ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-07-17 / 29. szám

mire vonatkozik. Az ujságirodalom pedig ugyancsak nem csalhatatlan. Megvetést az ujságirodalom ellen kelthet a mostanában is tapasztalt modortalanság és keményfalú gőg, de egy ország részéről, melyben békét akar bontani, elismerést nem. A katholikusság azért halad a maga megszokott becsületes utján s mint egészséges oroszlán nem mozditja fülét sem az egércincogásra. Nekünk a pápa azért pápa marad, mi nem szólunk az ellen semmit sem, hogy a protestánsoknak is maradjon Zsilinszky és Bánffy a fejük. Ez az ö belügyük. Azt azonban elvárjuk, hogy minket is megbecsüljenek, sőt követeljük. K. Gy. S. — Folyik a munka. Eddig Szilveszter éjjelén és az éjféli mise előtt, vagy alatt a művelt közönség az ólomöntéssel szórakozott; a legközelebb múltban „Az Újság" tinta ördögöcskéket hozott forgalomba. Mind a kettőhöz eleven képzelőtehetség szükséges, hogy a nevetséges formából komoly gondolat szűrődhessék le. A „munka" ezen a téren is csodálatraméltó haladást helyez kilátásba, mert a vármegyék székhelyeiről felsőbb utasításra bizalmas rendelet érkezett a községi jegyzőkhöz azzal a szigorú utasítással, hogy tervezetet dolgozzanak ki, miképpen volna lehetséges a „Tolnai Világ Lapjá"-ban már pedzett, szorosan irodai célokra, hangosan beszélő telefont gyártani ? Valamint azt is, miképen volna lehetséges ezt a technikai csudát a vármegyei telefonhálózatba bekombinálni ? A „munka" ezt a hangosan beszélő telefont feltétlenül szükségesnek tartja, mert csak igy lenne lehetséges hiteles forrásból megtudni, hogy hol, mikor és mily erővel kell hatóságilag beleavatkozni, ha egyes iparvállalatoknál, vagy ellenzéki emberek magánéletében szabálytalanságok merülnek fel. Akkor a vármegyeház kapuja alatt nem kellene elhelyezni a velencei rémuralom oroszlánfejét; akkor a vármegyei közigazgatás egyszerűsítése eszményi formában a közéletbe beleilleszthető volna; akkor nem kellene besúgókat honorálni; kényelmesen ülhetnének a főbb tisztviselők székeikben és a havanne-flőr bodor füstjének figurái mellett kényelmesen meghallgathatnák a külterületek kivánságait. A közvélemény azt mondja: „Ez nem lesz jó, mert akkor előbb tudja meg a publikum a bizalmas rendeletek szövegét, mint kellene. Akkor miből élek én meg?" Mi megnyugtathatjuk a közvéleményt, mert ez a szenzációs változás a modern világban igen hamar tökéletesbülni fog. A közeljövőben már olyan pótkészüléket fognak kitalálni, mely némi értelmet fog elárulni és nem beszél a „beszélő-telefon", hanem csak akkor, mikor a Maffia feje hallgatja. Egyébkor bölcsen hallgatni fog ez is. szórakoztató tereferéket nem kultiválni, hisz kihaltukkal megszűnnének a látogatások, szoirék és zsurok vonzerői s minő együgyű tudatlansággal vádolnának, ha még azt sem tudnánk, hogy mit eszik a szenátor úr, hány kofának tartozik a nagyságos asszony s nyolc vagy tiz kriglit iszik-e meg a pártelnök ur! Egy művelt halandónak mindezekről tudomást kell szereznie s alapos megfigyelések által pontos jegyzeteket vezetni az eseményekről, hogy biztos forrásokból gazdagitva a tapasztalatokat, nyelvének legnagyobb erejű poézisával induljon terjesztő útjára, meggyőzve a legkonokabb hitetleneket, kik vad pogányságukban csak a jót akarják elhinni, s nem birnak kellő intelligenciával, a pletyka misztikus filozófiáját felfogni. E korlátolt elmék felvilágosítására lehetne számtalan tanfolyam, mely • a rátermettség és ambícióval birok kioktatására szolgálva, rövid idő alatt tudósokat nevelne, doktori rangfokozattal, kik a pletykaegyetem diplomájával ellátva hasznos terjesztőjévé válnának e világ harmóniáját megzavaró csodás szép eszméknek. íme! egy párbeszéd, amely jobban megkoppasztja a becsületet, mint a gazdasszony a libáit. — Képzelje édesem, három éve lakik már a házunkban, nem volt nap, hogy a gyermekei nem laktak volna jól nálam, azt kellett hinnem, hogy éheznek, mert úgyszólván a számból nézték ki a falatot s tegnap az újszülött keresztelőjére engem, a jó bolond háziasszonyt, kinek kertjében a hires fiai ágastól törik le a zöld barackokat — Csalódásaink. Gondoljunk csak vissza a kath. újraébredésnek, az egyesületi, szövetkezeti élet fellendülésének elmúlt pár

