ESZTERGOM XI. évfolyam 1906

1906-10-07 / 40. szám

pap küzd érte, hogy a becsületes, jó tót nép, mely a magyar kath. egyház oly jelentékeny részét alkotja, művelődjék, fejlődjék, erősbödjék. Ezen az igaz alapon állva világositsuk föl a népet oly módon, mint az emiitett cikk teszi. A nép érezze, hogy mi nem túlozunk se ide, se oda, hogy előttünk legfőbb az ő lelki üdve. Ebből az alkalomból nagyon ajánlom az emiitett »Posol B. Srdca« c. folyóiratot. Hasznosabb, jobb olvasmányt nem adhatunk a nép kezébe. Terjesszük, amennyire lehet. Szerkesztője bár régóta beteg, csak tovább dolgozik, izzad, fárad. A jó Isten ugy látszik épen e miatt különös áldást ad a lapra s annak olvasóira. Vágmenti. No halljuk a „kritikát"! Lezajlott már a kath. nagygyűlés. Azt mondják, hogy olyan jól még soha sem sikerült, mint az idén; két ezernél többen jelentkeztek rá, mint az előbbi V-ikre, mindenütt csupa öröm, csupa tűz, csupa . szeretet. Elhangzottak a szép beszédek, most jön a tettek ideje. A kath. sajtó nagyon elismerőleg nyilatkozott a nagygyűlésről; bátorítja, buzdítja a harcosokat, hogy álljanak csatasorba s küzdjenek tovább is a keresztény Magyarországért. Csak a kereszténységet gyűlölő, minden katholikus intézmény iránt ellenszenvvel viseltető liberális sajtó meri kritizálni a nagygyűlésben mondottakat; az a sajtó, amely csak ugy bűzlik a sok fokhagymától, a piszkos erkölcstől stb. Tudvalevő dolog, hogy a mostani VI. kath. nagygyűlés a keresztény szocializmus nevében indult meg. Szociális világot élünk, szociális bajokat kell orvosolnunk. Igen ám, de a zsidó-liberális sajtónak a keresztény szocializmus nem kell, érthető tehát a »targyilagos kritika.« Mit akarnak a keresztény szocializmussal, miért szidják annyira a szociáldemokráciát, hisz a keresztény szocializmus is az osztályharc alapján áll, az is a tőke ellen szervezkedik és az is egész olyan felforgató törekvés, mint emez. Persze a vöröshasuak és a grófok, no meg a miniszterek is nem ismerik el, mert nem akarják. Pedig tudhatnák, hogy mi az egyedüli különbség. Ime, megmondjuk (halljuk a »prófétákat« !): Amig a szociáldemokrácia azt tanitja, hogy a munkásság a maga erejével küzdje ki jogait s tartózkodjék íőleg a papoktól (természetes, hisz a kaftánosokban sokkal nagyobb a bizalmuk), a keresztény szocializmus a papok karjaiba akarja zárni a báránykákat (nem is a kaftános s pájeszes honfiak kebelére akarja ölelni őket, világos.) S hogy Apponyi meg Zichy miniszterek is résztvettek a »fölforgatok« gyűlésén ... no ne essenek kétségbe tisztelt kritikus urak. Ha egy Darányi vagy Bánffy el tudott menni annak-idején az evangélikus egyházi gyűlésre, akkor már csak meg fogják engedni, hogy a kath. miniszterek is jelen lehetnek a kath. nagygyűlésen. Avagy magukat kérdezzék meg máskor, vájjon tényleg méltóztatik-e nekik a becses engedélyt megadni ? Annyira már csak nem vagyunk, de de nem is leszünk, tisztelt birálók. Sőt annak örült volna minden kath. ember, ha a többi kath. miniszter is mind megjelent volna a nagygyűlésen. Hiába kritizálnak, hiába lármáznak az urak : egy Apponyi, egy Zichy nem fog önöktől