ESZTERGOM XV. évfolyam 1910

1910-03-27 / 13. szám

Még egyszer lenézett a földre. Épen temetést látott, egy angyali jó anyát és feleséget temettek. Sirva, zokogva borultak újonnan felhantolt sírjára férje és gyermekei és fájdalmuk forró könnyek alakjában szivárgott le a föld mélyén fekvő halotthoz. — Mily forró, fájdalmas könnyek és a halott még sem éled fel tőlük! gondolta az Irgalmasság. De hát ez nem elég, forró fájdalmas szivvérre lenne szükség . . . akkor föltámadna ő, és annyi más. Az Irgalmasság odaröpült ahol lakhelye volt : a Mindenható titokteljes lényéhez és sóhajtozva esengett: „Engedd meg életemnek eredete és fenntartója, hogy az embereknek megszerezhessem az örök élet örömeit." Szó nem hangzott, száj nem beszélt, fül nem hallott, szem nem látottt ... de az angyal megértett mindent. Gyönyörű ifjú alakjában a földre szállt. Ó mennyire szerette ezeket a kis babszem lényeket. Ö a magasságbeli, kinek a nap végtelen tányéra csak egy arasznyi, most olyan volt, mint ők. És ennek úgy örült mint egy gyermek. Nem győzött eleget beszélgetni az ő kedvenceivel. A gyermekeket különösen szerette, ölébe vette, babusgatta és cirógatta selymeshajú buksi fejüket. — Nem fogtok örökre meghalni! gondolta örömmel, szeretettel és nagy buzgalommal fogott hozzá az emberek számára a menybe vezető utat elkészíteni. Nagy munka volt ez, nagy! verejtéke hullott, karjai roppantul elfáradtak, lábai már-már megtagadták a szolgálatot. De ő fáradhatatlanul dolgozott, dolgozott tovább. Már nem volt egyéb hátra, csak az a nagy hid, mely a föld mélyéből a meny magasságába vezet át, de ezt is elkészítette. Merész, de erős, színaranyból készült iveken nyugodott. Karfáit vérpiros márvány alkotta, oldalain nagy rubinvörös betűkkel állott: „Ez a hid a menybe vezet." Szegény jó angyal! De megjárta ezzel! Az emberek nevették, csúfolták, üldözték, mint valami gonosztevőt. Ez a hid menybe vezetne ? Hahaha . . . nincsen is meny . . . nincsen, őrült, aki ilyesmit állit! A hid állt, és ragyogott a fényes napfényben, mint egy tündér szép álom, de az emberek nem akartak reája menni. Miért? Mert építője némi tisztálkodást követelt tőlük azon végtelen kegy fejében, hogy a hídon át a menybe juthatnak. — Csak nem akartok piszkosan, a föld porától elrutitva oda jutni, hol minden oly tiszta mint a liliom, oly üde mint a rózsának most kifeslett szirma? És az angyal nagy fürdőházat létesített azok számára, kik be akartak menni a mennybe, sőt a lankadókat mennyei kenyérrel és itallal erősítette ... Odalenn pedig valahol a föld túlsó oldalán kavargott egy rettenetes örvény. Forró iszap forgott rettenetes méhében, aki egyszer bele került, az többé nem szabadult ki a mig a világ világ! De még azontúl sem! Kétségbeesett vergődéssel keringtek e rút forgatagban az emberek milliói és mindég több és több szerencsétlen hullott bele, sűrű rajokban jöttek, szinte tolakodtak, hogy odajussanak. A menybe vezető hidon pedig gyéren, gyéren ment át egy-egy megtisztult hófehér alak. Az Irgalmasság fájó szívvel látta ezt, de látta azt is, miért kerülnek oly sokan a forró, sáros, piszkos örvénybe. Mert oda nem kellett semmi tisztálkodás, sőt aki legpiszkosabb, legundoritóbb volt, az volt legkedvesebb azoknak, kik a forró iszapvulkánba csalogatták az embereket. Gonosz, gyűlölködő lények voltak ezek, kik semmit sem