ESZTERGOM XIII. évfolyam 1908

1908-04-19 / 16. szám

Az „Esztergom" húsvéti melléklete. Alleluja. Zeng szerteszéjjel győzedelmi ének, A hívők arcán áhítat ragyog, Templomfalak közül a napsugárban Hála imákat visznek angyalok. A tömjén füstje szerteszáll a légben . . . És hirdetve a szent, a nagy napot ; Az orgonának ünnepi a hangja: Alleluja ! Krisztus feltámadott! Nagy városokban, kis szelíd falukban Egyként öröm a hivők arcain, Talán pár percre, csak talán egy napra Elfeledik, mennyi a bú, a kín . . . Ártatlan lelkek, nyugodt, tiszta lelkek Derülten, vigan töltik a napot, — Nincs is okuk most fájdalomra, könnyre . . . Alleluja ! Krisztus feltámadott! De ott, hol zúgás, gépek csattogása, Szünetlen szitkok, — csak rideg Haszon . . . Hol az örönmek nincsen rózsapírja, Az elfáradott csontos arcokon, Hol a küzdésnek csak kenyér a célja, Hol mindig felhő zárja a napot, Mit tudnak arról, mit gondolnak rája : —• Alleluja ! — Krisztus feltámadott! A sírás, a könny csak tovább patakzik, A munka terhes, fárasztó, utált, Hisz nincsen vigasz, égi példa nékik, Nincsen, mi édesítse a halált. Örök keservek, foganástól kezdve, — Egész a sírig örökös bajok, — Oh, mért nincsen, ki itten hirdethesse: Alleluja ! Krisztus feltámadott! Mert nem a munka, a veríték terhes, — Gépként végeznék azt az emberek, Ha lelkük nincsen, mely érez keservet S boldogságért visel csak terheket . . . Oh menjetek közéjük örvendők, kik Reményekkel, vigasszal jártatok, — Talán tudtok oda enyhet levinni . . . Alleluja ! Krisztus feltámadott! Homop Imre. Feltámadunk I i. Nagyot nyikorgott a kripta vasajtaja. Nem csoda. Be is rozsdásodhatott. Tiz év előtt volt utoljára nyitva. Azóta se temettek senkit a Zorkóczyak közül. Most is váratlanul jött. Még egy hét előtt hangos jókedv s vidám öröm tölte be a grófi lakot, mert Henriette grófnő egy életerős kis fiúnak adott életet. Othmár gróf magán kivül volt örömében, mert már nem is voltak fiatalok s miután oly soká volt különben boldog frigyük magtalan, azt hitte, hogy nem is hagy utódot maga után. •— Még sem hal ki a Zorkóczyak családja, — mondotta örömkönnyekkel a szemében, nem is sejtve, mily hamar válhatik az öröm ürömmé, mily hamar lehet az örömkönnyből — keserű bánatcsepp! Henriette grófnőt nagyfokú láz kezdé gyötörni. Hires-neves orvostanárok tanácstalanul állottak ágya mellett. Öt nap múlva ravatalon feküdt és csendes volt a kastély, mint romboló zivatar után a különben oly hangos erdő. Csak egy csecsemő sirása zavarta meg e csendet. Ő nem tudta mi történt e házban, különben nem mert volna ily hangosan életjelt adni magáról. A kis Alfonz születésének oktáváján szomorú menet vonult ki az ősi kastélyból. A család lelkét kisérték ki oda a halál csendes birodalmába, abba a szomorú városba, melynek holtak a lakói, sírhantok a házai, kesergő síriratok a cégtáblái. Kimondhatatlanul szomorú volt itten most minden, szomorú és vigasztalan. Csak a grófi sírbolt homlokzatáról ragyogott le egy aranybetűs, vigaszteljes szó, mely némaságával is hangosan belekiáltott a siró lelkekbe. — Feltámadunk ! Jól irták fel oda ezt a balzsamos szót! Mikor a mulandóság oly kegyetlenül tépi szivünket s oly rettenetesen érezteti velünk hatalmát, oly jól esik tudnunk, oly vigasztaló hinnünk, hogy feltámadunk ! Othmár gróf szivét összetörte a fájdalom. Azt hitte, hogy élete könyvének legszebb fejezetéhez jutott, pedig szeretett hitvesének halálát kelle oda jegyeznie. Búskomorság vett rajta erőt s a nagy lelki fájdalom néhány nap múlva galambősz aggastyánt formált belőle. A birtok kezelését meghitt embereire, a kis Alfonzot pedig egy egészséges dajkára bizta, kit ugy fogadott fel Terecsényen. Ezután naponként