megijedni, akárhogyan kifogásolják az előbbinek a nagygyűlésen való megjelenését, az utóbbinak pedig tevékenységét, munkásságát a katholicizmus terén. Hogy Zichy a szövetkezetek embere, magától értetődik. Hisz a néppárt mindig sürgeti a szövetkezetek alakítását, mindig hangoztatja azok fontos voltát; és ha most egy miniszter, aki különben a néppárt elnöke is hozzá, különösen eme téren kivan nagyobb buzgalmat s munkát elérni, azon talán csodálkozni kellene? Hanem hát értjük a kirohanást, a »targyilagos kritikat.« Nem szipolyozhatják ki annyira a szegény népet, nem uzsoráskodhatnak annyira mint azelőtt, amikor még a fogyasztási s más szövetkezetek nem léteztek. A miniszter fejükre hágott, azért fordítják most a bot másik végét, védekeznek a »targyilagos kritikak« utján. Pedig ez úgy sem használ, tisztelt urak. Hiába állítják fel ellenünk ágyúikat, a »Budapest Napló «-t, »A Nap«-ot, »A Polgár «-t, a »Népszavá«-t, a »Szabad Szó«-t, meg nem tudom mit, azok visszafelé fognak sülni, mi pedig csak tovább haladunk az egyedül helyes uton, vigasztalván magunkat a Szentirással : »Szükséges, hogy botrányok támadjanak, de jaj annak, aki által a botrány jő.« Addig jár a korsó a kútra, mig el nem törik ! Tehát vigyázzanak ! Justus. Mi egyéb az ember élete, mint hosszabb, rövidebb ideig tartó vándorlás a bölcsőtől a sirig. Akármilyen legyen a vándorlás ösvénye ; legyen az akár a fájdalom töviseivel ki tűzdelve, akár az öröm virágaival kihimezve, a sirhoz érkezve mindnyájan egyformák vagyunk. Ott lehull a királyok fejéről a korona, kiesik kezökből a hatalom jogara, a hősök kezéből a kard, a koldusok kezéből a bot. Sirba száll a halandó emberrel a fény, a pompa, a gazdagság, a tudomány, a szorgalom, a munkakedv ; szóval minden, csak a jócselekedetek nem, azok a túlvilágba is kisérik őt. Tehát a szorgalmas, derék s becsületes halandónak is mennie kell a jobb, a boldogabb hazába.'' Igen, nincs kivétel. Ime itt van özv. Buzárovits Gusztávné megrendítő halálesete. Egy végtelenül becsületes jellemű, derék s rendkívül szorgalmas lélek volt, aki egész életét csak a munkának szentelte, annak a munkának, amely nemesiti az embert s amelyből kivétel* nélkül mindenkinek jutott a világon. Ennek tudatában volt özv. Buzárovits Gusztávné is. Boldog, nagyon boldog volt, amikor dolgozhatott. Fiatalon, alig 26 éves korában vesztette el hőn szeretett férjét s azóta ő volt az üzlet lelke. O emelte a céget arra a magas szinvonalra, amelyen az jelenleg áll. Akármikor jöhetett az ember az üzletbe: özv. Buzárovitsnét ott találta a főkönyvnél ülve ; számolgatott, irt, fogalmazott, szóval dolgozott. Akárhányszor pedig, mikor fontos és sürgős teendője volt, még éjfélig is maradt fönn, addig nem volt nyugodt, mig munkáját el nem végezte. De ime, aki annyira szeretett munkálkodni, aki csak akkor volt egészen nyugodt, amikor dolgozhatott . . . , most halott. Idegzetét megölte a nemes munka. F. hó 5-én jött váratlanul a szomorú hir Nagyváradról: Özv. Buzárovits Gusztávné szeretett leánya lakásán agyszélhüdésben meghalt. Szivrenditő volt a gyászeset mindenkire nézve, aki csak ismerte a