenyben. A tanitó meg, aki velem volt, mikor megnyílt az a bizonyos ajtó, olyan hirtelen kapta le a sapkáját és olyan alázatos ábrázatot vágott, hogy valóban a vándorlegény sem teszi másképen, ha a szolgáló helyett véletlenül a nagyságos asszony jelenik meg az ajtóban. Odajött elénk. Bemutatkoztunk. Ő meg sem mondta a nevét, hanem kikapta szájából a pipát, odaugrott az ajtóhoz és betaszította, úgy, hogy az ajtó odabent nekivágódott az ágy sarkának. S amikor beljebb kerültünk, a pipáját a sarokba állította, megigazította magán az övet, a kostököt az ágyra lódította, végigfújt az asztallapon, azután letelepedtünk. Útitársam erősen főtisztelendőurazta, pedig fráter volt a domine. Hosszú diskurzusba keveredtünk. S beszélt a jó fráter annyit, hogy győztük hallgatni. Szabólegénységéről, káplár-koráról, a kvestákról. Sokat, sokat, rémséges tót kiejtéssel. Megmutatta katonakori fényképét; az ébresztő óráját, amelynek tetejébe nikkel-keresztecske volt ékelve; a sok üveggolyót meg csiszolt levélnehezéket, amelyekben hópelyhek szálltak és virágok díszelegtek; a sok poharat, követ, vázát, kagylót, s elmondta mindennek a történetét. Erről az elbirtokolásról, szekularizációról napjainkban sok szó esik s valljuk meg őszintén, a fenyegetések mindinkább előtérbe lépnek és amely fenyegetésekkel szemben jelen szervezetünkben majdnem tehetetlenül állunk. Pedig nekünk katholikusoknak ébereknek kell lenni, nehogy egyházi javainkból, a többi felekezet egyházi javainak tiszteletben tartása mellett, kiforgattassunk. Hogy ez meg ne történjék, híveinket alaposan ki kell oktatni arról, hogy az egyházi vagyon nem a papok, hanem a magyar katholikus közösség vagyona s mint ilyen azonos tulajdon a protestánsok, zsidók s egyéb felekezetek vagyonának tulajdonjogával. Másrészről pedig oly kormányzati befolyást kell engedni a hívőknek, a melynek révén bebizonyosodjanak arról, hogy az egyház vagyona valóban az övéké s valóban a hitélet felvirágzását célzó intézményeit fentartó vagyon, amelynek tervszerű hasznosítása az egyházi teherviselést nagy mérvben csökkenti. Ha ez a befolyás megadatik, akkor ugy az Egyházhoz, intézményeihez való ragaszkodás, valamint a hitbeli együvétartozandóság érzete is bensőbbé, erőteljesebbé, önérzetesebbé válik. Ezt a befolyást pedig az autonómia biztosítja, amelynek hiánya jórészben oka a kath. Egyház elnyomattatásainak és üldöztetésének. Autonómiát, de nem akkor már, midőn késő lesz. Mert a szorosabb érdeken kívül eső autonómia a hitbeli együvétartozandóság iránt viseltető közömbösséget nem töri meg. Autonómiát és pedig olyat, amely az egyház külső személyi és anyagi kormányzatában a világi elemeknek őket megillető és megfelelő befolyást" enged, determészetesen nem csak annyiban, hogy a hivő esetleg a fokozódó igényekkel szemben csak adóajánló tényező lehessen, hanem olyant, amely teljes egészében olyan öntudatos és egyházát, vagyonát, javát, hitbeli meggyőződésének elsőbbségét féltő autonómia legyen, aminő a protestáns, más, bármely felekezettel, sőt az állammal szemben is! Akkor majdan gyönyörködhetünk a kath. hitéleti felbuzdulásokban, értelmiségeink és közéleti férfiaink, asszonyaink, leányaink hitvalló szereplésein. Ilyen autonómiát akar a magyar világi közéleti elem. E tekintetben bízvást helyezi reményét a jelenben a vallás- és közoktatásügyi kormányzat élén álló miniszterbe, Zichy János grófba, ki bizonyára teljesen tisztában van a kath. egyházi vagyon tulajdonjogi törvényes állapotával s azzal, hogy a világi elemeknek az Egyház hitelveken kivül eső kormányzatába való befolyása minő üdvös eredmények forrásává válik a magyar katholicizmus megizmosodására nézve. És ennek az önkormányzatnak megadását a világi elemek annál is inkább elvárhatják, mert köztudatban él, hogy az egyház vagyonát hazánkban nem a klérus, hanem a világi hivők menthetik meg egyedül, s hogy megmentsék, ahhoz oly érdekközösséget biztosító inAz ablak mellett harmónium állott. A harmónium szót majdnem idézőjelek közé kellene tennem. Egy szörnyűséges, vén láda. A cifrázat között itt is, ott is kifityegett a molyrágta piros posztó, a lyukakon kikandikált a belső sötétség. A folytonossági hiányban szenvedő billentyűsor úgy állott, mint mikor a regruták először tanulják a sorakozást. A regiszterek közül három maradt csak emléknek, pedig in illo tempore lehetett vagy tizenkettő. A lyukakból Ítélve. A billentyűzet fedele a falnak volt támasztva. Rongyos Zsasskovszky állt a kottatartón. Buzdítottuk a fráterkát. hogy muzsikáljon, ő meg a tanítót erőltette. Hát a tanitó nekiült. Megnyekerdült alul a fujtató, s éktelen, rekedt visitásba kezdett az egyik sip. Olyanformán szólt, mint a libagége, mikor a gyerek fújja. Odakoppintott a fráter, s a sip elhallgatott. És mindannyiszor odakoppintott, valahányszor lemaradt valamelyik billentyű. Mikor a tanitó kihúzta a „Vox coeleste" regiszterét, hamar vissza is tolta, mert az öreg szerszám úgy följajdult, mintha egyszerre négy macskának lépett volna valaki a farkára. A második regisztert negyven centiméternyire kihúzta és belebődült az alsó F. A harmadik végre szuperált. Néhány akkordot fogott a tanitó. A fráter előkapta a pipáját, sercentett, háttal nekitámaszkodott a falnak, szívta a csutorát csak úgy puffogott, s nagyokat lobbant mindannyiszor pipája fölött a gyufaláng. Azután leült, nekikönyökölt jobb kezével a harmóniumnak, ki-kivette fogai közül a pipáját, s öblös, hamis hangon belebelereszelt a nótába. A tanitó meg szépen, vigyázva játszotta az Egek ékességét. Kovács Pál.