ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-05-29 / 22. szám

felelős, amely a bankagitáció által lehetetlenné tette legfőbb feladatának teljesítését, a választási jognak reformját. Ezen kérésben keserű kritika van a dátumos banklovagok politikai akciója fölött. A sorok között mindenki azt olvashatja, hogy Justh Gyula az oka annak, hogy Magyarországon felborult a helyzet. Ö az oka, hogy a koalició, melyben Justh házelnök volt, beígért programmját mindenben be nem tartotta. Most a választójogi reformmal korteskedik a kerületekbejp és egészen másképpen vélekedik, mint ahogyan a koalicióban vélekedett. A minapában egy tisztultabb agyú földmivessel beszélgetésbe bocsátkoztam. Szóba került a napi politika is. Emberünk töröl metszett függetlenségi volt, ma megutálta azt is. Szóba került a függetlenségi pártszakadás is. Emberünk dühbe gurult és itt le sem irható szidalmakkal illette Justh Gyulát, mint a két balkezű politikust. Azt mondotta : „Akárki mit beszél, nekem az a meggyőződésem, hogy Justh Gyulát Bécs lekenyerezte, mert egyébként magyar ember ilyen világos módon osztrák politikát nem csinálhat." Az egyszerű, de különben természetes eszű földmives aggodalmai megszívlelésre méltók, mert sok igazság lappang az egyszerű, de őszinte kiszólásban. Még az öreg mesterre hivatkozott, kitől gyermekkkorában hallotta, hogy aki barátnak színleli magát és nem az, rosszabb a pénzhamisítónál, s aztán eltávozott. Én Arisztotelész ezen mondására visszaemlékeztem és az a gondolat fogamzott meg lelkemben, hogy az igazság örökre igazság marad, s hogy a képmutatás minden időben színpadi álarc. * * * A házaló zsidó „mi van eladni való"-val köszöntött be egy házhoz; a házi kisasszony boszús dir-durral utasította el. A zsidó boszúját eltitkolva visszafordul és igy szól: „Ejnye édes kisasszony, tán bizony azért haragszik, hogy rég eladó maga is és a zsidónak sem kell." A mai választási kampányban látjuk, hogy még zsentlemen, sőt hivatalos emberek is batyuznak és teletorokkal kiabálják a potya vacsorákon „mi van eladni való?" Az erélyes rendreutasitás azonban már hiányzik, mert a megszólított kisasszony, a politikai meggyőződés, melyet erkölcseiben tervszerűen megrontottak, a házalónak már eladta magát. Szomorú dolog ez, de még szomorúbb az, hogy a budapesti Zsibárus-térre az ócska vasakat a vidékről színtiszta magyar tisztviselők szállítják. * * * Az illusztris levéliró kéri a kassaiakat, hogy ne szavazzanak arra a pártra, mely a katonai vívmányok elé azzal vetett gátat, hogy új célért való küzdelemre hivta fel a nemzetet. Értenünk 'kell ezalatt a magyar vezényszót stb., melyeket biztosan megkapott volna a nemzet, ha Justh üstökénél fogva nem rántja elő az önálló bankot. Mikor ugyanis a koalició vezéremberei a koronától katonai vívmányokat kértek, a felség szemükbe vágta, hogy nem ez a nemzet óhaja, hanem az önálló bank. Mikor pedig az önálló bankosok rúgkapáltak a felség előszobájában, akkor értésükre adták, hogy nem az önálló bankért rajong az ország, hanem a magyar vezényszóért. Egyiket is, másikat elutasította kérelmével a korona, s méltán, mert az egyik ezt, a másik azt állította a korona elé, mint olyant, mely nélkül nem boldog a magyar. A korona, mely nem egyes csoportok elve, hanem az alkotmányosság szellemében óhajt uralkodni, egy harmadikra támaszkodott, hogy meg tudja a nemzet igaz óhaját. A koalició vezéregyéniségeinek oktalan meghasonlása hivta életre a régi szabadelvű-párti szellemet. Nem vethet szemébe senki semmit a másiknak, hanem igenis mellét verheti sok előkelő hazafi; elsősorban Justh Gyula kezébe veheti a diszfokosát és nagyot üthet a — saját fejére. * * * Az illusztris levéliró kéri a kassaiakat és azok személyében az egész országof, hogy szavazatukkal ne segítsék uralomra azt a pártot, mely a Kristóífy és Hodzsa Milán-féle választási reform alapján el akarja a vezető szerepet rabolni az értelmiségtől és igy a politikát iskolázottság és műveltség nélkül a vezetésre alkalmatlan elemekre akarják átruházni. Szükség van arra, hogy a választójogi reform erejével sokan bevonassanak az