ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-02-09 / 6. szám

is indult az akció az ellensúlyozására a rohamosan fejlődő keresztény szocializmusban, de pár hónapja, hogy a keresztény szocialisták kimondották országos párttá való alakulásukat, Magyarország ezen igen fontos és sokat igérö mozgalmától más mozgalmak terelik el az eddig ide összpontosított közfigyelmet és érdeklődést. Az nem mentség erre, hogy megint láttunk valami jót: próbáljuk meg, mert jelszavakat a nép közé dobni és mozgalmakat kezdeni könnyű, de azt nehéz, fárasztó és áldozatos munkával lehejf csak fentartani. Tudjuk azt is, hogy kétféle keresztény ember van. Az egyik nem törődik semmivel, a másik dolgozik. A dolgozó ember vállára nehezedik az eddig megkezdett katholikus müvek befejezésének nagy gondja. Egy és ugyanazon katonákat\ látjuk mindenütt, ahol a kereszténységért tenni kell, nem szabad tehát végleg elkoptatni az embereket és jelszavakkal ezerfelé rángatni. Kövessük a vezérek szavát és hozzuk tető alá a keresztény szocializmust és a jó irányú sajtót. Ez lesz Jaz alapja minden törekvésünknek, terebélyes| fája Magyarország békés fejlődésének, aki pedig mást akar, az bábeli zűrzavart teremthet csak s nem egységes harcot. Rosszul gondolkozik az, ki a tüzes vérű versenyparipát ekébajDgja, mert az nem szánt mélyen, valamint, hogyha 12-ik órában az igásfogaton se ig^í^^adhaiuíá a gyorsvonatJJkíjÉ. A magyar katholicizmusnak pedig már többé nem szabad leké§nie a kor rohanó gyorsvonatát . . ./ — A katonatiszti fizetések emelése. A katonatisztek fizetésemelésének kérdése határozottan politikai kérdés és elsősorban ez a szempont irányadó akkor, arríikor ezzel foglalkozunk. Ha osztrák részről nagyon erőlködnek a katonatisztek fizetésének emelése érdekében, ám jó, a magyar nemzet sem tér ki ez elől. De avval tisztában; kell lenni mindenkinek, hogy a katonatisztek fizetését csak megfelelő katonai vívmányok ellenértéke fejében rendezhetjük. Igy gondolkodnak a koalició higgadt politikusai mind. A magyar delegációban legutóbb élénk megütközést keltett az a mód, ahogyan az osztrákok ezt a kérdést élére állították és szinte mintegy becsempészték a delegáció tárgyalásába. A delegáció több tagja természetesen a leghatározottabban állást foglalt az ellen és semmi esetre sem hajlandó belemenni a kérdésnek most való tárgyaa füstöt és nagy pózzal sétált föl s alá a váróteremben. A pénztár ablakában nagyokat koppant a bélyegző. Behallatszott a váróterembe. Kimentem jegyet váltani. — Ciffer második. — Csak Újvárig adhatunk — igy a pénztárnok. — Kérek Újvárig. Koppanás, pénzcsörgés, mentem. — Mánya második — szólalt meg mögöttem a fiatalember, azután bejött utánam a váróterembe. Leült az asztalhoz, szemben velem. Unalmamban a Kalauzt forgattam és jobb kezem ujjával doboltam az asztallapon. A fiatalember fölállt. Azt hittem, itt a vonat s fölugrottam. Rápillantottam az ipse-re. Éppen engem nézett. Egyszerre csak kétfelé húzódik a két szájacsücske, kiveszi lassan balkezével szájából a cigarettát és jobbját felém nyújtja, ordítván : — Szervusz Lpjzi! Ha a széket meg nem kapom, hát menten hanyatt vágódom. Magamra erőszakoltam a mosolygást és zavartan nyújtottam a kezem feléje. — Hát nem ismersz ? — kiált a fekete bajszos elnyújtott hangon és csak szorongatja a kezem. — Nem én. Hát te miről ismersz reám ? — Miről? Arról, hogy Cifferre szándékozol, meg azután itt a kezedről ni! Erről a forradásról itt a hüvelyk-ujjad alatt, a gummipuska vágta végig, ugye hogy igaz ? Hej, Ciffer I Együtt játlásába. Mert világos, hogy jön a nemzet ahhoz, hogy ujabb áldozatokat hozzon a katonaság fentartása érdekében, mikor ennek ellenértéke gyanánt