ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-04-19 / 16. szám

III. Beleegyezett! Alfonz gróf örömittasan rohant be édes atyjához. Dolgozó szobájában volt, hol mindig tartózkodott, ha otthon volt, mert onnét tisztán el lehetett látni a temetőbe és ha valakinek jó szeme volt, el is olvashatta a grófi sirbolt homlokzatán diszlő aranybetűs szót: Feltámadunk ! Alfonz gróf nem is sejtette, hogy édes atyjánál ellenkezésre fog találni. Apathikusnak tartotta őt, ki azon a sírbolton kivül nem törődik semmivel és senkivel e világon. Pedig nem igy volt! Fia jövője mégis érdekelte. — Nem engedem, hogy másnak menyasszonyát vedd el feleségül. Mig Zorkóczy a nevem, nem lesz a te feleséged! Alfonzban felforrt a vér. A következő pillanatban felpattant székéről és nagyot toppantva lábával, diktátori hangon monda: — Az én nevem is Zorkóczy s míg annak hínak, nem engedem, hogy bárki is beleavatkozzék szivem legszentebb ügyeibe! Azzal távozni készült. Othmár gróf szemébe nehéz könycseppek gyűltek, melyek lassan végigperegtek sápadt, kiaszott arcán, be abba a tiszteletet parancsoló, ősz szakállba. — És mégis azt mondom: a Zorkóczyak mezői nem neki fognak virítani, erdőik nem neki fognak zúgni. Van Isten felettünk, aki lát és büntet minden hűtlenséget! Alfonz mérgesen sziszegé fogai között: — Ne prédikáljon nekem ily nevetséges dolgokat. Kriptába való beszédek ezek ! Édes atyja egész valójában megrendült. — Hálátlan gyermek! — monda zokogó hangon — elfeledted már a negyedik parancsot? Alfonz gyorsan távozott, kevés vigyázattal tevén be maga után az ajtót. Egy hónap múlva csendben, minden feltűnés nélkül bevonult a kastélyba fiatal úrnője, J'^elka. Alfonz a keleti szárnyat fallal választatta el a nyugatitól, hogy Othmár gróf soha ne is zavarhassa boldogságukat. Ez a fal szivüket is elválasztotta egymástól s bár Alfonz boldognak érzé magát, néha mégis összerezzent, ha képzelete édes atyját festé eléje, amint remegő, felemelt kézzel szilárdan monda: — A Zorkóczyak mezői nem neki fognak virítani, erdőik nem neki fognak zúgni! Jövendölt volna az öreg ? A kripta homályos levegőjéhez hozzászokott szeme beletekintett volna a jövő homályába ? Alfonz gróf összerezzent e gondolatra. IV. Bezárták a bécsi egyetem kapuit. Ideje is volt már, mert a júliusi hőség tűrhetetlen kezdett lenni. A szélrózsa minden irányában szétoszlottunk. Még alig pihentem ki az utazás fáradalmait, siettem a kastélyba. — Siralomház lett az örömtanyából! — szólt megilletődve édes atyám, midőn felkészültem. Mindig jó barátok voltunk ; akik nem ismertek, testvéreknek tartottak, oly szeretettel csüngtünk egymáson. Alfonznak erősen demokratikus természete egészen elfeledteté a nagy rangkülönbséget, mely köztünk fennállott. Nem csoda, hogy a legőszintébb részvéttel voltam iránta most is eltelve. Gyönyörű reggelre virradtunk. Az esti eső felfrissítette az egész természetet. A felkelő nap aranyos sugarai ezerszeresen csillogtak-ragyogtak a még fel nem száradt cseppekben, mind megannyi drága gyönggyel rakva körül a fákat, bokrokat, virágokat. A pacsirták magasra emelkedtek, hogy annál jobban hallhassa a Teremtő reggeli imaéneküket. Minden oly szép, oly kedves volt a természetben. Csak a grófi kastélyban honolt mélységes csend, csak ott látszott minden kihaltnak, holott életet lehelt körülötte az egész mindenség. A gyászba öltözött kapus fontoskodó arccal fogadott. Hogy a gróf úr mostanság senkit sem fogad. Átadtam névjegyemet. Néhány perc múlva ajtaja előtt állottam. Az ajtó magától nyilt. Alfonz gróf nyitotta és csukta is be csendesen. — Csendben maradj — szólt halkan hozzám — őt hallgatom éppen, ő énekel, ő . . . ő . . . Az asztalon egy gramofon állott óriási tölcsérrel. A fi

