ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-04-24 / 17. szám

visszavonul a küzdelemtől, mert nem magyar becsület az ország alkotmányát negligálni; de még nagyobb fokban elítélendők azon epigonok, akik ennyire bizalmatlanná és reménytelenné tettek milliókat a hazában. Mikor támad fel egyszer a nemzet arra a jobblétre, melyre hivatva van?! Majd ha a letört nemzeti küzdelem babérága elszárad és a nemzet aléltsága közben békót vernek reá, akkor hogyan fogsz belőle szabadulni magyar népem ?! A megvalósított bajokat majd eltörölni nehéz lesz. Félő, hogy „Hungária" idegen ruhát kap, ha újra feleszmél. Gyászmagyarok, akik hivatalból az alkotmánnyal nem törődve szavaznak vagy korteskednek, gyászba vonják arcát is, melyen csak a sebzett „Hungária" sápadt, sárga szine fog átütödni s többé nem ismer magára a magyar! Orvost a nemzetnek, nem kuruzslót! Akkor várjuk a feltámadást! J K. Gy. S. — Samassa egri érsek körlevelet intézett papjaihoz, melyben kijelentette, hogy nem tart azokkal, kik a papságot a szentélybe csalják s igy azt akarják, hogy a politikai ügyektől teljesen elzárkózzanak. Honpolgárok ők is, nekik is meg vannak tehát a haza iránt való kötelességeik. A papság tétlensége és lanyha visszavonulása mellett könnyen felszínre és hatalomra vergődnek olyanok, kiknek eszmeköre és erkölcsi érzülete a közállapotoknak kevés jót igér. Remek szavak ezek 1 Mi ezt úgy is tudtuk. Nem is azért közöltük le, mint ha újságot akartunk volna vele mondani, hanem azért, hogy e főpásztori szót összeköthessük egy kortesfogással, mellyel a most már fölszabadult papságot Justh Gyula a maga részére kihasználni akarja. 0 most haragosan tiltakozik az ellen, mintha ő a szekularizációnak hive volna. Ez is nagyon szép dolog Justh Gyulától! Mi azonban ennek a tiltakozásnak az okát nem a meggyőződésben találjuk, hanem a taktikában. Samassa levele megengedte az egri egyházmegyei papságnak az agitálás szabadságát, nem akarhatja egy okos politikus se, hogy a legmagyarabb rész papságát magától elidegenítse, valamint akarja a „titkos"-t is, hogy a szocialistákat megnyerje. A temperamentumos agitátor e jelen esetben higgadtnak bizonyult. Nem ülünk azonban fel a tiltakozásnak, mert a „titkos"-säg, a „radikalizmus"', az „aranyliberalizmus" és a „szekularizáció ellenzése" egy kalap alatt nem fér meg. Vagy az egyik humbug, vagy a másik. Roosevelt. Roosevelt Tivadar pozsonyi, csallóközi s budapesti időzéséről, igazán amerikai tempóban tett körutazásáról — melyben meghajszolt és megfárasztott százezreket, de maga mindig frissen és talpraesetten állta meg helyét — bőven értesítettek a napilapok. Beírhatjuk históriáink ünnepnapjai közé azt a félhetet, amelyet Rooseveltnek amolyan üstökösszerű átvonulása s nyilatkozataiból kitündöklő elismerése nemzetünk iránt, a szürke köznapiságból úgy kiemelt, főleg ama történelmi beszédváltás, mely Apponyi és Roosevelt, e két nagy, egymáshoz illő szellem között a magyar képviselőházban lefolyt. Apponyi konstatálja, hogy Rooseveltnek, a világbéke apostolának az orosz-japán háború megállításáért „érdemei el vannak könyvelve abban a nagy könyvben, amelyet a csillagok fölött vezetnek rólunk." Tanúságot tesz arról is, „hogy nincsen élő ember hazánkon kivül, aki országunk törekvéseit, hivatását, történetét jobban ismerné, s aki olyan szives jóakaratot tanúsítana irántunk, mint Roosevelt", aki egyúttal „legkiválóbb harcosa a morális regenerációnak, mert egész pályafutása egy nehéz hosszú küzdelem a közélet tisztaságáért." Apponyi azt is megmondja, hogy Roosevelt fejedelmi fogadtatása nálunk főkép az ő erkölcsi programmjának, „a közéleti tiszta erkölcs és köztisztesség legkiválóbb képviselőjének" szólt, mert „a mi történelmünknek dióhéjba szorított tartalma az erkölcsi erő győzelme az anyagi erőszak felett." Roosevelt pedig — Apponyinak felelve — a világ diplomatáinak ugyancsak erélyes öntudattal adja föl leckére, hogy „én nemcsak tisztelem Magyarországot és nemcsak rokonszenvezek vele, hanem bámulója vagyok, mert Magyarország történetében minden nemzet számára nagyértékü tanulságok vannak. Uraim — úgymond — az egész civilizált