kizarándokolt ahhoz a drága érckoporsóhoz, mely boldogságát zárta magába, hogy meg ne találja többé soha e rövid életben. Ott töltötte a nap java részét, mély gondolatokba elmerülve. Talán a feltámadásról elmélkedett, melyet a kripta aranybetüi is hirdettek ! Nagy igazság az, nem csoda, ha sokat elmélkedett felette Othmár gróf! A kis Alfonz azalatt vidáman mosolygott dajkájára és mohón szivta magába az egészséges — paraszttejet. Később nevelő keze alá került s mikor az elemi osztályokat elvégezte, atyja elküldte őt a Wien melletti Kalksburgba a jezsuiták hírneves nevelőintézetébe, hogy ott középiskolai tanulmányait végezze. Alfonz gróf itt mindinkább elárulá, hogy dajkája nem volt valami finnyás comtesse. Oly igénytelen volt megjelenésében, oly közvetlen érintkezésében, hogy senki sem sejtette volna benne a hires Zorkóczyak sarját, aki kilenc águ koronát viselt kettős cimere felett. Az érettségi után a gazdászati oklevelet szerezte meg, mert Othmár gróf különös életmódja mellett akár az egész birtok bitangul elúszhatott volna. Az ő céltudatos kezelése alatt ismét felvirágzott az ősi föld s a kettős címer újból felragyogott. Hej! de ez a fény csak amolyan áprilisi napfény volt: kisütött, de azután ismét elbujt egy sötét felhő mögé . . . II. Berkenyében nagy ünnepre virradtak. Az újonnan épített templom szentelésének ünnepe volt ez, melyre Alfonz gróf is, mint kegyúr, hivatalos volt. A szerény falucska még soha nem látott annyi fényt és pompát, mint e napon. A szentelő püspök fényes hintaja ámulatba ejtette a jó berkenyeieket, mert hát ilyet ők még nem láttak volt. Aztán micsoda tündéri látvány volt az a húszas bandérium ? Nem is hittek szemüknek, hogy biz ezek egy szálig berkenyeiek. De szépek is voltak prüszköjő-toporzékoló paripáikon azok a daliás legények, kik ugy ülték meg a lovat és oly hetykén néztek le róla, mintha egyéb foglalkozásuk nem is volna — a parádérozásnál! A püspök fogadtatása után ismét összeverődtek • és a kegyúr elébe siettek. Rövid idő múlva meglehetős porfelleg jelezte, hogy hozzák immár a magas vendéget. A templomutca sarkán felállított hatalmas diadalív körül élénk sürgés-forgás keletkezett. — Jön az uraság! — sugdosták egymásnak az összegyűltek. Az öreg mester is még egyszer végigtipegte ünneplő ruhás kis gárdáját, ismételten lelkükre kötvén, hogy katonásan álljanak és lelkesen éljenezzék az érkező vendéget. Azután elfoglalta helyét a sor élén, ott mindjárt a diadalív tövében. Néhány bátorító szót mondott még a mellette álló leánynak, aki egy óriási virágcsokrot tartott a kezében. Már nem lehetett tanítványa, mert sugártermetével jóval túlhaladta magasságban a mestert. Gesztenyés haja felbontva omlott le csaknem térdéig; csupán egy világoskék szalag futotta körül, mely homlokán volt egyszerű csokorba kötve. Oly szépen festett ez a világoskék szalag abban a gesztenyés hajzatban! De még e szalagnál is szebb volt az a galambszelid, kék szempár, melyet szabályos boltivek alá rejtett el a Teremtő, hogy mosolygó kékségével az égre emlékeztessen még akkor is, ha beborult. Élénk ellentétben volt e mosolygó éggel a beszédes ajk, melyet bíborral vont be az üde egészség. Ügy tünt fel e jelenség a törődött mester mellett, mint feslő bimbókkal teli rózsatő egy korhadó fa tövében. Nem szólhatott tovább, mert mozsarak bömbölése elfojtá szavát. A következő pillanatban előttük állott Alfonz gróf gyönyörű fogata. A kegyúr látható érdeklődéssel hallgatta meg a tisztelet és jobbágyi hódolat keresetlen, őszinte szavakban való megnyilatkozását. Szeme gyönyörűséggel nyugodott a kedves szónokon és élénk villogása elárulá, hogy a magas vendég nem közönséges érdeklődéssel van iránta eltelve. Néhány • szóval megköszönte az ünnepélyes fogadtatást. Erezte, hogy ha szivére hallgatna, egészen mást mondana, meg többet is mondana. De az ünnepi keretbe ez nem illett volna bele, azért hamar visszaült hintájába és a templom elé hajtatott. Magamagának sem merte megvallani, hogy az a biborajku, kékszemű, gesztenyés hajú szónok egészen zavarba hozta őt. Pedig ugy volt. Vannak arcok, melyek első alkalommal már nagyon mélyen vésődnek bele a szemlélő lelkébe. És vannak szemek, melyeknek fénysugarai már első tekintetre tűzbe borítják a rajtuk csüngőnek szivét. Alfonz gróf érezte, hogy vele is ez történt az imént! Lelke egészen el volt telve azzal a kedves arccal, mely tündértáncot járt képzeletében előtte. O mást nem látott s nem hallott most, csak köszöntésének némely részletei csengtek fel fülében édes, lágyhangu zeneként. Csak az Urfelmutatás áhítatos csendje és az oltárcsengetyü éles szava rázta őt fel áhitatlan szórakozottságából. Az orgona ismét megszólalt. Lágy, fuvolaszerü hangok rezegtek végig a templom tömjénes levegőjén, kedvesen variálva az »O salutaris hostia« gyönyörű dallamát Mozarttól. A hangok még gyengébbekre változtak, csak a Ga?nba zizegése hallatszott ki a Bourdon mélyen turbékoló kíséretéből. S megcsendült egy hang, oly tiszta, üde és friss, mintha angyal ajkáról hangzott volna. Behízelgő lágysággal indult meg a megható dallam ; szent áhítat s mélységes érzés rezgett végig rajta. Ki lehetett belőle érezni az éneklő mély hitét, gyermeki áhítatát, mellyel a legfölségesebb Szentség iránt viseltetik. A lágyság fokozatosan, mesteri simasággal harsogó fortévá növekedett és a •»da robur, fer auxilium<i. epedő akkordjaiból egy Istenben rendületlenül bizó lélek sóhajtott ki, magával ragadva az összes hallgatókat. Alfonz gróf feltekintett a kórusra. Ö volt az a kékszemű, biborajku, gesztenyés hajú leány. Mise után megfeledkezve minden magasabb illemszabályról, a mesterhez sietett. — Kicsoda tulajdonképen az az én kedves szónokom, aki oly szépen énekelni is tud? — kérdezte mohón. — Etelka leányom — szólt mélyen meghajtva magát a jó öreg —, ki most szerezte meg a tanítónői oklevelet a csertieki képezdében. — Nagy öröme lehet benne — szólt Alfonz gróf barátságosan megveregetve a mester vállait — és én hiszem, hogy még sok nagy örömet fog benne s általa megélni. Hátha mást szánt neki az Isten, mint egy romlott levegőjű falusi iskolatermet ? ! Alfonz gróf ezt különös hanglejtéssel monda és oly különös tekintetet vetett a jó mesterre, hogy ez alig tudott szóhoz jutni. — No ne ijedjen meg, jó mester úr — folytatta Alfonz gróf — de hátha Isten igy rendelkeznék, ugyebár nem volna kifogása ellene ? — Igaza van, méltóságos uram, de azért én azt hiszem, Etelka leányom jövendő sorsa felett már határozott az Úr. — Hogy-hogy? — Az én fiatal kollégám, Szekeres Bálint tanitó már egy év előtt eljegyezte magának leányomat. Remélem, hogy boldog lesz vele Etelka, mert nagyon tisztességes, derék ember és értelmes tanitó. Alfonz gróf ajkába harapott. Valami sáppadtság lepte el hirtelen arcát és a harag villáma cikkázott ki különben szelíd szeméből. — Szegény falusiak — szólt szárazon — azt hiszik, nincs is más ember a világon, mint akik falujukban laknak. De hát mindenen lehet változtatni! Nemde, édes mester úr?! Azzal sarkon fordult és a plébániára sietett. A mester csak otthon ocsúdott fel ámulatából. Ö elértette a gróf beszédét és jó szive összeszorult a gondolatra, mely annak folyamán lelkében támadt. Amily szépen virradt meg ez ünnepi nap, épp oly szomorúan áldozott le az ő számára. — Mégis csak igaz — sóhajtott, midőn este nyugalomra tért — mégis csak igaz a régi közmondás, hogy: nyugtával dicsérd a napot!