ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-08-07 / 32. szám

tézmény kell, amelyben nyilvánvalóan domborodjék ki, hogy az Egyház vagyona a hivők vagyona s a melynek elbirtoklása mindaddig törvénytelen, mig a katholikusok le nem mondanak róla s mig más felekezetek vagyona is hasonló elbánásban nem részesül. Dunaparti. Katona Lajos. (1862—1910). A halálnak az idén bő aratása van. Pusztulunk mi kicsinyek, névtelenek, mint a fáról lehullott levél, mely bujdosni indul az avaron s aztán az örök semmiségbe vész. A levélhullást, virághervadását, vagy a gallyak letörését ha szánjuk, de nem siratjuk. Ám a pusztulás, a vihar berontott irodalmi életünk bizony kicsiny erdejébe is és dőlnek, sorra dőlnek az oszlopos fák. Akik mellettük álltunk, félve, remegve érezzük: itt suhog a halál köröttünk. Nemrégiben dőlt ki a harcok irója, az utolsó kuruc: Thaly Kálmán. Utána sirattuk az apró termetű, hatalmas eszű Gyulait, ki egyetlen igazi kritikusunk volt. Alig egy hónapja, hogy ünnepi babérjaira lehanyatlott a nagy palóc mesemondó. Most meghalt Katona Lajos. Tudják önök, ki volt Katona Lajos ? Ugy-e alig-alig s én, ismeretlen senki, oda merem állitani a nagy halottak mellé! Ki volt Katona Lajos? Csak tudós volt. Nálunk az effajta ember népszerűtlen, hacsak — nem veri a politika reklámdobját tudományához. S százszorta jobban az, ha zászlójának harcos jeligéje is népszerűtlen. Katona Lajos vezéreszméje pedig nagyon az volt: Keressük és osszuk az igazságot! A magyar irodalomtörténet kétszázados múltja nem igen fér össze ezzel az eszmével. Tudósok és tudatlanok nemzeti-szinü üveggel a szemükön kisütötték mindarra, ami nem protestáns szellemű volt, hogy értéktelen. Csak egy bizonyságot erre: irodalmunk fejlődését az általános felfogás még ma is csak 1526-tól értékeli esztétikailag. Katona Lajos érdeme az, hogy kódex-irodalmunk, mely a dolog természeténél fogva szintiszta katholikus, ezután nem csupán nyelvészeink kisajátított területe, hanem az esztétikus és történetíró is méltányolni fogja. Katalin-legendánkról például ö mutatta ki, hogy az egész világirodalom legegységesebb, legnagyobb és legköltöibb alkotása. Katona Lajos az első sorban küzdött azok közt, kiknek célja, vágya : teremtsünk katholikus tudományos irodalmat. Hogyan, kérdik önök, hát ilyen csodabogár is van, tudomány — felekezetek szerint ? Ha lehet a katholicizmus rovására csavarni, ferdíteni a tudományt s történetet, lehessen megvédeni is a támadottat. Nem fogunk mi lekicsinyelni, bántani semmit, semmiféle irodalmi érdemet és értéket, de védjük a magunkét is körömszakadtig. Keressük és megadjuk kinek-kinek igazságát! Ilyen tisztító, reformáló munkára első sorban az irodalomtörténet terén van szükség s most ime, kidőlt a legerősebb oszlopunk, támaszunk, Katona Lajos. Óriási szaktudása és sokoldalúsága, nagy nyelvismerete vezérszerepre ajánlották őt, de Katona Lajos szerény volt, nagyon szerény. Mint az ő kedves korának, annak a lecsepült, lebecsült középkornak egyedüli irodalmi tényezője, a szerzetesbarát szűk zárkában élt és dolgozott, még a nevét is eltitkolva, hogy a világi dicsőség és hir ne zavarhassa az igazság kutatásában és szolgáltatásában. S hogy mennyire tudta ezt szolgálni, legjobban mutatja, hogy neki, ki oly töretlen, ismeretlen helyen dolgozott, irodalmi vitája nem is volt. Üres kombinációkkal, nagyhangú föltevésekkel soha nem állt elő, csak a logikai igazsággal. Élete a folytonos magasbatörés láncolata. Szegény szülőktől született Vácon. A gimnáziumot s egy ideig a theologiát is ugyanitt végezte, majd Esztergomba jött nevelőnek a Palkovichcsaládhoz. Egyetemi tanulmányait Budapesten, majd Grácban végezte, hol doktori értekezésével a külföldi ethnografusok körében is nagy feltűnést keltett. Budapesti és pécsi tanárkodása szakadatlan munkálkodás volt. Ezzel a munkálkodással tudta elérni, hogy áttörhette azt a sokszoros érdek- és