ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-05-29 / 22. szám

A mult sokra tanított. A koalícióban is kikötöttük az autonómiát s mily ügyesen találtak rá módot, hogy azt elejtsék. Elébe tolták a választójogot s igy a mi kérésünk is a választói reformmal s mindennel, amiért a nemzet lelkesedett, megfeneklett, kútba esett. Pedig Apponyiról, ki megvalósította a kongruát, csak nem tehetjük föl a rossz szándékot ? ! Hogy bizhatunk tehát a kormányban, mely folyton csak kendőzgeti ábrázatát. Hisz egész magatartása, a választási terminus halogatása, folytonos tojástánca arra vall, hogy tiszta szándéka nem lehet. S ha igaz Campbell szava, hogy „a jövő eseményei előre vetik árnyékukat" mit kételkedünk tovább, mikor a kormány embereiben egy szerencsétlen múltnak s egy sejtelmes baljövönek az árnyéka, ha nem legsűrűbb sötétje, homálya vetődik elénk. Ki hinne reklámjuknak, melylyel a választók tömege elé állnak, ha csak azt nem hisszük el nekik, amit kiált s mond a londoni jelenet bábjátékosa az utcán nyüzsgő népnek: Csak erre, erre kedves jó urak, Mindjárt kezdődik az előadás . . . . . . Láthattok fürge majmot Mi méltósággal játsza emberét, Láthattok medvét táncmester gyanánt . . . Igaz ker. politikus és szavazó polgár, ki népének s nemzetének javát viseli szivén, nem adhat ily vegyes és kétes társaság szavára s nem hagyhatja el a biztos alapot egy bizonytalan, sőt nagyon is kétes jövőért. Mit keresnek tehát kath. papok a munkapártban ? Mit várnak tőle: frázist, cafrangot vagy érdemkereszteket? Egyházunk ügyét s a nemzet jólétét talán csak nem keresik ott ? Hisz van kimondott ker. pártunk, mely nyiltan megvallotta és megvallja elveit s mely a koalícióban rövid három év alatt többet orvosolt, mint a 48-as párt az ő meddő jelszavaival, vagy mint amennyit rontott a liberalizmus évtizedeken át. S most, midőn a nép kiábrándul a jelszavakból s az ország minden részében óhajtja a néppárti politikát, mely mint Rakovszky Csornán kifejté „csak addig hive a 67-es alapnak, míg az hazánkjavára válik; mondom, most midőn legnagyobb szükség volna a ker. választópolgárok összetartására, akkor akadnak köztünk olyanok, akik aligha meggyőződésből, letérnek politikánk egyenes útjáról! Pedig maguk is láthatnák, hogy a munkapártnak nincs jövője, hisz még a nevét sem veszi be a nemzet lelke s elég jellemzően, hol „mungó", hol „bunkó", hol meg „sunka pártnak" kereszteli el. A választások küszöbén várja is már a „fölséges nép" komoly felelettel, ásóval kezében, hogy méltó helyére, azokkal együtt, kik munkájágek igazi mélyére tekintett! A názáreti Jézus, Mária fia Betsaida városába jött s midőn a Genezáret partján Jakab és Jánosra tekintett, akkor e Jézus szemeiben látta János újra azokat, a szép, azokat a tündéri, sőt égi zománccal bevont dolgokat, amelyeket régen, régen, gyermekkorában álmában látott . . . Jézus intett s ők Jakabbal együtt követték őt . . . Most már igazán a mélységek partján járt János. Látta a vakok, a sánták és a poklosok gyógyulását, látta Lázár és a naimi ifjú életrekeltését s ott volt a hegyen, ahol Jézus arca fénylett, mint a nap, ruhái fehérek lőnek, mint a hó s jött Illés és Mózes. Ők pedig felsóhajtottak: „Uram, jó nekünk itt lennünk" . . . Igen, itt jó volt! Itt már az azuros ég kárpitja mögé pillantott s eltelt gyönyörrel, betelt szent vággyal s lelkesüléssel: ^Uram, jó nekünk itt lenni!" S azután egyszer, nem is sokkal ezután, reáborult a mélységek éltető tüzére . . . Ott az utolsó vacsora termében, az Úr keblén pihent feje s ö elszenderült e mély titok, a Jézus szive titka fölött s benn, ott az Ur keble mélyén ugy dobogott az isteni szív . . . Minden dobbanása egy-egy világot ért s e szív keserveiben egyesült a világ összes baja, bánata, keserve. Most már nem vágyott bepillantani a Genezáret kékes mélyére, sem a halvány kék égbe, mert ennél bűbájosabb, ennél ban és bukásában segítették, a sirba eltemesse. Sírkövére pedig ezt Írhassa: „Én a komédiát lejátsztam, Mulattattam, de nem