ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-12-25 / 52. szám

a világot valóban meghódította a szeretet és béke erejével. Amiről a büszke cézári hatalom ábrándozott, azt az uralmat megvalósitotta és gyakorolja a bethlehemi kisded; ő a világhódító, mert világmegváltó. Nem Cézár, Nagy Sándor, nem Napoleon, hanem Krisztus lett a történet, az idöszámitás központja. Az emberiség a világtörténetben egy eseményt sem tart oly döntő fontosságúnak, mint a bethlehemi Krisztus születését. Voltak, kik hatalmas nyomokat hagytak hátra a történelemben; nagy birodalmakat alkottak, pusztítottak, de a nagy hódítók a háború és kard emberei, kezükhöz vér, embervér tapad. Azért a legyilkoltak átokkiáltása az a milliószoros visszhang, mely katonáik vad győzelmi énekére felel. Mikor letűntek, föllélegzett a világ, hogy megszabadult egy elviselhetlen idegen tehertől. Krisztus győzelmének örvend, mert megszabadult saját terhétől. Krisztus a »szazadok halhatatlan királyaa, mert a legerősebb és legtartósabb kötelékkel, szeretetének erejével, szive vérével szerzett jogot magának az emberekhez. Krisztus valóban világhódító, mert világüdvözitö. Voltak a szellemi élet világosságának nagy hordozói, a tudásnak, művészeteknek kimagasló képviselői; de a nevükhöz ma már csak történeti archeológia, érdek fűződik. Krisztus ellenben az emberiség legéletbevágóbb érdekeit, legszentebb törekvéseit, a vallás-erkölcsieket kapcsolta elválaszthatlanul nevéhez. Azért az emberiség legnemesebb része Öt ismeri el vallási templomának szögletkövéül, vallási életének igazi megalapítójául. Nemcsak a kereszténységhez tartoznak milliók és milliók, hanem Krisztushoz kötötték és kötik vallási életüket, neki szentelik értelmük minden gondolatát, akaratuk minden tettét. Krisztus az élő, eleven központ, az élet forrása, a lelkek hatalmas Ura, hozzá fordul, reá vonatkozik, neki szól minden: imádás, szeretet, hit, remény, ájtatosság, bánat, áldozat, öröm, boldogság. Az időbeli távolságokkal — uralma, hatása nem csökken, hanem gyarapszik, mert nem megcsodált történeti nagyság, hanem az élet adója; oly fogyhatatlan erő, mely egyedül Krisztusé, melyet senkivel meg nem oszt. Ez a nem erőszakos hatalom, hanem szó, dudaszó mellett felharsan a nép ajkán: Dicsőség mennyben az Istennek! Ezt nevezik karácsonyi muzsikának. Ez a kép azonban csak szelid válfaja a változatosnál-változatosabb népies szokásoknak. Ismerek helyet, ahol az offertórium alatt egy jó előre odakészített kolomp-páron éjfelet kongatnak a kóruson, mialatt a nép szinte visszafojtva lélegzetét várja a kántor öblös hangú jelentését, hogy Krisztus megszületett. Nossza rajta! Oly élénk, vidám rótázásba fog az ájtatos (?) hivők serege, hogy ritkítja párját! Van hely, ahol trombitaszó hirdeti a nagy momentumot, s ismét, ahol egy éktelen nagy szócső (Lehel kürtje) szolgáltatja a hirnöki szózatot s a leányok egymásba kapaszkodva táncra perdülnek stb. stb. Szinte hihetetlennek látszanék a dolog, ha mindez nem volna tény, amiben még az is szomorú, hogy a kántor állásával játszanék, ha e rút szokásokat kiirtani, vagy a helyzeten javítani merészkednék. Legtöbb helyt azonban szelídebb a kép. Egyben azonban mindenütt megegyeznek: a dudaszónak, a furulyaszónak szerepelnie kell. Amily furcsa és kihívó szokásokkal találkozunk, amelyeknek legenyhébje is mélyen sérti az ünnep magasztos fönséget, s elékteleníti az istentisztelet folyamatát: oly csodálatos, hogy mégis sokan vannak, akik a dudaszó (pasztorális) fenm áradása sőt jogosultsága mellett még érveket is találnak. Hagyjuk meg — szokás mondani — a népnek egyszer egy esztendőben ezt az örömét; oly naiv, oly gyermeteg, oly kedves szokás ez, hogy nélküle igazi karácsonyi hangulat el sem képzelhető. És elvégre a százados szokás most leereszkedő szerénységgel, áldozatos élettel győzelmes Krisztus az emberiség általános kultúrájában is a legeredményesebb eszköze az isteni gondviselésnek a népek