nom gépezet tisztán hallatta a kedves hangot. Már végére járt a hangszer. A tölcsérből meghatóan hangzott az ének : Isten veled! Gyönyörnek sok lett volna! Isten veled! Mást mért a sors reám ! Azután taps hallatszott és vidám, pajkos nevetés, mire a gépezet megállt. — Boldog órák ti! — sóhajtott fel mélyen Alfonz gróf. — De hadd magyarázzam meg neked az egész történetet. S leültünk a gramofon mellé. — Majd mégegyszer felhúzom, hogy az egészet hallhassad. Apósom kisérte őt szegényes zongoráján. Mig mi vidáman voltunk, boldog, jó kedvben. Azután énekelt s mikor elvégezte, tapsoltunk és éljeneztük őket: Etelkát és apósomat. Felhúzta és megindította a gépet. — Apósom zongorajátéka — magyarázta halkan Alfonz — a •» Sac kinge?ti trombitás« rövid előjátéka. Meg is kellett ismételnie — hallod —• mert Etelkával pajkoskodtam . . . Most kezdi az áriát . . . Elhallgattunk. Alfonz szemében könyek ragyogtak. — Ki hitte volna — kezdé ismét szomorúan — hogy ily rövid lesz boldogságom ! Szenvedélyesen szerettem s e szenvedélyem elragadott, midőn Jó édes apámat is mélyen megszomoritottam. O tisztán látott és figyelmeztetett rá, hogy tilosban járok, mikor másnak menyasszonyát akarom feleségül venni. Mint próféta állt előttem és Isten büntető igazságáról beszélt. Oh ! és én mertem — káromkodni! Isten keze hamar utolért ! Lesújtott! Oh, mily nyomorult vagyok én most! . . . Nem szóltam, mert tudtam, hogy ily fájdalomra nincsen gyógyító, balzsamos szó a nyelvek szótáraiban. Isten kegyelmének kell ily nagy sebeket újra begyógyítania, annak a kegyelemnek, melynek az őszinte bűnbánat készít utat a szívbe. Alfonz lelke pedig nagy épülésemre telve volt őszinte töredelemmel. — Még ki nem élveztük egyesülésünk boldogságát, a könyörtelen halál máris kiragadta őt kezeimből . . . Alfonz lassan, könnyeiben fuldokolva mondotta el nekem e siralmas történetet. — Nagyon szerette a szép természetet. A mező sok-sok virágával, az erdő titokzatos zúgásával — ez volt vágyainak netovábbja. Naponként kikocsiztunk, de az én lelkemet mindig valami borzadály járta át, ha megütötte orromat a mező virágainak bóditó illata, ha hallottam az erdő csendes moraját. — A Zorkóczyak mezői nem neki fognak virítani, erdőik nem neki fognak zúgni! — mondotta akkor édes apám, akkor, mikor oly rútul megbántottam őt is, Istent is. — Jóslata beteljesedett! Szomorúan beteljesedett ! Alfonz gróf elhallgatott. Kezeibe temeté arcát és úgy sirt, mint mikor a gyermeknek elveszik legkedvesebb játékszerét. De ismét magához tért. — Kora tavasszal, mikor már rügyezni kezdtek a fák, ismét kihajtattunk. Ott az erdőben, egy kanyarulatnál bőszült vaddisznó rontott ki a sűrűből s szilaj vágtatással rohant el fogatunk előtt. A nemes mének felágaskodtak s nagyot rántva a hintón, reánk borították nyomban. Csend volt körülöttünk, de én úgy éreztem, mintha minden ág és rügy azt harsogná a fülembe: erdőik nem neki fognak zúgni ! —• Az orvosok agyrázkódtatást állapítottak meg. Nem is tért magához, csak egyszer emelte reám nagy kék szemét és nehéz könnycsepp pergett végig szép arcán. Ez volt az ő búcsúzója ! . . Nyilt az ajtó és egy mélyen reszkető hang szólt be hozzánk: — Gyere édes fiam, itt az idő már! Othmár gróf volt. — O is megbocsájtott — szólt Alfonz hozzám. — A nagy fájdalom kitűnő művész: Kicsiszolja a legbántóbb egyenetlenségeket! Együtt mentek ki azután — a temetőbe. A sirbolt ajtaja nem nyikorog már, naponként nyitják-csukják ők ketten. Etelka is ott nyugszik, hisz' törvényes felesége volt az ifjabb Zorkóczynak. Az apa is, fiú is együtt elmélkednek ott drága halottaiknál — a boldog feltámadásról! Talabér. Mari néniék