1 évtizedére : látni fogunk ott több olyan alakot, kiket mint az önzetlen, áldozatos munka hőseit, mint a kath. közügy vértanúit tiszteltünk, magasztaltunk ... és mi történt ? Nemsokára obscuratuni est aurum, mutatus est color optimus és a tündöklő csillagok annál sebesebben, annál mélyebb örvénybe hullottak le, minél magasabban állottak azelőtt. Nevek állanak lelkem előtt, de elhallgatom, sapienti sat, úgy is tudja, kikre gondolok. Csalódásainkon nem lehet csodálkozni, megütközni, ha megfontoljuk a következőket. Minden fontos közügynek ezer és ezer buzgó munkásra van szüksége. A katholicizmus ügyének pedig, mivel az milliók és milliók ügye, a legnagyobb közügy, a legfontosabb, valóságos világra szóló közügy, tehát ennek a derék munkások millióira van szüksége az egész világon. Ám a milliók közt sok-sok lesz gyenge, hibás alak . . . Hiszen az Úr Jézus emberekre bizta, hagyta sz. ügyét s ezen embereket meghagyta a maguk természetes emberi gyengeségében, hibáiban, gyarlóságaiban és nem vette le azokat róluk, nem tette őket hibátlanokká, angyalokká. Tehát azért ha már az első 12 apostol közt is akadt egy Kr.-t megtagadó Péter, sőt áruló Júdás is, mit lehet azon csodálkozni, ha a mai romlott világban, a kath. ügyek „apostolai" közt szintén akad egyegy gyászvitéz, akiben keserűen csalódunk. Ez mind igaz, mind egészen természetes — de csak mi előttünk. Ellenben sz. hitünk ellenségei ezt a józan belátást elvetik, mikor rólunk van szó. .Nem akarják észrevenni, hogyha nálunk kevés az önfeláldozó apostol, náluk hírmondója sincs s ha nálunk akad elvétve hajótörést szenvedett nagyság, náluk összehesonlithatlanul több kerül. Ezt nem veszik észre, hanem minden ily lelki hajótörést nagyra felfújnak, világgá kürtölik, fegyvert kovácsolnak belőle ellenünk : ime, ilyenek azok az áldozatos munkásai a kath. ügynek! Hogy ily igazságtalan gyalázkodásra minél kevesebb alkalmuk legyen, e célból nekünk nagy óvatosságra van szükségünk. Valljuk be őszintén, e részben minket is terhel egy kis hiba. A kath. világban tömérdek sok a közönyös, nemtörődöm alak. Épen azért azok, kik szívvel-lélekkel lelkesednek a katholicizmusért, azonnal ujjongnak örömükben, mihelyt egy kath. emberben bátorságot, agilitást vesznek észre a kath. ügyek terén. Ez az öröm, ez az ujjongás sokszor túl megy a határon. Igazi, önzetlen és tiszta örömből, melyet a kath. ügy haladása felett éreznek, túlzott lelkesedésükben dicsőség fényébe öltöztetnek oly alakokat, kikben később csalódunk . . . Mosolyogni lehet azon, hogy mily sokszor egyetlen bátor, hitvédő cikkért, egyetlen lelkes, hitvalló beszédért, egyetlen nagy cselekedetért azonnal felmagasztalnak egyeseket a kath. ügy apostolaivá, vezéreivé s még csak meg sem invitáltak, de a módlik meg a tepsik kölcsönzésére elég nóblis voltam, még az ebédlő asztalt s a székeket is tőlem vitték fel, mert nincs egy valamire való bútordarabjuk, de azért a nagysága kilószámra nyalogatja a teasüteményeket, a gyermekek lába meg kilátszik a cipőből! — Sohse sajnálja, hogy nem volt ott! Még olyan nyárspolgárias vacsorát nem láttam s még ha jól lehetett volna lakni, de az uram, mikor hazamentünk, megevett öt szafaládét s egy hatalmas sonkacsülköt, hogy elfelejtse a szupé silányságát. — Ugyan mit főzhettek? Hisz még egy suhantott levest sem tud tisztességesen berántani. — Volt paprikás hal hosszú lével, de egy becsületes falatot sem lehetett belőle kihalászni, aztán turóslepény, ennek ugyan drágán adtam meg az árát, beletört az aranyfogam, amit ötven koronáért csináltak — s gondolja csak ezt a „menüt", utánna vesepecsenye gombóccal, meg egy vén pulyka krumplisalátával — még a parfé ért volna legtöbbet, de ez is csak a liliputi nagyságával birva, inkább a híréért asztaldíszül volt felállítva — a borokról meg nem is érdemes beszélni, ami még soha sem történt, az öregemet szinjózanul vezettem haza, hát nem is távozott valami kedves emlékekkel. — Nem is sajnálom én, hogy nem voltam ott — csak szó, ami szó — engem kellett volna első sorban is meghívni, mert ha én nem vagyok, akkor ő ma nem jár selyem alsókban, se nem a kimondott jelszó után ezrek indulnak örömükben. Pedig ez a cim, mely a legnagyobb megtiszteltetés a