mulattam." L. J. — Kossuth Ferenc és a munkapárt sajtója. Mélyen elszomorító, szinte megdöbbentően félelmetes jelenség, hogy a magyar nemzeti függetlenség jegyében született és a nagy időkben a vérkeresztséget dicsőén kiállott negyvennyolcas ellenzékkel szemben a kormányhatalomra törekvő munkapárt sajtó csatlósainak közegei, minő alacsony színvonalú szószátyárkodással, faj magyarhoz nem illő rágalmakkal, gyanúsításokkal támadják meg Kossuth Lajos fiát Ferencet, ki atyjával történt negyvennégyévi száműzetés után a fajmagyarság egyenes kívánatára tért vissza hazájába. Visszatért akkor, mikor atyjának holttetemét visszahozta az édes anyaföldnek, amelynek gyermekei oly készségesen ragadtak fegyvert a rabszolgaság bilincseinek széttörésére. Atyafiak! Emberek! Magyarok! Tudjátok-e, ki volt Kossuth Lajos ? Oh hogy ne tudnátok! Nem csak a jobbágyság, hanem a zsarnokságtól agyongyötört magyar nemzet felszabaditója is, ki törvényeket alkotott a jövőnek, hogy azoknak ösvényén fejlődjön, gyarapodjon a nemzet szabadságában és függetlenségében. Ezt semmi sem bizonyítja jobban mint hatvanhét, amikor is a königréci vereség után a haza bölcse, Deák Ferenc a kiegyezésben ott vette fel a fonalat, a hol a bécsi kamarilla azt megszakította. A további idők története a visszafejlődés jegyét hordja maga után, mely hogy lejtőre ne jusson, Kossuth Ferenc vállal vezérséget, hogy atyja nyomdokait követve, amit az atya szerzett s amit Deák Ferenc óhajtott biztositani, biztosítsa. S kérdem én, hiszitek-e, hogy az immár az aggkor bölcseségével is megáldptt fiu halhatatlan emlékű atyját megtagadja, alkotásaival szemben fegyvert fogjon, hogy árulója legyen egy szent örökségnek: a magyar nemzeti önállóságnak. Magyarok! Emberek! Atyafiak ilyent nem hihettek, mert ezt nemcsak az atya iránt tartozó kegyelet, hanem az igaz faj magyar erkölcsi érzület is tiltja. Tiltja pedig annál is inkább, mert a fiúnak minden lépését az előretoluló s a nemzeti szabadságot, önállóságot veszélyeztető világtörténeti események igazolják. És a nemzeti szabadság, a magyar fajszeretet, a nemzeti függetlenséget, hacsak lehetséges békés úton kivivő vezérét szabad-e meggyanúsítani s őt gálád szavakkal illetni? Szabad-e őt a politikai küzdelem harcában arculütni, mert a magyar faj fentartójának fia, tanítványa, örökségének vérbeli letéteményese. Nem, nem soha! Még akkor sem tenném, ha egyengető útjait nem vállalnám is, mert ezt magyar nemzeti polgári erényem tiltja. És te földmivelő nép, aki oly sokat köszönhetsz atyjának, te azonosítanád magadat azokkal, a fényesebb világ ugy sem nyílnék meg ott sem szemei előtt. Hát még másnap délután . . .? „Asszony, a te fiad" s „a te Anyád" szavakra?! Ez már nem v is mélység; ez már maga a másvilág volt! S azután: „Beteljesedett" . . . A „Fiu" az „Anyát" hajlékába vitte sorvasztó bujával; gondoskodott róla s Jodinának, ennek az aranyhajú leánynak, ott Zebedeus házában átnyújtott egy szép fehér, illatos liliomot . . . Később gyakran lehetett látni a fájdalmak anyját Jodina társaságában s arcukon szent szemérem, szűzi báj honolt! De nagypéntekre lett húsvét és pünkösd és a szeretet lelke, aki Jánost is elöntötte kegyelmeivel, csak most tárta föl igazán János előtt a mélységeket. Felszállt a magasba a sas, tul a hetedik égbe s ott uj világokat látott. Majd leszállt a tengerek mélyére s ennek szörnyetegeit mutatja be az apokalipszis ragyogó világa! Ez az ő világa valóban! Sasszárnyakon repül, sasszemekkel néz s galambajkakkal beszél nekünk kicsinyeknek. Utoljára mintha szinte látnám az efezusi püspököt 90 évvel a vállán, ősz fürtökkel a fején, szelid jóságos szemekkel és még most is a mélységekbe, a szivek mélységébe néz, mert azt mondja: „Fiacskáim, szeressétek egymást". K. M. kik Bécs felé hajlonganak. Ne bántsa tehát senki Kossuth Ferencet atyja emlékeiért, se ne engedd gyalázni, mert az sem Neked, sem a nemzetnek nem vétett. Őt csak hála illeti, mert atyja, oldalán tanulva, dolgozva ette a száműzetés keserű kenyerét, s