ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-09-13 / 37. szám

tudomány a harcban megcsorbulhat, de én csaknem két ezredév óta állom a sarat, melyet a fölfuvalkodott, tudatlan emberek dobálnak felém. Itt vagyok én a kőszikla; támadjon engem az emberi ész és tudomány, kit a régi elavult dogmák alapján isteni joghatósággal ruháztak fel. Én -^komolyan hiszem, minden emberi gyarlóságtól és tévedéstől menten a legfőbb emberi hatalom és bölcs es ég birtokában vagyok.^. No lám magára vállalja a munkát a küzdelem hevében. Hivalkodó; isteni tekintélyére hivatkozik ; isteni Ígéretben bizakodik. Szent Isten mennyi elbizakodás, mennyi szerénytelenség, mennyi vakmerőség!! És ezt egy idegen teszi, ki tekintélyével tápot nyújt a sötét klerikalizmusnak. Borzasztó, mi történt ff A »hivalkodó pápa« a régi, elavult dogmák köntösébe burkolódzva »ellentétbe meri helyezni magái a haladó kor szellemével, az új tudo?nányok vívmányaival és mindazokkal a keresztény vallásfelekezetekkel is, melyek emberi törpeségek helyett egyedül Krisztust (?) ismerik el fejedeImüktiek és melyek a tudományos kutatás szabadságát és az egyéni vallásos meggyőződés szentségét többre becsülik, mint a csalhatatlanság hamis nimbusával fölruházott oly emberi gyarlóságot, mely ellenszegül minden szellemi haladásnak.« Borzasztó, mi történt!? »Az evangélium igazságaihoz egyedül ragaszkodó protestánsok olyan emberi nagyságot, mely szuverén hatalmat akar gyakorolni a lelkek fölött, Magyarországban, Mária országában elösmernl nem hajlandók.« Borzasztó, mi történt ! ? A Magyarországon eddig békében élő protestánsok fel vannak bőszülve és élet-halál harcot akarnak vívni a »római szent inquisitioval,« a római egyház decretumaival, sillabusaival és indexeivel. Azokat palám publice szellemi guilitinoknak nevezik a »türelmes protestánsok*, kik a tudományos kutatás szabadságának és az egyéni vallásos meggyőződés szentsége sérthetetlenségének híveiként mutogatják magukat. Borzasztó, mi történt!? A már három század óta Magyarországon elégedetlenkedő és hatalomra törekvő reformáció szorongattatások és veszedelmek közé került, nem azért, mert már maguk sem tudják mit hisznek, hanem azért, mert a sötét klerikálizmus átkos mozgalmát Róma szitja és táplálja. Rettenetes dolog! Ki van mondva, hogy a protestantizmus előtt nincs tekintély, melynek kedvéért lelépne arról a fundamentumról, melyet nem a hivalkodó római pápa, hanem Jézus Krisztus ielölt ki számukra. Ezen harci riadóra Jerichó falai talán még egyszer leomolnának, de hogy Magyarországon nagy galibát csinálhatna, az egyszerűen ki van zárva, mert még a józanabb protestánsok sem ülnek fel egy beteges agy fantasmagoriáinak, annál kevésbbé remeg ettől a katholicizmus, mely Ennek fölemlitésével nincs és nem volt más célom, mint hogy kimutassam, mily szoros kapocs fűzi össze a zenét a kath. hit eszméjével. Ma mások az állapotok! Wagner Rikárdnak csak az imént elhangzott ítéletével szemben az ujabbkori történetírók egyenesen kimondják, hogy a mai — tehát a modern — zene a kath. egyháznak semmit sem köszönhet s hogy ezért legalább is badarság olyat állítani, mintha a zeneművészet az egyház védő szárnya alatt fejlődött volna. Igaz, hogy ezen ítélet pozdorjává töri azon modern zenészemberek törekvését, akik az egyházi zene jövőjét a modern zene karjai közé szeretnék terelni, de hát nem első eset, hogy a sanda mészáros módjára a történész nem oda suhintott, ahová nézett. Vigasztalásukra kijelentem azonban, hogy ezen történetíróknak sok tekintetben igazuk van és teljes igazuk, ha ítéletüket a legmodernebb zenére vonatkoztatják. Ehez valóban nincs köze az egyháznak s ha igaz az, hogy a művészetek az egyház nélkül, sőt annak ellenére is fejlődhetnek és virágozhatnak, ugy erre a modern zene kétségtelen bizonyságot szolgáltat. Sőt tovább megyek. A fejlődési processus nyomán egyenesen be akarom és be fogom bizonyítani, hogy a modern zene, mint ilyen, teljesen eltérne céljától és kivetkőznék karakteréből, ha ugyanazon eszközökkel, ugyanazon formai tartalommal, ugyanazon zenei kifejezésmódokkal az egyházi zene szolgálatába állana. Egy kis történelmi visszapillantás, melyben csak a zene mértföldjelzőit kívánom érinteni, bizonyságot fog szolgáltatni a most elmondottaknak igazsága mellett. (Vége köv.) már a viharok erősebb jelenségeinek is tanuja volt és még mindig megremegteti ellenségeit. Vagy nincs igazam ! ? Legközelebb fekvő példa erre az az eszeveszett, gyűlölködésből táplálkozó kirohanás, melynek ellenhatása képpen keletkezett a mai cikkünk, melyre még néhányszor visszatérünk. Most csak annyit, hogy Zsilinszky Mihály levitézlett vallás- és közoktatásügyi államtitkár úr volt olyan szives a fentebb vázolt formában kiöltögetni nyelvét a kath. egyházra. 