ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-03-27 / 13. szám

Az „Esztergom" húsvéti melléklete. Húsvét. Húsvét van ma nálunk, kedves örömünnep, Az emberek boldog alleluját ülnek. A faluban boldog, boldog minden gyermek, Csak az én kis húgom, kicsi húgom szenved. És a messze távol semmit el nem fedhet, Lelkem látja őt ott, ott az asztal mellett: Érintetlen fekszik imádságos könyve, Öreg sárga lapján összefoly a könnyje. A betűk ma benne néma, hideg holtak, Pedig nem oly régen beszédesek voltak. Beszédjükbe' nékünk sok örömünk tellett, Négyen ültünk akkor ott az asztal mellett. Víg, mosolygó arccal összeültünk négyen: Édes anyánk mondta imádságát szépen. Szép volt az imádság, és mi csüggtünk rajta, Két szelid kis gyermek, meg az édes apja. De azóta minden, minden öröm elmúlt. Szétűzött a sorsunk. Édes anyánk elhunyt, S míg én messze járok, kicsi húgom tőled, Néked sír a lelked, néked hull a könnyed. Édes apánk — írod — nagyon szeret téged, Vigasztalást mégis ő se nyújthat néked. Megkísérli néha: szóra nyílik ajka, Vigasztaló szót mond s ketten sírtok rajta. Várjatok csak édes, haszontalan lelkek, Nem lesz mindig így, csak, ó csak haza menjek! Olyan pajkos kedvben leszünk együtt még mi, Hogy akarva sem tudsz, édes húgom sírni. — m. — Annunciáta. A nagy skarlátliliomok egészen tűzbe jöttek, amint nagy lelkesedéssel és büszkeséggel magyarázták a piros gerániumoknak — kiknek tudvalevőleg sok közönséges rokonuk van — azt a nagy megtiszteltetést, mely a fehér liliomokat érte. Épp most tanácskozott mellettük Annunciáta hercegnő kis öccsével, az öt éves Károly Viktorral, hogy milyen virágnevet válasszanak maguknak. — Légy te liliom, Nunci — ajánlotta a kis herceg. — Hisz úgy is olyan vagy, mint egy szép fehér liliom — jegyezte meg egész ártatlanul. Könnyű pir futotta be Annunciáta homlokát s mosolyogva csókolta meg a kis igazmondó bókolót. Mert valóban liliom volt Annunciáta. Az ég lilioma. 17 éves tavaszának ártatlansága ott csillogott kék szemében. Fehér ruhájával, aranyszín hajával olyan volt, mint égből szállott angyal, kit az Úr rendelt őrül a kis herceg

1 mellé. Es ezért méltán lelkesedhettek a skarlátliliomok. A hercegnő, kit a kert összes virágja rajongva, vetélkedve szeretett, az övéké; liliom. A liliomok királynője. Igaz, hogy e nagy megtiszteltetés és dicsőség elsősorban a fehér liliomokat illeti, de hát a skarlátliliom is csak liliom! És csak akkor hallgattak el, mikor a hercegasszonyt látták közeledni, ki anyai büszkeséggel és gyönyörűséggel figyelte boldogan játszadozó gyermekeit. Csak akkor borult el homloka, ha Annunciáta jövőjére gondolt. Mi lesz ez ártatlan virágszállal, kit maga az Űr is megkívánt s már rég eljegyzett magának. Sokszor nagyon korán hív az Isten; gyümölcsöt keres, melyen még az éjj lehellete, virágot, melyen a reggel csillogó könye van. Igy volt Annunciátával is. És ő megértette a hívó szót. Feltárta lelkét édesatyja előtt s engedélyét kérte, hogy zárdába vonulhasson. De határozott elutasításban részesült. A hercegnek nagy tervei voltak vele. A politikai viszonyokat nagyon kedvezőknek látta arra, hogy ősei elvesztett koronáját a kis Károly számára visszaszerezze. Csak még az egyik hatalmas fejedelmi udvar pártfogását kellett megszerezni. S ezt is meghozza majd Annunciáta házassága a királyi család egyik tagjával. Igy gondolta a herceg. És reménykedett. Leánya kérelme aggasztotta ugyan őt is, de kivált a hercegasszonyt, de megnyugtatták magukat azzal a gondolattal, hogy legnagyobbrészt csak naiv lelkesedésből, szűzies tartózkodásból s félelemből fakad s idővel magától eloszlik majd. Várták tehát a fejedelmi vőlegényt s a többi, sok-sok kérőt mind kikosarazták. Annunciáta nem is