irigyeltek jobban a kis emberkéktől, minthogy oda juthatnak, ahová ők nem: a meny dicső térségeire. Tömegesen csábították tehát a szerencsétlen embereket arra az útra, mely az örvénybe vezetett. — Látjátok, ezen az uton tehettek amit akartok I Rútak, piszkosak lehettek, olyanok, mint a sárban fetrengő sertés, fáradni, tisztálkodni sohasem kell, . . . élhettek kedvetek szerint, nálunk a bűn dicsőség, az erény nevetség tárgya! . . . És az apró csiri-biri emberkék kapva kaptak az Ígéreteken, mert hát jobban szerették a szenynyet a tisztaságnál, mert abban látták a „szabadság"-ot. Az Irgalmasság a menybe vezető hidnál állt és sirt. Ekkor kedvencei, a kedves kicsi emberkék megrohanták, megkötözték és áldott jó szivébe tőrt vertek. Nesze, te ámító, ez a te jutalmad! Mit kívánsz tőlünk tisztálkodást? Mit mondod, hogy a menybe mehetünk? Hiszen ez a hid nem vezet oda ... és talán a meny nem is létezik. És a híd most is áll és ragyog. A nap halavány hozzá képest, a villám csak egy kis fénysugár. Mégis ... oly sokan nem látják meg . . . mert a kavargó forró iszap gőze és füstje sötétíti el szemünket. A hidon remek gyöngyök hevernek, az Irgalmasságnak kiontott véréből képződtek ezek. Aki csak egy szemet is fölvesz belőlük, az örökké boldog lesz. Mégis nem e gyöngyöket szedik fel, hanem azokat a méregpilulákat, melyeket az örvény iszapjából készítenek gonosz őrei. Pedig e méregpirula elveszi eszét annak, aki eszik belőlük ... A szív kőkemény lesz tőlük, az értelem elhomályosodik . . . vak és süket lesz az a szerencsétlen, aki elég botor lenyelni e mérges készítményeket. De azért fogynak, a gonosz lények milliószám gyártják és sohasem elég a számuk, mindig több kellene, az emberek úgy szeretik őket . . . Amott az aranyhidon pedig alig-alig vesz föl valaki egy-egy igazgyöngyöt. A meny kapuja tárva van, az angyalkák örvendve örvendeznek egy-egy ember jöttének és az, ki szerencsés volt ide bejutni, ámul bámul, milyen dicső helyre jutott . . . De azért az örvény csapatostól nyeli a beléje tolongva hulló embereket, a meny pedig csak hébekorba lát egy-egy embert, ki szépen megtisztulva, hófehéren lép be csarnokaiba. Az Irgalmasság újra visszanyerte angyali alakját és megint vágyva néz a földre le. Amit lehetett megtett, hogy kedvencei az égbe kerüljenek, ah de mikor olyan csöpp kicsi eszük van, inkább választják a roszszat, mint a jót! Lám, a méh okosabb, nem száll a mérges virágra, hanem arra, melynek kelyhében bőven illatozik az édes méz ! Margit. Dömösi nóták. í. Sziv mondja szívnek. „Mondja csak Kend, Hogy mit jelent A nézése, Az érzése? Ügy néz reám, Mint jó anyám, Úgy szól hozzám, Mint jó apám!" „A nézésem: Az érzésem. Szivem mondja: Te vagy gondja! Te vagy kincsem, Párod nincsen. Légy hát párom, Mennyországom !" 2. Dal édes anyámról. (Kis leányom nótája.) Édes anyám, drága kincsem! Jóságodban párod nincsen, Te vezérlesz éltem útján, Mindenem vagy Isten után. Mindennapi imádságom Égbe röpül angyalszárnyon: „Tartsd meg Isten drága kincsem, Kinek párja sehol sincsen!" Édes szavad: anyanyelvem, Drága szived: üdvösségem, Szereteted: napsugárom És örömed: mennyországom. 