ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-11-15 / 46. szám

Andrássy beszél. Végre kielégíttetik kíváncsiságuk. Justh emelkedett hangon jelenti: — A belügyminiszter ur kivan szólani. Mezőfi és Pető (Pollacsek), a demokrata, összebújnak; mögöttük terjeszkedik a halavány arcú Ivánka Milán tót nemzetiségi képviselő is, ki Bazinban a néppárti Dömötör Mihályt buk­tatta ki és még többen a nemzetiségi csoportból. Nagy zaj, kínos incidens... Alig hogy fel­emelkedik Andrássy és megszólítja a t. Házat, egy nemzetiségi képviselő arrogánsan s ízléste­lenül odakiáltja: — A becsületszó. A függetlenségiek óriási zajban törnek ki, az alkotmánypárt pedig öklét meregeti a közbe­szólóra : — Ki az a gyáva pimasz, az áruló, miért nem jelentkezik az elnöki szóra? Ha van benne tisztességtudás keljen föl! — hangzik mindenfelöl. Végre feláll Ivánka Milán és sápadtan mondja: — Én voltam. A képviselők megbotránkozásuknak adnak kifejezést, az elnök pedig rendreutasítja őt. Andrássy higgadtan folytatja tovább beszé­dét, de a görbeorrú Mezőfi és a demokrata Pol­lacsek egyre zajongnak, az utóbbi pláne bünte­tésből — mert a szónokot folytonosan zavarta — a mentelmi bizottság elé kerül. Andrássy indokol. Mikor végre egy kissé lecsendesültek a kedélyek, Andrássy áttér javaslatának indoko­lására. Alapelve az, hogy minden nemzetiségnek és fajnak kell képviselve lennie a parlamentben, azonban a vezetést nem szabad a demagógok és a túlzók kezébe adni. (Élénk helyeslés és taps.) Amire a kormány vállalkozott, annak most eleget is tesz. A választójogot kiterjeszti. A sza­vazás nyilvános lesz, minden magyar ember nyíl­tan és őszintén vallja be, hogy milyen politikai hitvalláshoz tartozik. (Kmety közbeszól: Ügy van, helyes, ez a javaslat főértéke.) A magyar becsület nem olyan, hogy azt titkos szavazással kellene meg­alapozni. Ha azonban az ország látja, hogy a kormányhatalom ellensúlyozására mégis szükség van a titkos szavazásra, még van elég idő, hogy arról gondoskodjék. Azután a pluralitást indokolta Andrássy a pártok feszült figyelme mellett. A jelen körülmények között — úgymond — ez a leghatalmasabb mód az egyensúly megtar­tására. Az egyenlő választói jog mellett olyan rétegek gyakorolnák a politikai hatalmat, ame­lyeknek semminemű politikai iskolázottságuk, gya­korlatuk nincsen. Nagyfokú könnyelműség volna tehát a kormány részéről, ha legszentebb kincse­inkkel vakmerő játékot űznénk. Nem akarja And­rássy, hogy Magyarország gyásza az ő nevéhez fűződjék. fehér arcán és szemében, fekszik Erzsébet, — hal­doklik. Fehér ajkai susognak, és újra susognak: »Oh, közeledik vőlegényem, csendesen, csendesen!» Utolsót mosolyog még, halkan, mélyen fel­sóhajt, gyenge tagjai megnyúlnak és feje halva rogy hátra . . . Az Ur megkívánta, megszerette és magá­hoz hívta a lelket, mely annyira vágyódott, só­várgott utána! Holtteste körül imádkozva, sirva gyülekez­nek a zárda fehér asszonyai és a környék sze­gényei,' árvái és betegei . . . És holttestéből édes illat árad és csontjaiból csodatevő olaj csöpög. Egyszerű sírjánál ezer és ezer feltűnő meg­hallgatásban és csodában részesülnek a hivek ... Szentté avatták . . . Ravatalához jönnek távoli országok királyai, főpapjai és seregekben a hivők . . . 9 Es jön Frigyes, a nagy császár is es meg­koronázza sírjában szent Erzsébetünket, kinek életében oly szivesen fejére tette volna a csá­szárnői koronát . . . Ez egy erényes élet győzelme, — egy fehér lélek diadala, — és egy magyar királyleány tör­ténete. E fenséges gondolatokkal foglalkozzunk csü­törtökön, a nagy szent ünnepén . . . A hatás. Óriási éljenzés, hatalmas taps követte And­rássy eme nagy, fontos kijelentését. Mezőfi, Pollacsek, no meg a balpárti Far­kasházi oly savanyú pofát vágtak, mintha a kép­viselőház buffetjének összes uborkakészletét el­fogyasztották volna. Ök másra számítottak. Arra, hogy a többi pártok sem fogják helyeselni a pluralitást. Pedig