világ adósa Magyarországnak az ő múltjáért 1 Nincs illusztrisabb történelem, mint a magyar nemzet történelme. Én ismerem ezt a történelmet és nem tartanám magam művelt embernek, hogyha nem ismerném !" Hát még az a remek színvallás, amelyet a föllelkesedett közvetlenség mond oda urbi et orhi: „az én munkám alapja egy okmány, amely régibb az amerikai alkotmánynál, de régibb Árpádnál is: ez az okmány a decalogus — a tízparancsolat." Mister Roosevelt előtt ezért a kettős enunciációért hódolattal hajt fejet minden magyar, de minden keresztény lélek is. Hogy Roosevelt nagy szellem, nagy talentum és nagy hatalom, hogy ez a nagy ember a kis magyar nemzetnek mily megbecsülendő jóbarátj a, s az erkölcsi világrendnek mily megbízható erős oszlopa, azt tanultuk meg a magyar földön való pár napi tartózkodásából, de hogy egyúttal milyen nagy, meleg szivü egyéniség ez a nagy ember, azt — csallóközi élményeiből legközelebb szívesen közlöm. Pannon. — Kristóffy József Aradon a vértanúk szobra mellett beszédet tartott. Nem nagy politikai esemény, de csúnya dolog, hogy Magyarországon mindenkinek lehet fényes fogadtatást rendezni és mindenkit meg lehet dobáltatni kővel és záptojással egyaránt. Egy hatalmas közjogi méltóság ezt ismerve azt nyilvánította ki, hogy Magyarországot minden tiz évi időközben meg kell egyszer venni. Ugy látszik ez a magas közjogi méltóság nagyon jól ismeri a „Nemzet"-et. Szögezzük le Kristóffy becsületszavát, melyet Aradon a kortesbeszéd alkalmából latba vetett. Kijelentette becsületszavára a gyűlés előtt, hogy a választójog nem osztrák és nem császári, hanem magyar gondolat. Az ő gondolata. 0 pedig nem osztrák, nem császári darabont, hanem sovén magyar, ki Luegernek azért volt a legkedvesebb barátja és magyar exponense, mert genie bámulatra ragadta a magyarok lánglelkű patronusát. Mit mond a latin közmondás ?: Qui non noscitur in se, noscitur a sociis, magyarul, akit nem ismerhetsz ki, nézd meg. kivel barátkozik. — Tisztelt Kristóffy úr el vagyunk ragadtatva a nagy horderejű politikai kinyilatkoztatás fölött; elhisszük, hogy a választójogi reform a Kristófíyféle lakáj frakkban nem osztrák és nem császári gondolat, de igazán arról nem tehetünk, hogy a komoly politikusok és a józan eszű „Nemzet" velünk szemben ellentétes álláspontra helyezkedik. Kristóffy ünnepélyesen kijelentette Aradon, hogy az ő vértisztitó választójogi reformjáért Bécsben annak idejében nagy harcot kellett megvívnia, mig végre elfogadták. Tisztelt polgártársak! Boruljunk le Kristóffy alkotó szelleme előtt, mert nagy küzdelemmel megszerzett részünkre Bécsben egy nemzeti vívmányt. Ne legyetek többé igazságtalanok a nagy trójai fa-ló iránt s ne mondjátok többé, hogy a közvéleményt foglalkoztató Kristóífy-féle választójogi reform Bécsből reánk erőszakolt nemzetrontó kísérlet, mert egy hatalmas ész korszakot alkotó genie becsületszava biztosit bennünket arról, hogy az magyar gondolat. Le tehát a kalappal a nemzeti nagyság előtt. Hogyan ? Példa világosítsa a dolgot. Egy falun egy hetyke uracs pipázva sétálgatott végig. Egy iskolás pór gyerkőcz surrant el mellette. A modern szokás szerint kalapja szélét csak egyik ujjával bökte meg. A kevély uracsot e figyelmetlenség nagyon felingerelte és durván rászólt a gyerekre: „Megállj te gazfattyú!" „Tessék parancsolni" mond a fiú. „Hát nem szoktál te becsületes embereknek köszönni?" „De bizony szoktam — felelt a fiú — ha látok." Maróti. királyaink hoztak és hangsúlyozta, hogy ennek az egyetemnek attól az iránytól, melyet eddig hirdetett, az erkölcsi alapokon nyugvó tudomány útjáról eltérni nem szabad ... A nagykövet megköszönte a zarándokok megjelenését és biztosította őket, hogy alattvalói hódolatukat a Felség elé fogja juttatni. S ezzel befejeződött az ünnepségek első napra eső része. * * * Másnap, április 17-én volt a fogadtatás Öszentségénél, a pápánál. És e napon oly emléket vittek haza szivükben az ottlévők, amely egész életükben elkíséri és emlékezteti a Szentatya megható, kedves beszédére, melyet az általa annyira szeretett magyar nemzethez intézett. A fogadtatást, mely V212-kor volt, megelőzte egy csendes szentmise a szt. Péter templom Oltáriszentség kápolnájában. A szentmisét sipeki Balázs Lajos rozsnyói püspök mondotta, mely alatt a zarándokok szép magyar énekeket énekeltek, a „ Collegium G.