protekció-hálóból font gyűrűt, mely az egyetemi tanárságot övezi. Innen anyagi és időbeli akadályoktól menten akart mélyenszántó eszméivel uj irányú s uj szellemű magyar tanárságot teremteni, amikor a halál ajakára tette elnémitó kezét. Katona Lajos izig-vérig folklorista volt. Népköltészet, néplélektan, őstörténet ezek voltak legkedvesebb tárgykörei. Ezek vitték át az összehasonlító irodalomra, melynek nálunk legkiválóbb müvelője volt. Nagy fajszeretetére vall, hogy összehasonlításaiban, még ha saját kárára is, de mindig a magyar néprajzból vagy irodalomból indult ki. A népmesék összehasonlítása vezette a középkori prédikátorok elbeszélés-gyűjteményeinek vizsgálásához és kiadásához. A Gesta Eomanorum, Temesvári Pélbárt, Ehrenfeld-, Domokos-, Sándor-kodex forrásai stb. cimü művei mind uj meg uj hóditások a magyar irodalom gyarapítására. Legutolsó könyve Petrarca életrajza volt. A magyar irodalomtörténet örök kára talán, különösen bennünket katholikusokat illetőleg, hogy tervezett nagy irodalomtörténete félbeszakadt. Hogy ki volt még Katona Lajos, sokat olvashatunk még máshol. De arról aligha fognak szólni, hogy önérzetes, hitvalló katholikus volt nemcsak a tanári kathedrán, hanem az életben is. Tagja volt a Szent-István-Társulat tudományos szakosztályának, buzgó tagja az Urak Kongregációjának. A népszerűségnek nem volt barátja még egyetemi hallgatói körében se; csak keveset engedett magához közel, de ezek közt igazi baráti, szerető kört alkotott. Akik ismerősek az egyetemi viszonyainkkal, tudják mit jelent ez! Kicsiny, törékeny alakja ismerős volt itthon Esztergomban. £ sorok írójának sokszor volt alkal ma vele Esztergomról beszélni s ö mindig meleg szeretettel emlékezett meg róla s itt élt ifjúi életéről. Ezért jött évről-évre nyaranta Esztergomba és saját bevallása szerint az egyházmegyei könyvtárnak minden zugát jól ismerte. Csak a jelentősnek vélt mozzanatokat ragadva ki igy életéből, megalkothatjuk magunknak mozaikszerű képét. Most csak a bucsu lenne még hátra. Akik ott voltunk egyszerű sirhalmánál, mind elismertük nagyságát, sokan sirattuk veszteségünk, de kevesen ismertük, éreztük át e veszteség nagy jelentőségét. Csak sirtunk, de búcsúzni nem tudtunk, mert éreztük, hogy neki még nem kellett volna elmenni, élete nem volt teljes, hivatása nem bevégzett. Ketté szakadt derékban. Az utána, nyomában járó kicsiny, lelkes, buzgó csapat szeme elől elveszett a fáklya s kiesett a vezér kezéből a zászló! Vájjon ki gyújt nekünk újra világot, vájjon ki ragadja fel újra a zászlónk? M. K. Vallásos eszmék. A hit az ég legszentebb ajándéka. Boldog az a család, mely vezérlőcsillagát a hitben keresi. * A szavakba foglalt hit könnyen megtántorodik, de a szívbe vésett hit minden kísértésnek ellenáll. + Erős hitünk az a boldogító megnyugvásunk, hogy a legnagyobb titkokról és a megfejthetetlen kérdésekről szerzett tudásunk igaz. Nincs boldogtalanabb és egyúttal szerencsétlenebb, mint a hitetlen. N * Az a nő, aki képes megtagadni hitét, ha érdekei követelik, megtagadja később családját is. * Ugy teremtette az Isten az embert, hogy szemével mindig az égre lásson. Mert föl van írva a csillagok ragyogásában a hit üdvössége. Isten nem a külső szinre, hanem a szívre tekint. Elitéli azt a jótevőt, aki eltitkolt bűneiért, nyilvánosan szórja az alamizsnát. Fölemeli azonban a vezeklés porában fetrengő, megtört szivű bűnöst, aki vétkezett. * Boldog az a család, amely minden érzésnél szentebbnek tartja a rendületlenül vallott hitet. * Legdrágább anyai örökségünk a vérünkbe ojtott vallás- és hazaszeretet. Teljesen egyenlő értéke van ma a vallástalanságnak az erkölcstelenséggel. * Hit nélkül az erény is puszta szó. Szentély a női szív. Legfőbb kincse a vallás. Ha már mindenkiben csalatkoztunk, ha már sehonnan sem várhatunk vigaszt: még mindig nem pusztulunk el, ha megmaradt hitünk. * Senki sem képes gyöngédebben felfogni a