0 volt olyan kegyes megértetni minden katholikussal, hogy mily nagymérvű agybántalmakat provokálhat ittott a protestáns elfogultság és az a római szentszék és katholicizmus iránt való kérlelhetetlen gyűlölet, melyet a protestánsok örökségképpen vettek át vallásalapitójuktól. A levitézlett államtitkár úr ádáz gyűlölködése intő példa minden katholikusnak, hogy itt az ideje az álomból felkelni, mert durva ellenségek döngetik az ősi sziklavár kapuját. Sión őrei: vezérek és közkatonák éberek legyetek, mert a beteges agyak nem a Schwartzerféle szanatóriumban, hanem abban keresnek ideges bántalmaikkal szemben menekvést, ha szent egyházunkat és üdvös intézményeinket kipellengérezhetik. —• Azt hiszik, hogy ezt Krisztus megengedi, hogy ezt a tudományos kutatás szabadságának nagyobb dicsőségére és az egyéni vallásos meggyőződés szentségének megóvása érdekében hivatásszerűen kötelességük. Badar beszéd ! Beteges rémlátás !! Méltó egy levitézlett vallásminisztériumi államtitkárhoz!! Vagy talán azért történt ezen műkirohanás, mert megette a moly az államtitkári bársonyszéket ? ?! Lehetséges. Dacára ennek, tanulságos és intő példa, hogy az aluszékonyság egyházi és a hazafiság szempontjából ma már nagy veszedelem. Majom-atyaflság. 11. Egy második próba a majom testvériség mellett az, hogy a majmok hátgerince, mint a legtöbb négylábúé, a hátsó végtagoknál farokban végződik. Igy volt ez annak idején az embernél is; a minek a bizonysága az, hogy az utolsó csigolyát, a mely a volt farok csontjaiból megmaradt, még most is viseljük. Föl kell megint tennünk, hogy annak idején az egyik testvér nép (a mi őseink) közös akarattal elhatározta, hogy ezentúl két lábon fog járni, nem négyen mint eddig; és fára sem fog mászni mint ennek előtte ; a farkot pedig mint az egyenes járáshoz nem való és nem méltó testrészt teljesen negligálja és használaton kivül fogja helyezni. Úgy is lett. Azontúl se négylábon járás se fákon csüngés nem fordult elő, sőt a farkincákat soha még fölkunkoritásra, csóválásra vagy egyezkedésre sem használták, minek folytán azok látva, hogy teljesen fölösleges szervé lettek, elkezdtek csökevényesedni és addig csökevényesedtek, mig teljesen el nem tűntek a helyükről. Erőszakkal el nem távolították, mert az fájdalmas operáció lett volna; ezen fölül pedig úgy sem használt volna semmit; mivel tudjuk, hogy akárhány emberöltőn vagy majomöltőn át levágták vagy leszakították volna ezt a fölöslegessé vált végződményt, az utódok megint csak teljes épségben hozták volna magukkal a világra. Hanem az elcsökevényesedés az más. Az nem egyszerre távolítja el a fölösleges szervet, hanem észrevétlenül, apródonkint. Igaz, hogy ezt a csökevényesedést megint csak föltételeznünk kell, mivel pozitív észleleteket se emberen se állaton még nem volt alkalmunk szerezni erre nézve. És igaz, az is megkívántatik hozzá, hogy az egész fajtának minden egyes tagja szigorúan megtartsa a használaton kivül helyezés elhatározását; mert ha csak egy-két pár megfeledkezik magáról vagy kivonja magát alóla, azon esetben az emberiség bizonyos része ma is viselné ezt a méltóságához nem illő végződményt. Hogy az utolsó csigolya miért maradt meg mégis napjainkig, holott épen olyan fölösleges, mint a faroknak többi porcikái voltak, azt még eddig nem fejtették meg; de remélhetőleg ennek is majd sorát kerítik. Meglehetősen nagy bökkenőt képez az elméletben azon körülmény is, hogy az embernek a koponyája az arc élével egyenközüen vagyis függélyes vonalban van a nyakára helyezve, mig ellenben a négylábú állatoknak s ezek között a majmoknak is, ugyancsak az arcélükhöz viszonyítva 