ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-03-29 / 13. szám

A nagyszombati tanári kar egyébként e kínos helyzetben is megtartotta higgadtságát és nemességét; a támadás durva volt, de ő nem akart bosszút: csak igazságot. Ezt pedig akarnia kötelessége volt. Nagyszombat városa érseki főgimnáziumának érdemes tanári kara s különösen Lőrincz Gyula dr., fogadják tanitványaiknak őszinte fáidalmát a méltatlanság fölött s legyenek meggyőződve, hogy a nemes fáradozás, az igazi érdem s különösen az igazság nemcsak meg nem rontható, de még sokára el sem rejthető. A Szentírás szerint: »Non potest abscondi civitas supra montem posita.« Ezzel tartoztam az igazságnak s egyúttal annak a dicső multu intézetnek is, melynek szerencsés voltam két éven át növendéke lenni. K. I. A budapesti esküdtbíróság e napokban foglalkozott a vakmerő rágalmazó ügyével, melyről az »Uj Lap« a következőket irja: Megrágalmazott tanári testület. A Náp cimü szenzációkat hajhászó lapban 1906 nyarán -»Fiuk helyett az anyáké cimen egy cikk jelent meg, amely azzal a vakmerő váddal illette a nagyszombati főgimnázium jobbára papokból álló tanári karát, hogy több bukófélben levő fiu anyját magukhoz hivatták és választást engedtek nekik a maguk vagy a fiuk elbukása közt. A cikk szerzőjéül Alvinczy Sándor jelentkezett. Alvinczy érdekes egyéniség. Negyven éves koráig a diplomáciai pályán működött s ekkor jött rá, hogy tulajdonképpen neki neveléshez van tehetsége. Letette a kellő vizsgákat s középiskolai tanár lett. A tanári pályán mindössze mintegy másfél évtizedig működött s ekkor nyugalomba vonult. A vagyonos ember azóta a pedagógia reformálásával foglalkozik. Passziója meglehetős drága mulatságnak bizonyult, mert közel százezer koronát kitevő vagyona elúszott a tanulmányozásra s kiadott könyvek nyomtatására. A súlyos vádakat tartalmazó cikkért az intézett megtámadott tanárai, névszerint: Sinko József, Znamenák István, dr. Fallenbühl Ferenc, Toldy Béla, Sebesta Ottó, Hudyma Emil, Ürményi László, dr. Marton József, Martényi Elemér és dr. Lőrincz Gyula rágalmazási sajtópört indítottak Alvinczy Sándor ellen, aki fölött Zsitvay Leo elnöklete alatt most Ítélkezett a budapesti esküdtbíróság. — Elvállalja a felelősséget a cikkért — kérdezte az elnök ? — Csak gavallériából — mondta az egzaltált, különleges ember benyomását keltő vádlott. Azt a szöveget, amelyet beküldtem »A Nap«-nak, a szerkesztőségben átirták. — És a tartalomra nézve mi a megjegyzése ? •— Amennyiben adataim nem felelnek meg a valóságnak, teljes elégtételt adok. Én már régebben bocsánatot akartam kérni, mert ugy ér» Lehet, hogy elnézett az, aki rám lőtt, máskép nem lehet. Tudtommal nem bántottam senkit sem annyira, hogy életemre törjön.« Kezet fogva elváltak. Sok jó gyerek nem látta többé a napot. Öt is a holtak közé számították már. Végre I rátalált a tova vonuló ezredére. A század örömrivalgással fogadta. Csak Jóska fordult le szó nélkül a lóról, mikor megpillantá. »Vegem van« ezt motyogták ajkai. Gyors érvágás megmenté az életét. Az orgyilkos ott fekszik az ágyon. Arca beesett. Szemeit folyvást a bejáratra függeszti. Az orvosok érthetetlenül állottak ágya előtt. Egyszerre felnyílik az ajtó. Egy huszárkáplár jelenik meg. »Szabad a beteggel négyszemközt beszélnem ?« Mindenki kimegy. »No hogy vagy bajtárs? Ne nézz rám oly ijedt szemekkel. Nem akarom vesztedet. Itt a kezem, én megbocsájtok. Nézd! — kihúzza a keresztet kebléből — ez mentett meg engem és téged is. Nézd! Gyógyulj meg, én elfelejtettem mindent. Krisztus is megbocsájtott az ellenségeinek. Ne félj! Nem jelentlek föl! No add ide a kezed.« A beteg téveteg szemekkel néz rá s aztán elkapva a feszületet, ajkához emeli. »Meg tudsz bocsájtani barátom!?« »Meg! Meg! csak légy nyugodt. Igen, igen, csak csókold a keresztet. Ez megkönnyebbít téged. Isten veled!