alkotmány sáncaiba, de a korlátlan szabadságra még a nemzetnek érni kell. Andrássy ezen megnyilatkozásával egyenesen nemzetellenes mozgalomnak minősít minden néven nevezhető akciót, mely az általános, egyenlő, titkos szavazati jogot akarja. Ő Kristóífy ellenében hallgatagon kimondja, hogy a korlátlan szavazati jog Bécsnek és a magyar nemzetietlen nemzetiségeknek fog kedvezni; hogy az egész veszedelmes gondolat nem magyar gondolat, hanem osztrák parancs. Kéri a nemzetet végül, hogy mindig a fokozatos és szerves haladás hivei legyenek minden téren ; óvakodjanak a forradalmi szellemtől, mely az energiát az erőszakkal, a haladást a fölforgatással téveszti össze, mely vakmerő módon a harcokat megkezdi, mely azonban céljaiban változó és ki nem tart, midőn a harc folyik. Úgy értesülünk, hogy Justh Gyula az Andrássy-féle nyilt búcsúlevelet külön lenyomatban rámába vágatta s hogy dolgozó szobájában az íróasztala átellenében helyezte el, mert nem tud a gyászbaborult magyar Géniusz fenyegetése elől, mely a levélben megíródott, egészen szabadulni. Mi reméljük, hogy nem lesz obstrukció, nem lesz forradalom, mert az illusztris levéliró igézete előtt még a bősz kuruc mélységes haragja is el fogja veszíteni romboló erejét. S ha nem, el fogja idővel őt a nemzet haragja söpörni, vagy átkozni fogja, mert nem számolva erejével, félrevezette őt. Skiz. — Andrássy és a politikai köhögések. Nézetünk szerint Andrássy gróf, kassai bucsuzójában tönkre silányitotta Justh Gyula politikai fröndörködését és erősen megbélyegezte a Kristóífy és Hodzsa Milán féle szövetkezést. Figyelemmel kisérjük a politikai puefferek szeretkezéseit, de még ilyen erős ütést senki sem mért a bankosokra és a „titkos" lovagjaira. Méltó, hogy kissé bővebben foglalkozzunk vele. Andrássy visszautasítja azt, hogy bárki is a tatárjárást és a koalíciót azonos fogalomnak tekintse. Nézete szerint ezt a félkegyelműek és a mások leszólásából élősködő üres lelkek, politikai stréberek teszik, kik tudják, hogy a koalició komoly és becsületes kulturmunkát végzett s hogy a magyar államot és társadalmat nem egy irányban meg is erősítette, és mégis valótlant állítanak. Nem él retorsióval a támadásokkal szemben, csak azon óhajának ad kifejezést, hogy a jelenlegi kormány olyan pozitív eredményeket érjen el a nemzet számára, mint amilyeneket az adott viszonyok szerint a koalició adott a nemzetnek. Akkor a jelennek joga lesz lenézni a közel multat, ma még ehhez halvány vonásokban sem birhat joggal. A komoly politikusok nem is teszik. A stréberek köhögése pedig a komoly munka embereit nem izgathatja. Minket sem izgatott az fel, mikor Pilismaróton egyik programmbeszéd elmondásakor „tehetetlen"-nek mondották a koalíciót, mert tudjuk, érezzük, hogy az emberek saját megfizetett politikai elveik hangoztatása közben sokszor elragadtatnak az igazság ösvényéről s hogy nagyot mondhassanak, valótlanságokat valótlanságokra halmoznak . . . köhögnek. Gyerünk csak ... Mire tanit a figyelem ? ! A figyelmetlen szemlélő nem tudja elgondolni, hogy a Glatz beszédében előfordult pékmester miatt, miért is kellett Esztergomot felforgatni? Mert csak igazi felfordulás az, mikor a munkapárti kortesek egymást kezdik mosdatni, sőt még a főispánt is segítségül hívják e nagy munka elvégzésére. Mi lehet azután igazibb felfordulás annál, amikor a főispán a saját embereinek fehérítése helyett az ellenpárt vezéreit feketíti be. Úgy látszik, hogy ezután a munkapártiak nem is óhajtanak „fehérek" lenni, csupa ellenszenvből, hanem a feketében keresik majd a különféle árnyalatokat. A riadalom oka. Mikor Glatz az abonyi pékmesterről beszélt, egyes rosszmájú emberek Dóczy nevét kezdték kiabálni, aki pékmester ugyan, de nem abonyi s akit az ellenzék — levonva a levonandókat — még mindig nagy tiszteletben tart érdemes múltjáért. A félreértés is csak abból a tettből származott, amelyet Dóczynak nem kellett volna elkövetnie. Ö ugyanis legjobban biztatta dr. Fehér Gyulát a fellépésre, sőt vezére volt ennek a mozgalomnak, utóbb azonban a munkapárthoz tért meg. Ha az első lépést nem tette volna meg, az utólagos