sejtette, hogy mily veszedelem fenyegeti nap-nap után. Egészen égi jegyesére bizta magát és várt. És boldog volt. De megjöttek a megpróbáltatás nehéz napjai. Megjött a fejedelmi kérő. A herceg megvalósulni látta tervét s makacsul ragaszkodott hozzá. A kis herceg egy napon hiába várta kedves Nunciját. Harmadnap jött le csak a kertbe. Halványan, szomorúan, kisirt szemekkel. — Nunci! Te már nem szeretsz engem — panaszkodott a kis herceg, mikor látta, hogy Annunciáta alig figyel rá. — Szeretlek, szeretlek nagyon, édes kicsinyem — felelte s zokogva ölelte magához kis öccsét. De azért ezután még ritkábban jött le hozzá. Nem akarta szomoritani fájdalmával, könyeivel. S a kis herceg hiába ment panaszra édes mamájához. — Te nem érted még azt, édes kis fiam. Megcsókolta s elküldte : Menj csak szépen játszani! De a kis herceg nem tudott megbarátkozni a helyzettel. Egy reggel szokatlan sürgést-forgást vett észre a kastélyban. Feltárták a nagy dísztermet. A falakon rózsaszin damaszt feküdt, tele rajzolva apró madárkákkal, ezüst virágokkal. A berendezés tömör ezüst, beaggatva virágzó girlandokkal, lebegő amoretekkel A két nagy kandalló előtt hatalmas ernyők állottak papagályokkal és pálmákkal kihimezve. Felterítették a nagy, puha mór szőnyegeket. Megtisztították a százkarú aranyozott csillárt. A kis herceget ma alig vették észre. Pedig máskor mindenki őt leste. Ma ideges, szomorú volt az egész ház. Öt leküldték sétára. A kertet is fosztogatták. Hordták fel a palotába a sok-sok oleándert, jázmint, myrtuszt. S a kis herceg is olyan szomorú lett. Nénjét mar négy napja nem látta. Valami súgta neki, hogy menjen fel hozzá. Alig akarták beengedni. Annunciáta imazsámolyán térdelt. Hófehér, uszályos ruhában. Hajában, mely halvány arany aureolához hasonlóan szögletesen fogta körül fehér kis arcát, pompás fehér rózsát hordott. Olyan szép, de nagyon szép volt igy, hogy a kis herceg, ha meglepetésében szóhoz jutott volna, e kiáltással futott volna karjaiba: — Jaj be nagyon szép vagy ma Nunci! S e nyiló liliom, mennyegzős ruhába öltözött angyal, sirt és fohászkodott. S a kis hercegnek úgy szivébe nyilallott valami. Ártatlan lelke megérezte nénje nagy fájdalmát, keserűségét. Halkan oda lopódzott s oda simult hozzá. — Ne sirj édes Nunci! Én szeretlek, nagyon szeretlek téged. S a szegény kis gyermek, az édes kis vigasztaló maga kezdett most zokogni. Keservesen. Ügy, hogy Annunciátának kellett vigasztalni őt. — Ne sirj édesem! Nagyon szeretlek én is. Ne sirj! Mindig rád fogok gondolni, mindig eljövök hozzád. S magához ölelte. Csókolta szemét,ajkát,haját. — Most el kell mennem. De visszajövök nemsokára. Addig csak játszál egyedül. Gondozd, szeresd liliomjaimat, hogy el ne hervadjanak. — Ne menj el, édes Nunci! Maradj itt velem. Ugy-e, nem mégy el? Ha elmégy, már nem szeretsz ! Ne akarj elmenni. — Én nem akarok, drága kincsem. De elvisznek. Kell mennem — suttogta könyes szemekkel. Erre felpattant a kis herceg. — Nem engedünk! Mond meg az apának. Megyek megmondom neki. Az apa volt a legnagyobb tekintély, a legerősebb hatalom a kis herceg előtt. — Ne menj! Ne menj! Hisz épp az apa akarja, hogy elvigyenek... Te még nem érted ezt, szegény kis gyermek. — Te érted kell feláldoznom liliomos koronámat. A te arany koronádért adom cserébe. Én kis mindenségem! S csókolgatta hullámos, selymes fürtjeit. A kis herceg bizony nem értette. De nem is figyelt már rá. Nem fért sehogysem a fejébe, hogy épp az apa akarja. Hol keressen ez ellen orvosságot? Van az apáénál még nagyobb hatalom is? Nem sokáig gondolkodott. — Ne félj Nunci! Megcsókolta nénjét s kiment. Olyan komolyan s fontoskodva, mint egy ütközetre készülő hadvezér. Ment appellálni az apai parancs ellen. A