« S a beteg az orvosok legnagyobb csodálkozására néhány nap múlva nyeregben ült . . . tesültem, hogy az a két hölgy, akinek az információja alapján megirtam a dolgot, alaptalanul pletykázott. — Kitérőleg válaszolt a kérdésemre. Azt szeretném tudni, — mondotta az elnök — hogy az újságban megjelent cikk tartalma azonos-e az ön által beküldött közleménynyel ? -- Igen, a gondolatok az én gondolataim voltak. — Kérem, ezek nagyon súlyos dolgok és az állításokat bizonyítani kellene. — Bizonyítani nem tudok, ellenben ismételten hajlandó vagyok bocsánatot kérni. A megsértett tanárok azonban nem fogadják el ezt az elégtételt. A bizonyítási eljárás után az esküdtek becsületsértésben mondták ki a vádlottat bűnösnek, mire a bíróság a 92. §. alkalmazásával nyolcszáz korona pénzbirságra Ítélte Alvinczyt. A birság a Nap kaucióját terheli- Az ítélet jogerős. — A balpárt Debrecenben. A balpárt nagy harci zajjal, óriási nekikészülődéssel indult mult vasánap Debrecenbe, hogy kibontsa »diadalmas« lobogóját. Áz egész ország közvéleménye érdeklődéssel forditotta szemét a kálvinista Róma felé, mert tagadhatatlan, politikailag nagy jelentőség fűződött ahhoz, hogy "Debrecen polgársága miként fogadja a »kurucok« kisded csapatját. Ez a zászlóbontási kísérlet azonban nem sikerült. A választópolgárság köréből egyetlen szál ember sem tisztelte meg jelenlétével a balpártiak »n agy gy ülését« ugy, hogy Lengyel Zoltán, a »fovezer« a gyűlés végén bizonyos melanchóliával monda: Nem tesz semmit, hogy önök közt nincs senki választópolgár. Majd lesznek önök is választópolgárok. Kissé sovány vigaszul szolgálhatott ez a tisztelt balpártiaknak, mert hisz vérmes reményekkel jöttek el Debrecen városába, hogy onnan kezdjék meg diadalmas kőrútjukat és meghódítsák az egész világot. Az a pár diák, utcai gyerkőc, szociáldemokrata elvtárs és kétes darabont alak, aki megjelent, hogy lelkesen tapsoljon semmitmondó frázisaiknak, aligha fokozta önbizalmukat. Jobbnak is látták programmadásukat máskorra (?) halasztani. A debreceni józan cívisek nem vették be a balpártiakat. De nyugodtak lehetnek, nem veszi be őket az ország közönsége sem. És mihamarább eljön az idő, — melyet a házban a szocialista Mezőfi bejelentett — hogy a disszidensek politikai súlyuk növelésére a nemzetiségiekkel lesznek kénytelenek szövetkezni. Valóban szép kilátás ! Lengyel Zoltán és Vlád Aurél baráti pusziban egyesülve : lélekemelő kép ! És a nemzeti kormánytól annyira »sanyargatott és elnyomott« magyar nép alig várja, mikor fogják már ők ketten megmenteni a hazát... . . . Vége volt a harcnak. A fiukat haza bocsájtották. Az özvegy fia örömmel sietett a szülői ház felé. Őrmesteri ranggal s a becsületrend keresztjével utazott hazafelé . . . Egy szép májusi délután benyitott a rég látott házba. Szőke leányka ült az asztalnál egy idősebb nő társaságában. Mikor meglátták a barna arcú hadfit, bámulva néztek rá. Azután éles sikoltással ugrottak föl . . . A másik percben csak a viszontlátás örömszavait lehetett hallani. »Itthon vagyok tehát« szólt ő s letelepedett az asztal mellé. »Nem hagylak itt soha titeket. De mi ez? Anyám, te jársz ?« »Igen fiam, édes gyermekem, megsegített az Isten. Egészséges vagyok. Köszönöm neki és ennek a jó leánynak« s szeretettel nézett a piruló hajadonra. »Az Isten áldjon meg Annuskám! Egész életem kevés lesz, hogy neked ezt megháláljam.« S egy karikagyűrűt húzott mátkája ujjára. Négy hét múlva egy boldog párral több volt a világon. Az esküvő napján a posta egy csomagot hozott, fölnyitották. Két drágaköves gyürü volt mellékelve ezzel a néhány szóval: »Nemesszivü ellenségemnek«. A fiatal asszony kérdően nézett férjére. »És te ezt nem is mesélted el nekünk! ?