90 fok alatt csatlakozik a koponyához úgy mint pl. a kutyáé, macskáé, lóé, ököré stb. Az ember szeme ha négykézláb jár, a földre szegződik, és nem lát előre csak megerőltetett fejtartással, a négylábúak ellenben, természetes fejtartásuk mellett előre látnak, a mely körülmény biztosan mutatja azt, hogy az ember egyenes járásra, a majom pedig négylábúra van berendezve. Vájjon miképpen váltózhatott meg majomból lett őseinknek ez a nyakbeszögellése ? Csak úgy, hogy ez a változás az egyszer visszavonhatlanul elhatározott egyenesjárás következtében a majom emberiségre nézve előnyös volt, s ennél fogva ez az évek százezreinek folyama alatt végbe is ment; és most meg van. Sokkal könnyebb volna ugyan föltételeznünk, hogy a mi tisztelt majom őseink, ha már egyszer négylábúak voltak, százszorta inkább megmaradtak volna a négylábonjárás mellett, a mi nekik a szervezetüknél fogva kényelmesebb és célszerűbb volt, mint hogy évezredeken át ok vétlen kedjenek és erőltessék az egyenesjárást — megint kivétel nélkül mindanyian — csak azért, hogy ennek következtében a testalkatuk megváltozzék. Az is igaz, hogy soha sehol olyan emberi csontvázat még nem találtak, a melynek a nyaka más fok alatt szögellt volna be a koponyába mint a most élő embereké; de hát az lehet véletlenség is, hogy még eddig nem találtak ; és az is lehet, hogy még ezentúl találnak ; de ha egyáltalán nem találnának, akkor is föl kell tennünk, hogy ez a változás megtörtént, különben hogyan bizonyithatnók be a majom atyafiságot ? A férfiaknak mellbimbóik vannak. Ezek nem mások mint csökevényes maradványai az emlőknek, a melyekkel hajdanában mind a két nem, vagy helyesebben mondva: az akkoriban mind a két nemhez egyenlően tartozó majomemberiség, föl volt szerelve, a mikor tehát a férfiak is nők voltak, meg a nők is férfiak, és mindnyájan szoptattak. Vájjon mi oknál fogva tértek el idővel ettől a demokratikus egyenlőségtől ? Egyszerűen azért, mert az élet küzdelmei során rájöttek, hogy a munkamegosztás milyen nagy előnyökkel jár, s hogy milyen bajos állapot az, ha az emberiség minden felnőtt tagja szoptatással és gyermekhordással van elfoglalva, és nincsenek közötte olyanok, akik az élelem szerzéssel és az ellenség ellen való védekezéssel foglalkozhatnának. Elhatározták tehát, hogy felerészben az apaságra, felerészben pedig az anyaság gyakorlására adják magukat, és ez elhatározást megint mindnyájan kivétel nélkül szigorúan megtartották ; a vállalt szerepeket soha többé össze nem cserélték és igy lőn, hogy a férfiak emlői használaton kivül helyeztetvén, elcsökevényesedtek, az asszonyoké ellenben nem helyeztetvén használaton kivül, megmaradtak és ma is megvannak. Roppantul érdekes ebben a dologban az, hogy ennek a beosztásnak a célszerű voltát a többi emlősállatok is mind belátták és ők is kivétel nélkül igy osztották be a maguk dolgát, hogy t. i. csak a nők szoptatnak, a férfiak pedig nem. Nehéz ugyan föltételezni olyan egyértelműséget, amely megkívántatik ahhoz, hogy ilyen határozat létre jöjjön, s hogy az kivétel nélkül hosszú évszázadokon vagy évezredeken át, minden zeg-zugban, összefüggő földrészeken és szigeteken egyaránt meg is tartassék ; de mit nem tételez föl az ember egy tetszetős leszármazási elmélet érdekében ?! Más fajok megint más arányú beosztást láttak magukra nézve célszerűnek. A rovarnépség között pl. a méhek úgy vélekedtek, hogy nagy luxus volna az, ha az ő álladalmukban is a hirnek száma épen olyan nagy volna, mint a nőké. Mivel náluk a nők, egynek kivételével, csak dolgozni szoktak. Megállapították tehát, hogy az előbbi nemből tíz-tizenöt teljesen elég egy-egy köpűbe. Úgy is lett. Rájöttek arra is, hogy egyetlen anya méhecske képes annyi petét lerakni, amennyi a létszám fenntartásához, sőt rajok eresztéséhez is szükséges; és hogy kézzel-lábbal kell gyűjteni és dolgozni a többieknek mind, hogy a kellő menynyiségű cellát és élelmet ezek számára elő teremtsék. Oda törekedtek tehát, hogy csak egy-egy anya és ideiglenesen tiz-tizenöt him legyen egyegy köpűben, a többi pedig terméketlen nőnemű munkás népség legyen. És úgy is lett. Az alkalmazkodás és kialakulás módja egyszerű és világos. Az egyenes egyéniség iparko-