tévedtek. Andrássy nyomós bizo­nyítékai előtt kénytelenek voltak meghajolni • az összes koalíciós pártok. A magyar faj szup'remaciáját biztosítani, ez Andrássy egyik legfőbb elve. Azért csinálta meg a javaslatot ugy, hogy a pluralitást válasz­totta és nem az egyenlőséget, a nyilvános sza­vazást és nem a titkosat. Természetesen még sok javításra, meg­toldásra szorul a javaslat, hiszen Holló és Batthyány hosszabb beszédeket szándékoznak róla mondani, s a néppárt is több szükséges pontot akar még Andrássyval beleszuratni. Ismét a folyosón. Andrássy beszéde után az elnök 10 percre telfüggesztette az ülést. A képviselők körülállják Andrássyt és egyet-mást kérdeznek tőle a sza­vazás módjára nézve. Andrássy erősen gesztikulál, Hoitsy mosolyog, Sághy odatolja házisapkás fejét, a Herkó Páter is ott kotnyeleskedik, mig végre az egyik 48-as honatyát e rövid felelettel elégíti ki a bel­ügyminiszter: e téren változtatásnak nincs helye. Nem tudom mire célzott a belügyminiszter, de láttam egész fellépéséből, hogy a szóban for­gott paragrafuson változtatni nem enged. A másik csoportban Apponyit veszik körül. Két néppárti és egy függetlenségi képviselő beszél vele, később Návay, az egyik alelnök is csatla­kozik hozzájuk. Kossuth jobb kezével, Szterényivel tárgyal, majd az egyik újságírót szólítja meg, Günther pedig Hollót igyekszik kapacitálni. A néppártiak közül sorban ott sétálnak és jó­kedvűen társalognak : Molnár, Giesswein, Kovács, Szmrecsányi, a két Rakovszky, Zboray, Tálos, Majláth, Ernszt, Csitáry, Wildfeuer, Hentz stb. Köz­tük van Kaas Ivor báró és Túri Béla, az »Alkot­many« szerkesztője, autonómiai képviselőjelölt is. Mikor megláttam Túrit, eszembe jutott a félben maradt autonómia ügye. Kérdem, mi lesz vele ? Túri egész határozottsággal mondja: — Nem marad más hátra, minthogy Appo­nyinak fel kell használnia az autonómia törvénybe­iktatására s a kongrua-javaslat elintézésére szánt időt. Mig Andrássynak most benyújtott javaslata a bizottságban tárgyaltatik, addig nyélbe lehetne ütni ugy az autonómiát, mint a kongruát. Külön­ben ezt sürgetni is fogiuk, mert nagyon kétsé­ges, vájjon a szavazati jog törvénybe iktatása után megcsinálják-e az autonómiát. Megmondtam neki, hogy vasárnap az »Esz­tergom« is ily értelemben fog foglalkozni az auto­nómia ügyével. Az ülés vége. Míg e fontos s minket katholikusokat első sorban érdeklő ügyekről röviden társalgunk, szól a csengő. Be a terembe, Mezőfi és Rakovszky fognak beszélni. A kormány részéről csak Wekerle, Apponyi, Günther és Zichy vannak jelen. A karzatok persze zsúfolásig telvék. Mezőfi handabandázik, de We­kerle a távollevő Andrássy helyett letorkolja őt. A végén Rakovszky Béla mondott általá­nos figyelem között egy szép, rövid beszédet a fickándozó Szerbia proklamáló magatartásáról és Oroszország meg Anglia aknamunkájáról. Wekerle röviden válaszolt. Bal kezét csípő­jére tette és jobb kezével gesztikulált. Megnyug­tatta az interpelláló Rakovszkyt, mire ő a választ tudomásul is vette. S ezzel a gyűlés végére is kerültünk volna. Igaz, még Farkasháziról sem szabad meg­feledkeznem. O, a balpárti nagy hazafi nem tűrheti, hogy az osztrák császár jubileuma alkalmából kereszteket osztogassanak a magyar hivatalno­koknak. (Érdekes, hogy ilyenre rendesen egy zsidó képviselő figyelmezteti a parlamentet.) Lengyel Zoltán persze hátra néz, pödri bo­zontos bajuszát és fejével nagyot bólint puszipaj­tásának. Lehet, hogy az első sorban, közvetlenül Günther mögött ülő Polónyi Géza is észrevette a kecses bólintást és gyönyörködött a Zoltán csendes tetszésnyilvánításában. A »sürgos« indítványnak az lett a vége, hogy az indítvány tárgyalását a pénteki ülésre tűzték. Justh végre erélyes hangon bezárja a gyűlést. Haza felé. A képviselők egymásután tolongnak kifelé. Ivánkát még kint is jól megpuccolják, de ő csak tovább halad, egyenesen pisze orra után . . . Nem törődik senkivel . . . Mezőfi dühöng, fogja a kabát­ját, becsapja az ajtót és egyenesen a villanyosra ül . . . A függetlenségiek egy része olvassa azokat a cédulákat, amelyeket a gyűlés végén vagy négy cucilista munkás szórt a második emeleti karzat­ról a képviselők közé. A feminista rüfkék kint a kapu előtt állnak fel s osztogatják röpirataikat. A képviselők egy része kíváncsian kapkod utánok, de csak az ele­jét olvassák el, azután eldobják s a szél Andrássy szobra mellé viszi a »jogos követeléseket.