hitet s nemesebb odaadással gyakorolni, mint a nő szive, a szeretet kútforrása. A vallásos nő szivében még a hit is menyországban van. * Aki hinni tud, az szeret; aki szeretni tud, az megbocsát. DP. Kőrösy László. A Boromaeus-viszhang. — Hozzászólás. — Feltűnő és érthetetlen volna protestáns testvéreink mozgolódása a Boromaeus encyclica miatt, ha régi tapasztalat nem tanítaná, hogy elvök folyománya, ordre de bataille náluk: protestálni unos-untalan akár van ok reá, akár nincs, mert különben nem is volnának protestánsok. Protestáltak és protestálnak akkor is, ha saját táborukban tízszer akkora gerendák vannak, mint amilyen szálkákat nálunk katholikusoknál felfedezni igyekeznek. Az inkvizíció, a bertalanéj kedves paripa számukra, fel is nyergelik minden alkalommal, de bölcsen hallgatnak a hollandi, angol, genfi, magyar stb. atrocitásokkal, pedig történelmileg be van bizonyítva, hogy amott az állam, emitt pedig az egyház dolgozott emberi vérben. Vagy ki ne emlékeznék az „elkeresztelések" idejéből Cselka, akkori budapesti plébános kiadványára, melyben körülbelül négyszáz esetet sorolt fel, melyeket rövid két hét alatt gyűjtött össze a fővárosban protestáns részről — többszörösen maga a szuperintendens által saját kezével — végzett elkereszteíésekről? Pedig keresztény testvéreink telelármázták akkor is a világot azzal, hogy miket kövének el a katholikus papok. Nagy a lárma most is, hogy a katholikus egyház feje, boroméi sz. Károly százados emlékünnepe alkalmából megemlékezvén a szent munkásságáról, megfestette azon idők történelmi miliőjét s kidomborította a reformátorok és az akkor élő fejedelmek alakjait. Hát a pápának nem volna joga erről szólani? Vagy többet mondott e tekintetben mint sok protestáns iró? mint teszem azt mi nálunk Zoványi, sárospataki tanár? De lássuk az éremnek túloldalát. Legjobb akarattal sem lehetne állitani, hogy azon esetben is, ha a pápa csakugyan támadni akarta volna a mostani protestánsokat — ami ellen különben maga tiltakozott, hogy — mondom ezen esetben is valami különös joguk volna protestáns testvéreinknek panaszkodni, tiltakozni, policáj után kiáltani ! Vizsgálják meg csak saját lelkiismeretöket s legyenek őszinték! Mondják meg, ki az az „antikrisztus", kit irataikban, iskoláikban, szószékeikből szidni legfőbb virtus? Mily lelki gyönyörrel kéjelegnek ők a pápák bűneinek szellőztetésében, százszor megcáfolt történelmi hazugság felmelegítésében ! Mink katholikusok, katekizmusunkban csak azt találjuk, amit hinnünk kell — egyebet semmit. Nézzék meg! nincs benne egy szó sem Lutherról, Kálvinról, Talmudból stb.: az ő tankönyveik ellenben negativ támadó alapon vannak megírva. Már a népiskolában csepegtetik gyermekeik szivébe a pápa gyűlöletét, a katholikus egyház megvetését, bálványimádóknak csúfolnak bennünket, irgalom nélkül kenik ránk, intézményeinkre, szerzeteinkre a legcsufosabb dolgokat is. Ez szüntelen ismétlődik a szószékről, s innen származik a bennök élő vak gyűlölet irántunk, mely annyi bajt okozott és okoz mindenütt, de különösen szegény, amúgy is eléggé megtépett hazánkban. E gyűlöletnek kapóra jött az encyklika. Osztrák és több más országban a püspökök sorba közlik egyházi körleveleikben: nálunk a püspöki kar nem teszi, deferálni akar a gyenge lelkeknek a béke kedvéért, a kalocsai érsek eljárását kimagyarázta a kalendárium és saját nyilatkozata: és „eppur si muove" mégis garmadában jönnek a tiltakozások, ömlik az örökké töltött Vezúv izzó, perzselő lávája. És hát mire jó ez a hevület? Az encyklika hivatalos közlése nélkül talán megakadályozni reménylik annak ismeretét a katholikus hivek részéről? Nevetséges! Hisz amint az ö kezeikbe került az okirat (vagy talán nem is olvasták ittott?) ép ugy minden katholikus papnak is módjában van annak megszerzése. És ha éppenséggel meg akarja ismertetni híveivel, talán meg nem teheti? Ki tilthatná meg? Hisz akkor meg kellene