betérés nem vert volna oly magas hullámokat, hogy betörve a megyeház kapuján, már a főispáni és alispáni székeket kezdte nyaldosni. A munkapárt és a tánc. Muzsikaszó, hejehuja, mulató népek víg zaja szállt át Párkányból hozzánk a nagy Dunán keresztül, Űrnapnak estéjén. Az esti muzsika úgy sirt, mintha csak a munkapárt vallásos motívumainak temetési gyászindulója lett volna. Es méltán!! A munkapárti kortesek először Palkovics László h. főbírótól kértek táncengedélyt. A főbiró azonban tekintettel az idevonatkozó szabályrendeletre, amely szerint az ily nagy ünnepeken táncengedélyt kiadni nem szabad, tekintettel arra, hogy dr. Mayer Imre plébános a kérvényt alá nem irta, az engedélyt meg nem adta. Erre a község jegyzője az alispánhoz fordült, aki közismert jószívűségénél fogva nem tűrhette, hogy a munkapárti elvtársak a tánc hiánya folytán Szaczelláryhoz hűtlenek legyenek. A párkányiak tehát táncoltak Űrnapján, mert a pap, meg a főbiró semmi — még ha az utóbbi tapsol is az alispánnak — hanem a jegyző és a kortesek, azok már valamik. Egyik párkányi szavazó-polgár becsületszavára állítja, hogy a főispán és az alispán is ott táncoltak, de mi ezt — lévén akkor Űrnapja — nem hisszük el. A cápa és a sajtókuvasz. Amint a kvarnerói öbölnek megjön az idényszerű cápája, úgy a választási mozgalmak idején is felszínre kerekedik egy fura lény — a sajtókuvasz. A sajtókuvasz máskor is él és papirszeleteivel fog néha egy-két fizető balekot, a választások idején azonban nagy a zsebe és tágul a gyomra, mert van baksis bőven, azután meg hosszú és sok a bankett. A sajtókuvasz. Sokan elámulnak, hogy bár e városnak a földében gyökereznek, a fönti furcsaságot még sohasem látták. Pedig megmondá Rabbi Akiba, hogy „semmi sem új az ég alatt". Itt sincs más újság, mint hogy keresztelés történt. A sajtókuvasz ugyanis egy repedt papirnyaláb, amelyről a forgószél, vagy néha éppen a guta bizonyos időközökben leszakít egy-egy cafrangot, amelyből azután cián, kén és más válogatlan, fertelmes bűzök áradnak szét a világba. Ugyanis a sajtókuvasz papirnyalábjának rendes lebuj a a társadalom szemétdombja és szellemi kloakája, amelyben e figura jól érzi magát. Arról meg éppen nem tehet, hogy környezetének bűzét is elsajátítja. Kinek ugat a sajtókuvasz? A sajtókuvasz mindig azon kapu mellett áll, amelyen belül egy kis szagot érez, mert ő innen biztos koncot remél. Különösen a kálvinista felekezetet, meg a zsidókat szereti őrizni — ö tudja miért. Bár a kálvinisták nem egészen helyesen tesznek, mert a sajtókuvasz nagyon ugat a kakasokra (chantecler), s igy még elugatja a hivatalos madarukat, a kakast is. Ilyen alkalmakkor különösen ügyes a sajtókuvasz a találkák inscenirozásában: a kérdéses szobahölgyet 20 lépésről ő maga gardírozza s a felekezeti viszonyok szerint — tekintet nélkül keresztlevelére — megteszi kálvinistának, zsidónak, sőt megtenné töröknek is, de ilyen még — sajnos — nincs Esztergomban. Mit eszik a sajtókuvasz? A sajtókuvasz rémesen kéjenc. Csakhogy a baglyok és denevérek odúiban agyarai elkorhadtak. Most azután puha, friss pecsenyékre vadászik. Az egyik vásári kikiáltó igy dicsérte óriáskígyóját : „Uraim! itt az óriáskígyó, amely fejétől farkáig 30 méter s a farkától a fejéig ismét 30 méter: igy tehát az egész 60 méter. Megeszik naponként 5 libát, 6 tyúkot, 10 csirkét, sőt . . . Uraim ! . . . megenné önmagát is, de ezt nem teszi!" A sajtókuvasz papirnyalábja nincs ugyan ekkora, de már saját becsületét és tisztességét régen megemésztette, most azután a másokéba harapdál. A sajtókuvasz veszedelme. A legújabb és meg nem tartandó szabályrendelet szerint a dombon ez lesz kiírva: „Kutyáknak tilos a járás !" Bizony már eddig is nagy volt a baja a sajtókuvasznak, mert errefelé székelt a reá nézve veszedelmes viharfelhő, most pedig a ménkű is szikrázni fog, amelynek világánál a kuvasz megláthatja az üdvös figyelmeztetést, mi pedig már meg is láttuk azokat a sonkákat, hurkákat és kolbászokat, amelyekért viszontszolgálatul elfelejtett egyes papokra ugatni. Mert hát megmondta Rabbi Akiba, hogy „semmi sem új az ég alatt!" Munkatárs.