a kellő vívmányokat nem kapja? Ilyenformán kilátás van arra, hogy a magyar és' az osztrák delegáció között konfliktus támad. Az osztrákok részéről valóban politikai meggondolatlanság volt ezt a kérdést most és ilyen formában felszínre vetni és ha továbbra is erőszakolják a kérdésnek megoldásra való juttatását, akkor könnyen oda vihetik az országot, hogy ismét felújulnak a régi sebek s a katonai kérdések újra beláthatatlan bonyodalmak és krízisek elé viszik a törvényhozást. Pedig ha valamikor, ugy most van a legnagyobb szükség a parlament komoly munkájára. Még igen sokat várunk a koalíciós kormánytól. Legelső sorban pedig az autonómiát és a kongruát. Lisszaboni tanulságok. A portugall fővárosban kiömlött vér csakugyan kiáltó vér, nemcsak az égbe kiált, hanem végigzúg az egész világon : és most királyok és népek értsetek. Ennek a vérontásnak első és legfő oka maga a szerencsétlen, áldozatul esett király. Aki akár az erkölcsi, akár a történelmi világrenddel felveszi a harcot, buknia kell. Dom Carlos, mint alkotmányos trónra lépő uralkodó, az abszolutizmus útjára lépett. Az országgyűlést szétkergette, a sajtószabadságot cenzúra alá vetette, az egyéni szabadságot börtönökkel csendesítette el, az ország vagyonát magán-célokra költötte s igy szembe került népének történelmi fejlődésével és jogával, mely őt igaz, nagyon tragikus módon, de legyőzte és az útból félretolta. Ha a gépész azt gondolná, hogy neki van hatalma a kazánnak minden szelepét elzárva a gőzt a vashengerbe szorítani, megteheti, de biztos, hogy életével játszik. A király nem ura népének, hanem király és nemzet, uralkodó és nép harmonikus egyetértésben alkotnak egy egészet, ha az összhang megbomlik, halálhörgés és ágyúdörgés veri fel a boldog fejlődés csendjét abban a szerencsétlen országban. A történelem - sok szomorú lapon tanítja, mily rettenetes a népek és uralkodók harca, ha nem értik meg egymást. A francia forradalom és magyar szabadságharc elég elrettentő példát szolgáltathat minden gondolkodó embernek. Bár csak puszta katonai gyakorlatok helyett a királyok is több történelmet tanulnának és nemzeti jogot! És győzzön a harcban bármelyik — s ez a legsiralmasabb —, az egyensúly már vagy soha, vagy csak nehezen áll helyre. A francia forradalomban győzött a nép a trón fölött s Franciaország máig is mint tengerjáró hajó, óriási hullámokon hányódva, nem tud csendes kikötőbe jutni. Magyarországon 48-ban győzött az uralkodó s tudjuk, mily kegyetlen abszolutizmus lépett a győzelem nyomába, melyben talán még soká szőttünk ám ezelőtt tizenöt esztendővel. Nos, nem ismersz ? — Ááá! Szervusz Oszkár! — s azzal kiugrottam az asztal mellől, hogy majd megöleljem. Azonközben jutott az eszembe, hogy Oszkárnak vörös volt a haja, ezé meg, látom, fekete. Csak állt és nevetett. — Nem te vagy az Oszkár ? Nem hát! Szervusz Feri! Te vagy ugye a Jesina Feri, a számtartó fia ? Sze-e-ervusz ! Két kezemmel szorongattam a jobbját, ő meg a fejét rázta mosolyogva. Kezdett a dolog boszantani. — Hát akkor kihez van szerencsém ? — Reisz Izsó vagyok — felelte előkelő nyugalommal. A széket kerestem. Nem azért, hogy a fejéhez vágjam, hanem hogy megint hanyatt ne essem. — Pr . . . Reisz Izsó ? Szervusz ízi! Mi újság Malackán ? — Tudja Isten. — Hogyan kerülsz ide ? — Gazdatiszt vagyok barátocskám az Ellbogen uradalmában. — Igen ? Gratulálok, megelőztél, én még csak gyakornok vagyok. Még mindig ráztuk egymás kezét. Mikor a vonatunk berobogott, fogtuk a holminkat és beszálltunk. Győztük odabent egymást kérdezni. Mint szokás, ha nagyon régóta nem látták egymást az ismerősök. ízi barátom elmondta a maga nyögtünk, talán el is sorvadtunk volna, ha a gondviselő Isten