« A főkapus diszes bundájában sorban szalu­tál és hajlong a kegyelmes urak előtt. Andrássy Hadikkal távozik. Legtöbben a villanyosra ül­nek fel. Kossuth botjára támaszkodik s titkárával kocsijához siet. Hellebronth, Nagy Emil, Okoli­csányi és Csizmazia Endre valami fontos levél olvasásával vannak elfoglalva. Egymás mellett mennek a Szabadságtéren haza felé. A nemzeti­ségi Maniu meg dühösen odaszól kollégájának a kapunál: — Nem szavazzuk meg s punktum. —• De Polit sem, — vágja vissza a nagy­szájú Lengyel Zoltán, ki feltűnő jókedvében volt. Fél egy mult . . . Felszálltam a villanyosra és tovább néztem napi dolgaim után. Annyi tény, hogy egy érdekes és tanulságos parlamenti ülés­sel ismét gazdagabb lettem. P—P. Kain és Ábel. A magyar protestantizmus lemondott arról, hogy őt, mint vallásfelekezetet valaki komolyan vegye. Nem is haragszik meg érte, ha igy merünk gondolkozni felőle. Hisz nap-nap után bizonyítja, hogy felekezethez nem méltó gyűlöletes lelkülettel kicsinyes érdekekből kész a vallás- és hazaellenes elemek szekerét tolni, velük szövetkezni. Bohócnak bohóc, farkasnak farkas a barátja. Ha van még komoly vallásosság a protes­tantizmusban, az csak a világi vezető elemeiben található. Meglehet, hogy őket is talán csak a családi tradíciók éltetik, vagy az a számítás, hogy állandóan egy mindenre kész tábor álljon mö­göttük. De a hitvallásszerü protestáns vezérek, akiken elsősorban kellene észrevennünk azt, hogy őket természetfölötti érdekek, krisztusi igazságok, szent meggyőződés vezérlik, egyáltalában nem tesznek vallásos benyomást. Sőt sok esetben nyíltan kérkednek vallástalanságukkal és minden tettük, minden szavuk azt árulja el, hogy ők csak két dogmát ismernek: az »ellenkezes szülte gyülöletet«, enélkül nem volnának vérbeli protes­tánsok és az »irigyseget«, enélkül az utóbbi idő­ben az »ellenkezes szülte gyülölet« forrásai kiapadtak volna. Az általános elvtelenségben ez a két elv élteti őket, ez sugallja szavaikat, ez szüli tetteiket. Ebből érthető az, hogy ingerlő szólamaikat: »gravamen«, »szekularizacio«, »placetum regium«, egyre sűrűbben hangsúlyozzák, ügyeinkbe avat­koznak, rágalmaznak, piszkolnak bennünket. Ha eljárásukra patentot kérnének, védjegyül egyedül azt a bibliai képet alkalmazhatnák sike­resen, mely azt ábrázolja, hogy az aljas gondol­kozású, gyűlölködő és irigy Kain kihívta öccsét a mezőre, hogy ott agyonüsse. Igen! a jámbor katholicizmus léprement. Már a mezőn jár. Kainék pedig emelgetik a dorongot: egyre ve­szedelmesebben. Szerencse, hogy észrevettük! Kellett is hogy észrevegyük. Hisz a modern Kainék ezt oly szemérmetlen módon teszik, hogy szinte nyíltan provokálnak bennünket a vallás­harcok visszaidézésére. De a modern testvérharcnak nem szabad oly tragikusan végződnie, mint a régi végződött. Ha megmutatták a dorongot, fogjuk meg a másik végét. Gyakoroljuk a jogos önvédelmet (cum moderamine). Hogyan? Az »Esztergom« 45. száma a bazini esperesi kerületben megkez­dett s máris nagy arányban utánzott tiltakozást ajánlja. Azt mondja, hogy tiltakozzék minden kerület s e tiltakozást hozzuk nyilvánosságra. Helyes, de igen gyenge védekezés. A tapasztalat azt mutatja, hogy Kainék a kerületi tiltakozásoktól nem igen ijednek meg, mert nemcsak mi, hanem ők is tudják, hogy a »koronak« manapság már az inponderabiliák közé számithatók, melyek leg­feljebb csak arra jók, hogy a kerület papsága azokon ismerje meg legújabb tagjait és hogy

Next

/
Thumbnails
Contents