a ki a nemzet meghívására jött vissza hazájába, hogy annak szolgáljon, s aki politikai ellenfeleivel szemben is, az úri előzékenységet és udvariasságot gyakorolja még azokkal szemben is, akik vele szemben hálátlanul viselkednek. ' Olvassa el a munkapárt helybeli képviselőjelöltje, Kálmán Gusztáv államtitkár, kit a körünkben időző Kossuth Ferenc mint jó hivatalnokot megdicsért, a pártját szolgáló helybeli lapokat. Nem hiszem, hogy magyar mivolta azonosítaná magát azon hangokkal és egyebekkel, amelyeket oly ádáz gyűlölet használ Kossuth Ferenc és az ellenzék jelöltje Feh ér Gyula ellen. Ez nem az elvek, az elvekben vélt igazságok meggyőződésére vezető vita, hanem a meggondolatlan szavakkal való rágalom harca, amely visszataszító. Yß

n kuruc. Politikai apróságok, Andrássy nem akar ellenzékbe menni, mert ezzel a mai viszonyok között csak rombolni tudna, de építeni nem. Vár tehát a pártonkivüliség berkeiben addig, mig a higgadt közvélemény végleges Ítélete ki fog alakulni. Reméli, hogy ez a higgadt közvélemény kedvezőbben fog Ítélkezni a koaliciós rezsim alkotásai fölött. Ma csak figyelmeztetni óhajtja a fékevesztett emberi szenvedélyeket a múltra, mikor a koalició a kormánygyeplőt kezébe vette. Kérdezi: vájjon jobbak, békésebbek, harmonikusabbak voltak négy év előtt a politikai viszonyok? Beismeri, hogy a koalició súlyos és veszedelmes válság közepette hagyta oda állását, de vájjon nem volt-e ellentét a király és a nemzett között; nem volt-e veszedelemben az alkotmány és a király tekintélye ; nem volt-e forradalmi állapotban a közigazgatás; nem volt-e földúlva a társadami béke, mikor a koalició átvette a hatalmat? Ezen kérdések feltétele után kimondja, hogy a koalíciót kisebb felelősség terheli a sikertelenség miatt, mint a levitézlett régi szabadelvű-pártot nevetséges kudarcaiért. S most az álmából felébredt szabadelvűség leszólja a koalíciót sikertelenségeért és nem látja be, hogy e sikertelenség a szabadelvűség kudarcának szükségszerű folyománya volt. Megnyugtathatjuk Andrássy Gyulát, hogy még ma is számtalanok vannak az országban, akik belátják, hogy a mai szomorú állapotok nem ma fejlődtek ki odáig ahol vannak, hanem, hogy a szabadelvűség hamis cégére alatt önérdekeiket hajkurászó politikusok tervszerűen fejlesztették az állapotokat. A magyar nemzet egyik részében meggyöngítették a józan politikai meggyőződést, a másik részében pedig teljesen megsemmisítették. Igy lett aztán a mai kor áldozat, mely a régi szabadelvűség őrjöngéseit nyögi. Andrássy Gyula a koalició sikertelensége okairól is említést tesz. Kimondja, hogy a koaliciós kormányt megelőző válság annak volt a következménye, hogy az akkori kormány mindenre teljes fölhatalmazást kapott a koronától, hogy politikáját szabadon, megszorítás nélkül követhette. A koaliciós kormány azonban nem csinálhatta azt, amit akart. Voltak mindig olyanok, kik bekotnyeleskedtek illetékes helyen s akiknek hamis tanácsa közönkint mindig eltérítette a korona bizalmát. Ez volt a koalició csődjének egyetlen indító oka és nem a „tehetetlenség". A hasonlat, melyet ő felhasznál, igen frappánsul világítja be az ellentábor jelenlegi böstörködéseit. Kérdezi ugyanis, hogy valamely betegség rossz kimeneteléért azt az orvost, aki a beteget kezeli, ugyanazon felelősség terheli, mint azt, kinek a tanácsát semmibe se vették? Jó lösz Andrássy e szavait azoknak figyelmébe ajánlanunk, kik olyan nagy előszeretettel beszélnek a koalició tehetetlensége és kudarcáról. Mikor az ember ilyen illetékes helyről bírálatot, vagy ha úgy tetszik, felvilágosítást kap és ennek dacára hallja az üres hordókat tovább kongani, önkéntelenül eszünkbe ötlik az, hogy valamint a keselyűket a dögtesthez a szag vezeti, mig az ép testek szagát meg sem érzik: úgy az ellenség, ha hibázunk, hamar megszaglálja és ránk rohan; az okosan vitt dolgokra pedig ostoba. Andrássy kassai bucsuzójában arra kéri a polgárságot, hogy a mandátumot ne adják annak a pártnak, amely a koalició bukásáért elősorban