húsvéti tojásokat festenek . . . Irta: Pauer Károly. Elérkeztek a húsvéti ünnepek. Pista bácsi ott ül a húsvéti tojásokat festő Mari néni mellett. Öreg volt már mindakettő, de egyikről se lehetett volna bizonyosan megmondani, hány esztendős lehet. Az arcuk egyformán ráncos, a hajuk egyformán fehérből sárgásba hajló s a szemük egyformán eleven és jóságos pillantású. Verőfényes tavaszi nap lévén, künn ültek a konyhaajtójuk előtt két csenevész akácfa alatt. Odább tőlük, tiszteletteljes távolban gyerekek heverésztek a földön és csodálatos pillantásokat vetettek a tojások festésében oly ügyes Mari nénire. Nyilván tetszett nekik ez a foglalkozás, mert közbe suttogtak egymás között, mindegyik azt állítván magáról, hogy »ő ís tudna olyat.« Egy szőkehaju, bátortekíntetü kis leányka az egyik konyhaajtóhoz támaszkodva, oda is szól az öregekhez: — Édes Mari néni, én is segítek majd, igen ? Mari néni apró szemecskéi a leány felé fordulnak. — Isten ments! — tiltakozik szörnyűködve — nem értesz te ahhoz. — És kinek festi Mari néni azt a sok-sok szép piros tojást ? — Kérdi kíváncsian a kis lányka. — Kinek ? Hát az én aranyos, jó két kis unokámnak, a Palikának, meg a Margitkának . .. Hisz tudod, hogy már küszöbön van a húsvét hétfője. — És ki adta azokat a szép tojásokat ? — kérdi tovább a babaarcú kis teremtés. — Ki-i-i . . . ? Hát ki adta volna ? A jó Isten adta! — sóhajt fel Mari néni s az égre néz. A szomszéd asszonyok, akik az ajtóik előtt — elővárosi ősi szokáshoz híven — szintén húsvéti tojások festésével foglalkoztak, Összemosolyognak : — No persze, Mari néniéknek mindent az Isten ád ! Ugy bizony. Ezen nincs mit mosolyogni, mert Mari néniéknek, a jámbor két öregnek mindent az Isten ád és adott. A szép, hosszú időt, a drága sok esztendőt, az ezzel járó egészséget, jó látást, jó halllást, az áldott mindennapi kenyeret, a hajlékot fejük fölé, igen nekik mindent a jó Isten adott. A rossz emberek ugyan mindig mondogatták, hogy a jó Istennek nem sok köze van ahhoz a két malom-utcai házhoz, melyek Pista bácsiék és Mari néniék nevére vannak irva a telekkönyvben ; sem azokhoz a tömérdek bankókhoz, melyekről holmi könyvecskéket őriznek lakatravert ládáikban, hogy mindezekhez leginkább a sok-sok leölt, elárult, kimért disznócskának volna köze, meg a Mari néniék fiatalkori nagy szorgalmának, takarékosságának stb. . . de mindez csak mesebeszéd, a melyen Mari néniék mosolyognak. Nekik ugyan hiába beszélnek ilyen gyerekségeket. Ök azt jobban tudják. Hát ér valamit a szorgalom Isten áldása nélkül ? Mari néniéknek ugyan mesélhetnek az emberek. Nagyon jól tudják ők azt, hogy mik ők ? Hát mik? Fűszálacskák, letaposható, gyönge fűszálacskák erő és akarat nélkül, melyekre ha az Isten mosolya nem süt, elhervadnak ; ha az Isten lába rátapos, elpusztulnak. Hogy a szép, derék disznócskák jól híztak ? . . . Hát igen, mert ugy akarta a jó Isten. Ne akarta volna csak?! S hogy szorgalmasak voltak ? Persze, mert a jó Isten szorgalomra hajtotta őket. Ne hajtotta volna csak ? ! Hányszor hangsúlyozta Mari néni életében, hogy nem kell nézni se jobbra, se balra; nem kell hallgatni senkire, csak menni kell előre; nézni befelé, hallgatni az Isten szavára és akkor megmarad az egészség, az élet s elpusztul a szegénység és minden rossz. — Hozd ki csak édes öregem —- szólítja meg férjét a szorgos Mari néni — még a konyhában levőket, vagy tizenötnek kell még ott lennie a konyhaszekrény tetején. Pista bácsi betipegett a konyhába és kosárba rakva a szekrényen levő tojásokat, kijött velők Mari nénéhez. — Add ide a kosarat, lelkem, hadd fessem meg ezeket is — mondja csendesen férjének a jó Mari néni, miközben a kinyílt utcaajtóra néz.