nem jő segítségünkre politikai kényszerhelyzet teremtésével. A lisszaboni vérből tanuljanak a királyok, tanuljanak a népek. A királyok vegyék fontolóra, hogy trónjuk akkor áll szilárdan, ha ismerik, megértik és szeretik népüket és országukat a történelmi hagyományok és nemzeti jogok alapján kormányozzák. És tanulják meg, hogy nincs nagyobb átka egy uralkodónak, mintha egyoldalulag csak hízelgő, rossz tanácsadókkal veszi körül magát. Keressenek és hallgassanak meg olyan embereket is, akik az igazságot meg merik mondani még akkor ís, ha keserű és fájó is annak hallása. A népek pedig nagyon vigyázzanak lelépni a történelmi fejlődés útjáról és az erőszakot még legvégső esetben sem használják uralkodóik ellen. Amely nép uralkodóinak hibái miatt tűrni nem tudva lelép százados vagy évezredes csapáson haladó történelmi múltjáról, az már vagy igen soká, vagy soha sem fog többé biztos uton járni. Franciaország mióta a királyságot felcserélte köztársasággal, a kormányformák legváltozatosabbjait próbálta végig, de megállapodásra máig sem jutott, egy jó század után. Könnyüvérü, türelöietlen emberek köztársaságot kiáltanak ki Portugáliában, egyebütt is, ha valami baj van, nem ismerve a történelem fenyegető tanúságát. A nemzetek ráérnek várni, mig az uralkodók természetszerűleg sírjukba viszik hibáikat és ha e hibák már tűrhetetlen oűnökké fajulnak, akkor is találkozik más megtorló eszköz is, mint a megbélyegző gyilkosság és nemzetsorvasztó kormányforma változtatás. Erős alkotmányos érzékkel, nemzeti szellemben, vallástól megerősített jellemben élő és nevelt népnek soha sem kell félnie az uralkodónak abszolutizmusától, mert győzedelme felette előbbutóbb biztos. — A szocializmus eszméje. Hogy mily erővel hat jelenleg a szocializmus eszméje, azt az összes nyugateurópai pártalakulások bizonyítják. Nemsokára ez lesz az egyedüli politikai jelzés, mely a politikai törekvéseket irányítja és minden eddig divatos felfogást háttérbe szőrit. Az élet szükségletei a népeket rohamosan kényszeritik azon kívánságra, hogy az államok kormányzata ne legyen elvont, elméleti jelszavak hangoztatása, hanem benyúlva a napi szükségletek talajára, egyetlen törekvése legyen a zilált társadalmi viszonyok rendezése és a megélhetés biztosítása. »Eloször élni és csak azután bölcselkedni«, ez a régi közmondás újult erővel követeli az érvényesülést ! A felvilágosodott németországi katholikusok már a helyzet színvonalán állanak. Itt a centrum soha nem szűnő munkája a népet politikailag nevelni és megadni azon érzéket, mely ,őket a valódi szükségletekkel megismerteti. Figyeljük csak meg, mikor képviselőválasztásra készül a hatalmas Németország, mily lázas tevékenységet fejt ki e célból! történetét. Malackáról való költözködésüktől egészen a nősülésig. — Hát meg is nősültél már? — Meg én, barátom, nyolcvanezer korona hozományt kaptam a feleségemmel. — Minek szolgálsz akkor? — Csak addig szolgálok, amig a fiacskám felnő . . . — Fiad is van már ? — vágtam a szavába. — De van ám! Ha majd iskoláztatásra kerül a sor, itthagyom a szolgálatot. Mégis csak kényelmesebb lesz az élet városban. Füttyentett a vonat, ízi barátom búcsúzott. Kikísértem a kocsi ajtajáig. — Add át kérlek őnagyságának üdvözletemet, ha nem is ismerem. Pá! Szervusz ízi! — Köszönöm. Látogass meg egyszer. Szervusz ! Egy kövér ur jött a kocsi felé. Visszaszólt. — Hallja maga Reisz! — Parancsol nagyságos ur. — Mondja meg a majszterjának, hogy ruhát akarok méretni. — Igenis nagyságos ur. — Mikor lesz készen a kabátom ? — Holnap estére nagyságos ur. Engem odabent a guta kerülgetetett. Szerettem volna az ablakon torkomszakadtából kikiáltani : — Prazsák ! Prazsák ! Kovács Pál.