« Walter György. A kivándorlás gazdasági erényei. — A munkaerőkifejtések természetéről Magyarországon és Amerikában. — I. Magyarországon, de főleg Amerikában közgazdasági tényezőktől hallottam, hogy a kivándorlás bizonyos tekintetben hasznára válik Magyarországnak. Mondják, hogy minden visszavándorló magyar ember gazdasági erényekkel lesz gazdagabb, melyekből feltétlenül haszon áramlik át szeretett hazánk boldogulására és előhaladására. Ezek a gazdaságilag értékes erények volnának pedig: minden magyar munkaerőnek Amerikában történő megizmosodása és megfinomulása, a munkának az a szeretete és megbecsülése, a munkában való ama rendithetlen kitartás, amelyet a magyar kivándorlók Amerikában sajátítanak el. Amerikai tartózkodásom alatt szerzett, de mindenesetre kétségtelen gyakorlati megfigyelések alapján be fogom bizonyítani, hogy bármenynyire is szépek, bármennyire is értékesek eme gazdasági erények, ez idő szerint Magyarország gazdasági helyzetére csak ideális jelleggel birnak, azokból semmi vagy csak nagyon kevés haszon háramlik át szeretett hazánk javára. Be fogom pedig bizonyítani, annak az észszerűden és következetlen viszonynak az alapján, amely a kivándorlás mai helytelen lebonyolítása folytán fennáll az otthoni és az itten folytatott munkakifejtések között. A kivándorolt magyar munkaerőt két csoportra oszthatjuk : Egyik rész, amelyik már odahaza valamely ipari pályán működött és Amerikába bizonyos szakismeretekkel jön; másik rész, amelyik odahaza kizárólag földmunkával vagy pedig állattenyésztéssel foglalkozott. El nem vitázható tény az, hogy munkaerőinknek itt jelzett első csoportja, amely tehát bizonyos szakismeretekkel jön Amerikába, mint teszem: a gépészek, a kovácsok, a lakatosok, szóval a vas vagy a faiparban dolgozó szakerők, Amerikában előbb feltalálják az ő boldogulásuknak, az ő érvényesülésüknek útjait és módjait, mint a második csoportbeliek. Ezt a körülményt nem kell bővebben magyarázni; Amerikának keleti államai csak úgy hemzsegnek a gyártelepektől, és ezek a gyártelepek, minthogy üzemüket állandóan nagyobbítják, állandóan munkáshiányban szenvednek. Örömmel vesznek fel tehát minden munkaerőt, különös előszeretettel alkalmazzák azonban az oly munkaerőt, amely már gyakorlati ismeretekkel rendelkezik. És talán ezzel egy kicsit el is dicsekedhetünk: a magyar asztalost, a magyar lakatost vagy gépészt kapva-kapják Amerikának gyári telepei, mert már sok becsületes és munkás honfitársunknak sikerült itten jó hírnevet kivívni a magyar ipari munkaerőnek és ügyességnek. Ha van akadály, amely az ő előrehaladásuknak útjában áll, az csak a nyelv kérdése lehet. Akik ezt az akadályt már elgördítették útjukból, azok támogatni fognak engem abban az állításomban, hogy megfelelő szorgalom és kitartással bárki is megteheti ugyanazt. Nem lehet letagadni, nem is akarom, hogy e fajta munkaerőink az amerikai nagy ipartelepeken tényleg megfinomulnak, hogy szakismeretekben gazdagabbá lesznek, Csakhogy kérdezem én, vájjon nekünk van-e ebből hasznunk, akik örömmel látjuk, hogy milyen szépen érvényesülnek itt a magyar iparosok, vagy pedig Amerikának, ahol a munkakifejtések tényleg végbemennek? Feltétlenül az amerikai gazdasági életnek van ebből csak haszna. Egyszerűen azért, mert Amerikában él, annak dolgozik és annak terményeit fogyasztja, szükségeli! De ha visszamegy hazájába, talán mégis hasznára válik a hazának, mondhatják azok a bizonyos közgazdasági tekintélyek. Nos hát azt mondom válaszul, hasznára válnék feltétlenül, ha Magyarország ép ugy bővelkednék természetes és iparilag értékes kincsekben, miként Amerika: ha nálunk legalább csak járásonként egy-egy olyan nagy ipari telep működhetnék, amilyen százával akad az Egyesült Államokban! Van itt aztán még egy más körülmény is, amelyik a legvilágosabban, de egyúttal legszomorubban bizonyítja, hogy mi haszna sincs a mi országunkra eme munkaerőinknek amerikai kirándulásából. A statisztika igazolja, hogy ipari szakerőinknek egy nagy százaléka egyszersmindenkorra