mórstilű óra halkan elkongatta a tizenkettőt. A szertartásmester széthúzta a függönyöket. A halk zsongás elhalt a teremben. Megrezzentek a lelkek. Önkénytelenül is mindenki a menyaszszonyt kereste tekintetével. Olyan volt, mint egy halvány, hervadó liliom. Szent áldozati bárány. Néma, szelid. — Menjünk, menjünk! Szólt a herceg izgatottan, türelmetlenül. — Eamus! szólt oda halk, szomorú hangon az esketést végző szép őszhajú püspök asszisztenseinek. S megindult. Rossz előérzete volt a hercegnek. Nagyon bántotta a lelki biró szava. Végigmentek a hosszú termeken. Odaértek a kápolnához. Feltárták az ezüst-veretű szárnyas ajtót. Meghökkenve állott meg a püspök. A kápolna fényében úszott. A trópusok növényvilágának minden disze ott pompázott az oltár körül. A myrtuszok tompa, édesbús illata szállt a levegőben. Az egyik kis nyilason beszökellő napsugár imbolygó kézzel tárta széjjel az oleander reszkető leveleit. A kis zöld bársony lépcső az oltárhoz volt illesztve. Tetején állott az oltárra támaszkodva a kis herceg. Vállára omló gazdag fürtéin végigvégig szaladt a gyertyák vibráló fénye. Kipirult arcával odasimult a tabernaculum aranyos ajtajához. Kopogtatott rajta. Egyszer, kétszer, háromszor. — Jézuska! . . . Jézuska! . . . Hallod? Itthon vagy ? . . . Hallgass meg! Panaszom van. El akarják vinni a Nuncit. Pedig ő nem akar menni. Mindig csak sir. Bizonyára meg fog betegedni s talán meg is hal. S akkor mi lesz velem ?! . . . — Óh, édes Jézuskám! Ne engedd meg, hogy elvigyék . . . — Elhozom neked minden ajándékomat. A Nuncival még sokkal több virágot hozunk mindennap. És nagyon, még jobban fogunk szeretni, mint eddig . . . Csak ne engedd, hogy a Nuncit elvigyék. — Parancsold meg az apának, hogy ne adja oda a Nuncit annak az idegen urnák . . . Jézuskám ! Jézuskám! Halk sikoly zavarta meg a kis esedezőt. Annunciáta odaborult az oltár elé. Sirt, zokogott örömében. — Jézusom! . . . Köszönöm, köszönöm . . . A kis herceg hátra nézett. Kerekbe nyiltak nagy kék szemei. Csodálkozva nézte a násznépet. Majd meglátta a zokogó Nuncit. Megértette a helyzetet. S a kis Jézus megsúgta neki, hogy mit tegyen. — Édes jó apám! Mint kis ezüst harang, úgy csengtek szavai. Behizelgően. Olyan volt, mint egy kis angyal, ki küldetésben jár. A tabernaculum aranyáról visszapattanó fénysugarak övezték körül fejecskéjét. Ezek adtak szentesítést szavaira. — Édes jó apám! Azt üzeni a mi Jézuskánk, ne engedd meg, hogy a Nuncit elvigyék! Ne add oda! Többet nem tudott mondani. Átölelte nővérét s örömében boldogan suttogta: — Itt maradsz Nunci! Itt maradsz ! * f* Nem hiába mondták, hogy az őszhajú püspöknek aranyszive van. És hogy szavának nem tud senki ellenállni! Mert otthon maradt Annunciáta. Hogy a kis öccse ne legyen egyedül. Hogy a liliomok soha el ne hervadjanak. Ilike. Mese a felnőtteknek. Gyönyörű szivárvány fénylett az égen, hétszinű ivén apró angyalok sétáltak és néztek le nagy kíváncsian a földre, egy nagyobb hófehér szárnyú angyal pedig a szivárványnak egészen a végére merészkedett. Ott épen egy város feküdt, nagy nagy város, tengernyi lakóval, kik hangyabolyként sürögtek az utcákon. — Jaj de helyesek, de kedvesek ezek a kis emberkék! örült az angyal, kinek neve Irgalmasság volt. Milyen kicsinyek és mégis lélek lakik bennük! Homlokuk telve merész eszmékkel . . . szivük vágytól ég, dagad, és gondolataik felérnek ide a magasba is! — „Gondolataik föl! monda egy másik angyal, melléje röppenve, de ők maguk nem . . .* „Nem ! . . . nem ! Szegények! Sajnálkozott az Irgalmasság . . . pedig én úgy szeretem őket." — „Nem érdemlik meg . . . monda társa és tovaröppent." Áz Irgalmasság pedig tűnődött, miképen lehetne kedvenceit, az embereket a menybe segíteni?