3. Dal a virágról. Régi szép dalt fakaszt A szép gyöngyvirág, Ha eszembe jut a Régi szép világ. Mikor azt a feleségem ültette, Az erdőből kerti dísznek nevelte. Azóta a gyöngyvirág A virágom S megcsendül a régi nóta Ajkamon: „Szeretlek én egyetlen egy virágom, Szeretlek, mint senkit e nagy világon." Virágkertünk gyümölcsös lett Azóta, Hogy elhangzott bent a régi Szép nóta. Gyermekeink is itt nőttek, Termettek, Hálát zengek ezért a jó Istennek! Dr. Kőrösy László. A nehéz titok. Irta: Dudinszky Nesztor. — Még sohasem volt olyan vig ez a kisasszony, mint amilyen most — szólt Eszti szobaleány a konyhában forgolódó szakácsnéhoz: Katához. — Jön haza az úrfi — válaszolt az jelentősen hunyorítva, miközben az orra hegyén ülő szemölcs egész a szeméhez húzódott. — Hisz nem rokonok, a kisasszony fogadott lánya a nagyságos asszonynak. — Hiszen éppen azért. — És szép legalább az úrfi? — Hogy szép-e ? Olyan legény, hogy ritkítja párját . . . Ezelőtt két évvel láttam, azóta nem volt itthon . . . Tovább is beszélgettek volna a felmerült érdekes témáról, ha be nem jön a konyhába Anikó. Beszaladt olyan könnyedén, nesztelenül, mint a pillangó. A fehér kötény, mi a lány-asszonyok háziasságának ékessége, illetőleg annak csipkés szélei csakúgy libegtek-lebegtek mozgékony alakján. Arca valami kimondhatatlan örömet árult el, melyet szép égkék szemeinek ragyogása még jobban megerősített. Haja, szép szőke haja hatalmas vaskocska volt leengedve, úgy, hogy egész bokáit verdeste, de ő csak annál jobban forgolódott, — csak azért is. — Elment-e már a kocsi, Eszti ? — Már egy órával ezelőtt kérem, mikor jelentette is a kocsis a nagyságos kisasszonynak. — Igen, igen — hebegte zavartan Anikó s beszaladt a szobába. Ott aztán levetette magát a díványra s égő arcát apró kezeibe temetve, féligmeddig siró hangon hebegte: — Jaj Istenkém, hogy elárultam magam. Talán sírásra is fakadt volna, ha be nem jön Szalóczyné, a nevelőanyja. — Mi az Anikó, te sirsz . . . miért? — Nem . . . nem . . . kismama . . . csak . . . csak valami beesett a szemembe. — Zavarából kimentette az udvaron végigrobogó kocsinak a halk zörgése. — Megnőttél, Anikó! Ezeket a szavakat a kocsiból kiszálló fiatalember kiáltotta fel a tornácra, a rá mosolyogva várakozó kis Anikóhoz. A fiatal leány fülig pirult s a fiatal leányok naivságával beszaladt a szobába. Zoltán lassan lépegetett fel a tornác lépcsőin, meglátszott rajta, hogy megviselte a fővárosi levegő. Mikor felért a magas lépcsőzetü tornácra, ott állott anyja előtt: kis és nagylétai szalóczi Szalóczy Attiláné előtt. Szalóczyné feketébe volt öltözve. Már öt éve, hogy gyászban jár . . . milyen szomorú volt akkor a szoba, tömjén-illatos a levegő s ő egy ravatal előtt állott, melyen szótlanul, viasz-sárga arccal feküdt egy szelid férfi: Szalóczy Attila. Szegény asszonynak most arca kipirult, talán öt év óta most először, mikor oly hosszú távollét után újra láthatja fiát. — Zoltánom, te rossz fiú . . . kedves fiam . . . miért nem jöttél hívó leveleimre. — Nem volt hossza-vége az öleléseknek. — A diploma, anyám, meg —- irtam is — szerződésben vagyok egy újsággal . . . nem lehetett ... a vagyonunk kicsi s igy is otthoni segítségre is szorultam. Végeredményben pedig nem a diplomáért való küzdés tartotta kötve a fővároshoz Szalóczy Zoltánt, hanem a lépten-nyomon kínálkozó élvezetek hajszolása. Négy évig volt fönn a fővárosban. Első két évben még lejött anyja látogatására, sőt a vakációnak nagyobb részét is otthon töltötte, még akkor nem kóstolt bele annyira az élveze-