világon, senkit sem illet meg egy beszédeért vagy tetteért. Ez csak olyat illet méltóképen, akit egész lelkülete és jelleme és hosszú idő próbája méltóvá tesz reá. Istennek hála, sok ily apostola, sok ily vezére van a magyar katholicizmusnak, akikben soha sem csalódtunk és nem is fogunk soha csalódni! De sajnos, sok oly „nagyság" is tündökölt már előttünk, akikben keserűen csalódtunk, ellenségeink pedig fegyverül használták őket gyalázásunkra. Hogy ez meg ne történjék a katholikus közügyek nagy kárára, lássuk, melyek azok a kellékek, amelyeknek elengedhetlenül meg kell lenniök minden apostolunkban, minden vezérünkben. Első és legfőbb kellék: az önfeláldozó munkásság a kath. hit érdekében. Egy tett, ha még oly hősies is, egy beszéd, ha még oly igaz is és hasznos is, egypár év, ha még oly munkás is, senkit sem tehet még hőssé, vezérré, apostollá! Nézzük csak sz. hitünk legelső, legigazibb apostolait. Minden idejöket, teljes erejöket, egész életüket a kath. vallás szolgálatára szentelték; kiontották verőket, megölték őket vallásukért és ők kész örömmel hozták áldozatul életüket és vérüket. És ez a hősies, önfeláldozó, magát fölemésztő tevékenység jellemezte 2000 éven át sz. hitünk összes apostolait. S ha napjainkban körülnézünk — hogy neveket is említsek — egy Zichy Nándor, Majláth, Prohászka, Huszár Károly és a többiek, nem ugyanez jellemzi-e őket?! Való igaz, hogy e tulajdonság nélkül senki az apóstól, a hitvezér nevére nem méltó. Ám ez maga még nem elégséges. Lehet — a történelem bizonyítja — egy egész életet önfeláldozó munkában eltölteni a nélkül, hogy az illető az apostol, a hitbajnok nevére érdemessé válnék, t. i. ha nem tiszta, önzetlen szándékból teszi, hanem érdekből. Az ilyen elveszti egész életének érdemét, mert a szándék tisztasága adja meg minden jó cselekedetnek igazi értékét, intentio facit rem. Azért a kath. vallás önfeláldozó munkása csak akkor lesz igazi apostollá, ha eme önfeláldozó munkásságát kizárólag a jó ügyért, egészen tiszta szándékból folytatja, ha semmi önérdek, önző cél nem vezérli, más szóval, ha az illető erős, tiszta jellem, ha benne semmi nagyobb lelki szépség-hiba nincs. Ez a második, talán legfontosabb kellék; legfontosabbnak azért mondom, mert e körül forog minden csalódásunk. A lelki szépség-hibákat, legfőbb jellemhiányokat ebben foglalom össze: concupiscentia cafuis === testiség, — c. oculorum = pénzvágy, — superbia === nagyravágyás. Aki e három lelki betegség valamelyikében szenved, azt apostolnak, vezérnek meg ne tegyük, ha még oly önfeláldozó munkásságot végez is. Mert ha e három közül bármelyik az ő Achilles-sarka, ha azon eltalálják, elbukik a vezér a sereg szégyenére. Erős, egészséges, teljesen tiszta jellemek kellenek a vezérségre! Hogy aki a testiség rabja, lógna vastag aranylánc a derekán — hanem ott gukzsolna a földes szobában, ahonnan az én jó szivem húzta ki — hisz ez az ember soha sem vette volna észre, ha én nem lépek közbe, mert bizony azzal a vastag uborka orrával sokáig várhatott volna, még ilyen derék férfira akad — de hát ez a hála, hanem kérhet is még tőlem valamit — majd jó leszek én még, ha nem lesz tojás, hagyma, zöldség amiket csak úgy hozómra vitt el a pincémből. — Ez semmi édesem ahhoz, amit én mondok. A napokban a doktorné, t. i. a fiskálisné barátnőm eljött hozzám s arra kért, hogy kölcsönözzek neki száz koronát, mert ő okvetetlen ott akar lenni a regatta bálon, bármint agitál is a férje ellene, ki azt szeretné, ha egész életét stoppolás és varrással töltené s lemondással nézne minden lélekemelő mulatság elé. Valóban barbarizmus, gondolám s minden előleges kikötések és ceremónia nélkül rendelkezésére bocsájtottam a kivánt összeget, hogy rangjához illő toilettben jelenjék meg a parketten, hová egymásnak találkát is adtunk. Kilenc óra után megjelenik a kedves barátnő egy impozáns orgonaszinű ruhában, bájos mosolylyal a rendezőkkel szemben, de márványszerű pillantással sújtva engem, a boldogtalan hitelező nőt, ki csak szerény batiszt ruhácskában jelentem meg a csillároktól ragyogó versenytéren s hóditásellenes közönnyel jártattam szemeimet a sikkes s medvemódra ugráló táncosnők koszorúján. Eltelve önmagával, végre is egy hideg kéznyújtásra szánta