ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-09-13 / 37. szám

iskoláinkkal együtt kultúránkat és anyagi javainkat is veszni hagyjuk. Meg akarjuk tisztítani a sajtót is alacsony, durva, érzéketlenül érzékies szellemétől és a katholikus sajtót akarjuk győzelemre vinni, mint a tisztességes, előkelő, nemes szellemi irány képviselőjét, hirdetőjét. Itt megint többet ér egy fillér áldozat, mint bármily ragyogó szóáradat. Fel katholikus testvéreim a nagygyűlésre, fel ezernyi-ezer tömegben! Hadd lássa a világ, hogy a tiz millió katholikus, mint egy rettenthetetlen népszövetség áll a katholikus elvek mögött, hadd lássák elleneink a mi igazságunk erejét és ragyogását! Fel, küzdeni kész lélekkel, hogy elleneink elnémuljanak és mi az ezredéves honalapító magyar katholicizmust, mely saját hibánkból visszanyomva szenved, győzelemre juttassuk ismét! — Kongatják a vészharangot. Igaz, hogy 48-ban Petőfi Sándor megkondította a vészharangot és önvédelmi harcra riasztotta a nemzetet. De ebből még nem következik az, hogy aki folyton vészharangot kongat, az mind Petőfi Sándor. Ma nem a vészharangnak kell szólni, hanem a munka harangjának, annak a szelídebb hangú, békésebb harangnak, amely komoly, boldogító, szabadságtermő munkára szólítja ezt az egész nemzetet. Ha látjuk, hogy ezt a munkát gonosz kezek folyton akadályozzák; ha látjuk, hogy hiába minden verítéke a magyar arcoknak ; ha meggyőződünk arról, hogy a munkának utja nem vezet célhoz minket, mert nem engednek ugy dolgoznunk, ahogy kellene, akkor bizony meg fogjuk mi is kondítani a vészharangot, hogy most már dobja félre a nemzet a munka szerszámait, vegye kezébe a fegyvert és számoljon le ellenségeivel, hogy vagy ő pusztuljon el, vagy azok, akik haladásának útját állják. De ez az idő nem érkezett el. Hisszük is, hogy nem fog bekövetkezni. Ma még azt látjuk, hogy nehezen és küzdelmesen bár, de haladunk előre a munka utján, a tapasztalatok erősitik egyre azt a hitünket, hogy ezen az uton lehet és hogy csak ezen az uton lehet kivívni hazánk függetlenségét. Azért ma mindenkinek, aki ennek az országnak boldogulását kívánja, a munka harangját kell kongatnia, dolgoznia kell és munkára szólítani az egész nemzetet. Ma nincs itt az a közvetlen veszedelem, amely ellen fegyverrel kellene síkra szállani. De ha igaz az, hogy bűn meg nem kondítani a vészharangot akkor, mikor látjuk a veszedelmet, épp olyan igaz az is, hogy aki soha nem dolgozik, soha nem gondolkozik, hanem akár kell, akár nem, reggeltől estig mindig a vészharangot konlása várt. Ez már áldozatot kíván s esetleg az egyén érvényesülésének útját szegvén, olykor emberfölötti erőt is próbára tesz. A számaránynál fogva ez a kisebb, de mert az érvek fölépítésében modern, tehát közvetlenebb, inkább érthető nyomó- 1 kon halad, s mert az érvek csoportosításában is modern eszközökkel dolgozik s e mellett olyan a tudása, hogy azzal széles körre imponál, föltétlenül tekintélyesebb veszteség. Nem keresve személyt, tekinteten kivül hagyva minden magánérdeket, nem kiméivé, de nem is becézve senkit, komoly tárgyhoz illő komolysággal ezen tekintélyes tábornak szól fejtegetésem, midőn zenetörténeti alapon, logikus következtetésekkel azon kérdés tisztázásába bocsátkozom: micsoda az egyházi zene kérdésének sarkpontja. Azt hiszem — s ezt előre kell bocsátanom — nem lehet vita tárgya, hogy az egyháznak nemcsak joga, hanem magától Krisztustól nyert megbízatása folytán kötelessége a liturgiával kapcsolatos összes tényezőknek, tehát az éneknek szabályozása is. És nem lehet vita tárgya az sem, hogy e kérdés minden részletére nézve, miután ez bel életének egy hatalmas tényezőjét képezi, mindenkor korlátlan befolyást gyakorolt s gyakorol a mai napig is, aminek kétségtelen bizonysága az 1903. nov. 22-én napvilágot látott „Motu proprio** s az ezzel kapcsolatban azóta kiadottt egyházi rendeletek. (Hogy e rendelkezéseknek meg volt-e, vagy meg van-e a kellő foganatja, az más lapra tartozik.) Joga isteni eredetében gyökerezik. Midőn Krisztus a földre szállt, országot alapított, amely gátja, az vagy bolond, vagy