-Hungaricum" növendékeinek vezetése mellett. Ez, valamint a nagyszámú áldozók ájtatos járulása a szent áldozáshoz, növelték az ünnepi hangulatot. Szt. mise végén Fischer-Golbrie Ágost kassai püspök mondott gyönyörű beszédet. Beszédében egy hires festőnek gyönyörű gondolatokat tartalmazó képéről indult ki. Ezen (kettős) két részre beosztott képnek alsó részén a régi Róma van ábrázolva az ő romlott, züllött állapotában, felső részén pedig az új, a keresztény Róma az ő épen ellenkező tulajdonságaival. A két kép között vont ügyes párhuzamot, majd a pápai hatalom fenségéről, méltóságáról és erkölcsi szilárdságáról beszélvén, nagyon szépen tért át az infallibilitas tanára, amelynek azután igazi értelmét fejtette ki a különböző téves ellenkező véleményekkel szemben. Az istentisztelet végeztével a zarándokcsapat nagy csendben vonult át a Vatikánba, hogy az egyház élő feje előtt gyermeki hódolatát fejezze ki és tolmácsolja a szentséges Atya iránti érzelmeit úgy a saját, mint az 0 általa szeretett és az Őt hőn szerető keresztény magyar nemzet nevében. Az általános fogadtatás előtt a nemzet előkelő és főbb küldöttségei tisztelegtek a Szentatya előtt az Ő magánhelyiségeiben. Csak azután úgy V2 2 óra tájban jött be Ő Szentsége fényes kíséretével a nagy díszterembe. Megjelenését többszörös „éljen" fogadta. Miután mindenfelé osztogatta áldását az előtte térdre boruló zarándokcsapatnak, felment a pápai trónra. Erre rögtön következett Széchenyi Miklós gróf győri püspöknek szép klasszikus latin nyelven mondott beszéde, melynek végén Francsics Norbert dr., bakonybéli bencésapát odanyújtotta Oszentségének a szent korona és jogar hű, gyönyörű kivitelű és nagyon értékes utánzatát. Erre következett azután az a beszéd, melyet a pápa mondott, mely az egész ünnepségnek fénypontját képezte. Beszéd volt ez, nem üres frázisokkal telt beszéd, hanem igazán szívből jövő őszinte beszéd, amilyet csak az tud mondani, ki érzi is magában mindazt, amit szavakkal kifejez. Olyan meghatott hangon mondotta ezt el ősz atyánk, hogy mind, de mind mélyen megindult, habár nem is értették meg teljesen, mert olasz nyelven mondotta el, de ezt is olyan tisztán, hogy aki értette a latint, az azt is teljesen megérthette. A hálával kezdette meg beszédét, a hálával, amely oly ismeretlen fogalom manapság. Az evangéliumi tiz meggyógyult koldus jutott eszébe

r kik közül csak egy jött vissza az Űr Jézushoz, hogy megköszönje a tőle nyert jótéteményt, a többi kilenc pedig elmaradt. De a magyar nemzet nem tartozik ezen háládatlanok közé, nem, mert ő nem feledkezett meg 900 év után sem arról, hogy egész nagyságát, dicsőségét, szent koronáját az ő nagy elődjének II. Szilveszter pápának köszöni. Majd a legnagyobb és csodálatraméltó pontossággal mondja el a szent korona és annak szent hordozójának a történetét. Végre pedig Ö, mint ezen nagy pápának méltatlan utódja, leesdi az Istentől ugyanazt a szent áldást, amelyet II. Szilveszter adott. És ezen értelemben áldását küldi az immár 60 éven keresztül dicsőségesen uralkodó királyunkra, az ország két bíboros főpapjára, a mindkét katholikus egyház érsekeire és püspökeire, a magyar papságra, hogy szentül és tisztán élvén, népüket az örök üdvösségre vezessék, majd az egész szeretett magyar nemzetre és az édes hazai föld minden porára. Majd pedig kíséretével elvonult a félkörben álló zarándokcsoport mellett, mindenfelé osztván áldását. Azután egynéhány hatalmas „éljen" és a Szentatya eltűnt kíséretével. A nép pedig kivonult a Vatikán fényes termeiből, szivében magával hordván egy kincset, egy édes emléket, melyet nem igen töröl ki onnét senki és semmi. A sok piros arc, az a néhány könycsepp, mely ott villogott a zarándokok szemében, legnagyobb bizonyítéka a gyönyörű ünnepség hatásának. És hogyne örült volna a magyar ember, mikor látta, hogy mégis van valaki aki őt szereti, becsüli, és akinek a szeretete elfeledteti vele a többiek gyűlöletét.