emelésére. Mert ami nagyot, maradandót a kultúrnépek Krisztus óta az erkölcsi téren, tudományban, művészetekben alkottak, a szellem-erkölcsi kultura előnyei, a századok királyának uralkodó szellemétől van áthatva s neki köszönhető. Volt Krisztus előtt is kultura, de az csak a felsőbb körök életét vonta be a gazdagság, művészet külső zománcával; lelki egyensúlyt, békét, boldogító örömet nem teremtett, az embertelenséget a szegények, gyöngék, nők iránt a szivekből ki nem irtotta. Az emberiség belső megújhodása akkor indult meg, midőn »megjelent a mi Üdvözítő Istenünk kegyessége és emberisége^, midőn a holt törvények, üres elméletek helyett megjelent a krisztusi humanizmus, amely új életerőt áraszt, lelkeket inspirál, jellemeket formál, amelyeköl azután színében elváltozik a társadalom külső képe is. Régi és új erkölcsbölcselök sokat összeírtak az emberi typus emeléséről, a mindent átfogó humanizmus kötelességeiről, de a krisztusi humanizmus, emberiség nélkül legföljebb csak megsejtett, erőtlen eszmény volt és maradt az. Valóságos megtestesülést az emberré lett Igében nyert és azóta is mindig csak a krisztusi humanizmus képes a nyers egoizmus helyett személyes szolgálattal, odaadással, mások terhének hordozásával az általános jólétet emelni, a természetest megdicsőíteni. Az a krisztusi humanizmus, mely gazdagszik, midőn ad; fejlődik, midőn szolgálatot tesz; boldogabb, midőn másokat boldogít; önmagát találja meg, midőn önmagát elveszti. Dicsőség a századok halhatatlan királyának, a világhódító bethlehemi kisdednek, kiben megjelent Üdvözítő Istenünk emberisége: az emberek békesége ! —. — Európa súlypontja — Magyarország. Ki hitte volna, hogy Bosznia annexiója oly nagy kavarodást fog okozni a diplomáciában és a hírlapirodalomban. A külföldi lapok úgyszólván jobban foglalkoznak vele, mint a hazaiak. Óriási tanulmányok jelennek meg hasábjaikon és érdemár jogosultságot is ad ezen pusztán a nép ízléséből kialakult és igy legtermészetesebben megfelelő énekek használatára. Minek bolygassuk ? S ha bolygatjuk, nem követünk-e el igazságtalanságot ? Nem sértjük-e a nép érzületét, amely kegyeletsértésnek vehetné a beavatkozást és esetleg ellenszegüléssel sokféle kellemetlenségeket okozhat? Hogy a gyakorlat az életben is szentesíthetné a rossz szokásokat, ez veszedelmes etikai alapra vezetne, de az egyház beléletében, liturgiájában ez egyenesen kizárt dolog. Ezért csak azt kellene kimutatnom, hogy ez a szokás rossz, s már ez okból sem lehetne sem az életben s legkevésbbé az egyház liturgiájában semmiképen a legcsekélyebb jogosultsága sem. A bethlehemi pásztorjátékok a vallásos színjátékokban, misztériumokban találják eredetüket, amelyeknek csiráira már a IX. században akadunk, de amelyeknek megalapítása Nerei sz. Fülöp (1515 — J

595-) apostoli buzgólkodására vezethető vissza. Hatalmas eszköznek ismerte föl Nerei sz. Fülöp azt, hogy sz. hitünk egyes titkait, tanításait stb. a templom falain túl az életben is ápolja, fejlessze, hogy tetszetős formában a nép műveltségi foka és ízléséhez képest oly alakban nyújtsa, melyet könnyen megért, szivesen fogad s kedves emlék gyanánt szivében megőriz. Midőn nemsokára a szakadárság mérhetlenül nagy sebet ütött a kath. egyház egyetemén, határt nem ismerő gyűlölete mellett nem vetette meg a kath. egyház tanítási és nevelési eszközök azon fajait, melyektől a maga és céljai javára sikereket várt és remélt. Már Luther életéből találunk erre nézve följegyzéseket, kes leleplezések a kulisszák mögött folyó intrikákról. Pedig lényeges változás éppenséggel nem történt Boszniával. Mint a volt francia belügyminiszter, most bankigazgató klasszikus iróniával a minap kifejezte: »Ob die Herrn Bosnyákén okkupiert, oder annektiert sind, ist uns ganz egall!