gonosz, aki a vészharang nyomán támadó zűrzavarban egy kicsit halászni akar. A koalició munkáját portyázó csoportok : a balpártiak, Hodzsáék, Szkicsákék, a románok, horvátok és szerbek, továbbá a szociáldemokraták, az Achimisták, a Grossösterreich felé kacsintgató szánalmas alakok, no meg talán a fúziót oly gyakran emlegetni szerető »aggódó honfiak« folytonos támadásokkal akadályozzák. Bokányiék pláne árulással vádolják a koalíciót, a tisztelt balpártiak programmfeladással stb., vagyis egyre kongatják a vészharangot, mert nem akarnak dolgozni, nem szeretik a munkát, hanem kényelmesen megtartják a kiabálással, izgatással, szájhősködéssel szerezhető babérokat. Kíváncsiak vagyunk, mit tennének ezek a sötétben huhogó baglyok, ha ők kerülnének valaha a kormány élére. Bizonyára meg kellene kongatni azt a vészharangot, de komolyan ám, mert a haza csakugyan veszélyben forogna. Ahol annyi mellékcél dominál, annyi széthúzás, ellenségeskedés jellemzi az egyes pártokat, ott boldogságról, jólétről szó sem lehet. Épp azért mi a nemzeti kormányhoz csatlakozunk, annak a munkáját akarjuk előbbre vinni minden törekvésünkkel, minden lépésünkkel. Nem kell a fúzió, a néppártnak főleg nem, fúzió nélkül is boldogulhat az átmeneti magyar nemzeti kormány. Emlékezzünk Erzsébet királynéról! Szeptember 10-én mult tiz esztendeje annak,, hogy egy elvetemült rajongó a magyar nemzet szivén gyógyíthatatlan sebet ejtett. Azóta a nemzet nemesen érző nagyjai egymással vetélkedve törekedtek enyhíteni a mélységes fájdalmat, melyet Luccheni tőre okozott a magyarnak. A fáradozást üdvös eredmény koronázta, mert ma már fel van szentelve a szent berek, hová az igazán érző magyar mély fájdalmát enyhítendő, elzarándokolhat, hogy édes anyánk, néhai Erzsébet királynénk iránt gonddal őrzött kegyeletének adóját Isten szent felségének magas trónja elé letegye. Gondos kezek, nagy lelkek fáradságot nem ismerő munkával megteremtették az őserdőt is, melyben Isten közelségét háboritlanul érezheti minden lélek. A nagy Prohászka azt szeretné, ha e szentelt berek a magyar sziv előtt örök időkre tengerszem lenne, mely a magyar nemzet minden egyes tagját rang, kor, nem és felekezetre való különbség nélkül mélyebb érzésbe vonzaná. Akkor elsimulna a visszavonás, mely olyan sokszor tönkresilányitotta már a magyar függetlenséget; megszűnnék a pártütés, mely szeretetlenül tagozza szét a nemzeti erőket. Akkor egy dicső harmónem e világból való — „non est ex hoc mundo". Mielőtt kinhalált szenvedett volna, ezen ország fölötti hatalmat ráruházta az egyházra — „super hanc petram aedificabo ecclesiam meam". És tovább: I „Et tibi dabo claves regni coelorum." Az isteni megbízásnak első célja tehát: a lelkek örök üdvének munkálása. S az egyház e célt hiven szolgálja. De nem téveszthette el szem elől azt, hogy a lélek virág, mely ha az égnek nyilik is, gyökere a földbe, a világi élet méhébe nyúlik, melynek éltető eleme mellett ezernyi fertőző anyag befolyásolhatja a lelki élet tökéletesedésének fejlődését. Ezen elkerülhetlen külbefolyások ellensúlyozásában alapszik kötelessége arra nézve, hogy a világi élet kártékony elemeit hatástalanná tegye s a laikus életet a lelki élet isteni rendeltetéseinek céljaihoz közelebb vigye. Mellőzve itt, miként folyt be a családi élet megalapításában; mellőzve, mily átalakulásokat teremtett a társadalom, a kultura, a világrend érdekében : dajkálnia kellett az összes tényezőket, amelyeknek befolyása a laikus életet uj mederbe terelni volt hivatva, hogy krisztusi szellemmel telítse, isteni eszményekkel ékesítse föl még azt is, aminek eredete pogány volt s aminek gyakorlása pogány szokásoknak hódolt. Ily uton váltak lassanlassan a művészetek is az egyház apostolaivá, hogy ahol a szó hatalma nem olvasztotta föl az értelem jeges kérgét, az érzékeket is harcba vigye isteni küldetésének érdekében. S különösen a zene, az énekművészet volt az, amelynek csodás átalakító képességét csakhamar fölismerte az egyház. Tudjuk, mily óriási tökély fokán állottak a képző niában egyesülhetne minden magyar a hazaszeretetben, melynek prototypja volt dicsőemlékü édes Anyánk, Erzsébet királyné asszonyunk. Vajha a szentelt berek megáldásának évi fordulatai annyi varázserővel bírnának a nemzetre, mennyi saját jövőjének érdekében időközönkint feltétlenül szükséges! Magyarok! a nemesen gondolkozó lelkek az örökimádás templomának felállításával otthont teremtettek számotokra, hol a legfölségesebb Oltáriszentségben valósággal jelen levő szentséges Szívben Erzsébet királynénk őrködő szelleme él. Ha valaha, ugy ma nagy szükség van arra, hogy az elvetemült rajongó által felhasított nemes sziv seb-ajkai imát rebegjenek érettünk, kik letértünk az ösvényről, melyet őseink készítettek számunkra. Magyarok! fel az örökimádás templomába és a legfölségesebb Oltáriszentségben jelenlevő Istenember előtt panaszkodjatok ki magatokat s az Istenember szentséges szivének közelségében fekvő, magyarán érző, de a rajongó által felmetszett sziv szerelmeért esdekeljetek. Kérjétek Erzsébet királyné asszonyunkat, hogy a megdicsőültek honában Isten szent felsége előtt könyörögjön a szegény magyar nemzet boldogságáért; hogy áldja, oltalmazza az Isten örök időkig a magyart. Pilisi. Borzasztó! mi történt!? Szent Isten, mi történt! ? Izgalomban tartja a klerikálizmus hazánk lakosait!! A vallási háború kitört; ki van adva a katholikus püspököknek Rómából a jelszó, hogy a középkori inquisitionális romokat restaurálják ; hogy minden nap egy-egy reformátust kell felnyársalni és kellő szertartások mellett ünnepélyesen malacpecsenye helyett megfölöstökölni. Borzasztó, ml történt! ? A felvilágosodott XX-ik században a kutató ész harcra kelt a vallásos hittel! S ennek az oka nem a jelenkori társadalmi evolutio, melyben a kutató ész és a vallásos hév kanapé processzust vív, hanem »« vallás némely képviselői, kik ahelyett, hogy a kereszténység isteni megalapítójának magasztos példáját követve a szeretet és jótékonyság elvét gyakorolnák, a római egyház külső tekintélyének, fényének, hatalmának és régi középkori uralmának föntartására törekszenek.« Borzasztó, ml történt! ? A »hivalkodó római papa« beavatkozik a magyar belügyekbe és a világ forgatagába kiáltja, nem engedem, hogy a vallásos hit ellentétbe kerüljön a kutató észszel és tudománnyal, itt vagyok én, a római egyháznak a látható feje, kit ugyan az esztelenek és tudatlanok állítása szerint a »józan észszel ellenkezőleg csalhatatlamiak nevez a gyarló embere; kit az emberek »az emberi ész és hatalom bálványává tettek,^ de akit, mint szögletkövet, szabadon támadhat minden gézen-gúz. — Az ész és művészetek már a pogány világban. Készen találta az egyház, csak hozzá kellett volna nyúlnia, hogy céljainak előmozdítására felhasználja — és nem tette. Katakombákba vonult és himnuszok és zsoltárok zengedezése mellett dicsérte az Urat. S mégis ez ártatlan, szerény, zenei tekintetben alig számottevő ének, amely tökély tekintetében semmikép sem versenyezhetett az építészet, szobrászat, festészet remekeivel, hatalom volt, melytől remegett a pogány világ és révpart volt, ahol menedéket keresett és talált a zaklatott lélek. Mi volt a művészetek között fennálló ezen nagy ellentétnek az oka? Dr. Katzenberger e különös jelenséget igy fejti meg: „Minden művészet a lélek belső világának produktuma. A lelki élet kialakulása azonban az istenség fogalmának helyes fölismerésétől függ, minélfogva a művészet szükségképen annál nemesebbé és tisztultabbá válik, minél tisztább és magasztosabb elvek alapján áll az egyén vallásos meggyőződése. Minthogy pedig a pogány népeknél a positiv vallásnak hiánya az érzelmi világot érzékivé sülyesztette, melynek ferde kinövéseit a vallási és társadalmi törvények is támogatták, természetes, hogy a zene, amely az egyén belső érzelmi világának a nyelve, nélkülözte az alapot, amelyre az a fejlődés processusa alatt támaszkodhatott volna." Krisztus vallása mindezt eltörölte. Joggal mondhatjuk ezért Wagner Rikárddal, hogy a zene lényegileg keresztény művészet. „Streng genommen ist die Musik die einzige, dem christlichen Glauben ganz entsprechende Kunst, das erhabenste Produkt des Christenthums."