« Miért kerítenek a nagyhatalmak oly nagy feneket az annexióhoz, melynél természetesebb és jogosabb alig volt a világtörténelemben ?! A bonyodalmat Anglia és Oroszország, de főképp az előbbi szövi, keveri; az az Angolország, mely a nemzetközi jog ellenére, aggály nélkül bezsebelte Egyptomot. Mindennap vág egyet sajtójában ártatlan monarchiánkon, de voltaképpen szövetségesünkre, Németországra céloz. Ezen uton akarja Németországot leszerelésre, flottafejlesztésének megállítására szorítani, mely őt feszélyezi. Mindent elkövetett e végből már Németország ellen. A »triple entente«, vagyis Francia- és Oroszországgal való szövetkezés által vasgyürüvel vette körül II. Vilmos birodalmát. És a hatalmas német birodalom — megremegett ! és egyre appellál hű szövetségesére, Ausztria-Magyarországra és egyedül abban bízik. A velünk való szövetségben látja biztositékát annak, hogy Oroszország tervei a birodalom szláv keleti részére nézve nem teljesülnek. A nagy medve, ha Japán meg nem sebzi, most ürügyet venne arra, hogy éhségét Pomerániával, Galíciával kielégítse és a Balkánon is megvesse lábát. De gyöngeségét érezve, most csak Szerbiát és Montenegrót uszitja ellenünk. Most büszke öntudattal hirdeti a burkus, hogy Németország Ausztria-Magyarországgal karöltve legnagyobb biztositéka Európa békéjének, mert e két nagyhatalom serege a legszervezettebb az egész világon, ha kell, megveri egész Európát s azért az angol és orosz nem mer könnyelműen beleharapni a háborúba. A világ vezető nemzete tehát, a német most monarchiánkra támaszkodik, s benne látja az európai egyensúly biztositékát. De ha közelebbről vizsgáljuk, hogy Ausztria-Magyarországban mi tartja még az egyensúlyt ? Vájjon a Poroszország felé gravitáló németek, vagy a pánszláv csehek, szlovének ? Könnyű belátni, hogy monarkiánk nem a lajtántúli rész széthúzó nemzetiségeiből meríti erejét és egységét, hanem az egységes magyar nemzetből. A magyar nemzet ezúttal nem először gyakorol döntő befolyást Európa sorsára. Most azonban az általános választójoggal a magyar nemzet egysége válság elé kerül. A nyilvános szavazás legkevésbé alkalmas e válság elhárítására. Erre csak egy radikális orvosság van: a keresztény politika; vagy mondjuk nyíltan : a katholikus szellemű kormányzás és törvényhozás. Avagy az ország vezetői a protestáns magyarokban bíznak? Hisz ők maguk bevallják, hogy ők a nemzet sírásói; mert évről-évre többen halnak meg, mint a hányan születnek ! A katholikus autonómia által tehát mihamarabb fel kell szabadítani a magyar katholicizmusban szunysőt Schwerthgeburt C. A képben is megörökített egy jelenetet, midőn Luther családja körében a ragyogó karácsonyfa mellett hangszer kiséretében (az akkor divó Laute hangjai mellett) karácsonyi szekvenciákat s különösen a neki kedves »Eja recolamus laudibus« kezdetű himnuszt énekelte. Ezen családi kedves kis ünnepélyek mindinkább divatba jöttek, s nem csoda, ha évek hosszú során át a nép körében elterjedve a gyakorlat lassanként a népies vonásokat és szokásokat tette bennök uralkodókká. Ez által azonban ezen eleinte vallásos színezetű szokás mindinkább eltávolodott eredeti céljától s az idők folyamán teljesen elveszítette mélyreható jelentőségét. Ugyanezt tapasztaljuk régi magyar egyházi énekeink tanulmányozásánál is. A mily magvas, fenkölt dallamuk van ősrégi magyar karácsonyi énekeinknek, milyen pl. Szép violácska, Én nagy vigasságos, Csorda pásztorok stb. oly értéktelenek és triviálisak azok, amelyek a protestáns családi körből elterjedt szokások befolyása alatt keletkeztek, milyen pl. In dulci jubilo, — Dormi dormi stb., amelyeknek természetes ivadékai a most dívó furulyanóták és fűzfaversek. Van-e azonban ily terméknek joga, hogy a külvilági élet befolyása alatt kiforgatott, eldurvult alakjában magának a templomban is vindikáljon létjogosultságot? Vagy adhat-e a népies izlés önmagában jogcímet arra, hogy egy ünnep liturgikus keretének értékét a maga módjával emelje vagy leszállítsa? Fokozottabb mértékben födi ezen gondolatmenetet ezen családi ünnepeknek zenei része, mely az idők folyamán a családi körből egye-