szorgalmas, művelt, derék asszonyt; az önfeláldozó és fáradhatatlan gondosságu édes anyát; a páratlan háziasszonyt, az erélyes s mindamellett kedves főnöknőt, a jámbor lelkületű, mindenkivel szemben előzékeny, a kath. egyház s társadalmi mozgalmakért mindvégig lelkesedő, a jótékony célokat bőségesen támogató uri nőt. Mikor tehát ily lelket veszítettünk el mi jó barátok és ismerősök, kit veszitett el benne a család! A gyermekek, kik őt önnönéletüknél jobban szerették, a rokonok, kiknek második édesanyjuk volt: mélyen meg vannak törve, rettenetes fájdalom járja át szivöket, kitört jajjaikkal az eget keresik. Igen, az eget, hiszen azt vesztették el e földön, ki nekik legdrágább volt s kinek elvesztésén érzett fájdalmukra ugy is csak az égből s egyedül csak onnan, a minden vigasztalás Istenétől jöhet enyhités és vigasztalás. A feltámadás hite legyen édes vigaszod, te árva, megtört család ! Fájdalmadban őszinte szívvel, könnyező szemmel részt veszünk mi is mindnyájan, mert szerettük, becsültük, kedveltük a buzgó, a kötelességtudó, a szorgalmas özvegyet. Vigasztalódjál, lesz idő, amikor ismét viszontláthatod őt ott fönn az édes hazában ! Özv. Buzárovits Gusztávné halála valóban váratlanul jött. Az utóbbi időben nagyfokú idegbaj gyötörte, többször panaszkodott erős fejfájásairól, ugy hogy az orvosok levegőváltozást és pihenést tanácsoltak az önfeláldozó, munkás léleknek. El is ment a Tátra vidékére, Barlangligeten töltötte a nyarat, azután a budapesti vörös kereszt kórházban gyógykezeltette magát, nemrég pedig szeretett leányához Nagyváradra utazott, ott is használt kúrát, — de hasztalan, ott érte őt utói a kegyetlen halál. Drága tetemét tegnap szállították el Nagyváradról s ma délelőtt érkezik meg Esztergomba. Temetése ma, vasárnap délután 4 órakor lesz a belvárosi temetőben, amelynek halottas házában helyezik majd ravatalra az érkező holttestet. Váratlan halála alkalmából a megtört család a következő gyászjelentést adta ki: Alulírottak a maguk, valamint az összes rokonok nevében is fájdalomtól megtört szívvel tudatják, hogy a hőn szeretett, felejthetetlen édes anya, illetve nővér, anyós és nagyanya özv. BUZÁROVITS GUSZTÁVNÉ szül. Gloger Terézia folyó hó 5-én hajnali 5 órakor, tevékeny és önfeláldozó életének 51 -ik évében, váratlanul jobblétre szenderült. Drága halottunk hült tetemét folyó hó 7-én délután 4 órakor fogjuk a szab. kir. városi temető kápolnájából az ugyanott levő családi sírboltban a boldog feltámadásig elhelyezni. Az engesztelő szent mise-áldozat a megboldogultnak lelkiüdveért f. hó 8-án reggeli 9 órakor lesz a szab. kir. városi plébánia-templomban a Mindenhatónak bemutatva. Esztergom, 1906. október 5. Az örök világosság fényeskedjék neki! Philipp Konrádné Gloger Antónia szül. Buzárovits Margit, nővére. Dr. Ágoston Petemé, Philipp Konrád, szül. Btczárovits A uguszta Dr. Ágoston Péter gyermekei. vejei. Philipp Kornélka, Philipp Józsika unokái. Legyen áldott emléked, te jó anya, nem feledkezünk meg rólad imáinkban. R. i. p.! A tót mozgalom gyümölcsei. Gyümölcseiről ismeritek meg — a hamis prófétákat. A tót mozgalom nagyon is hamar termi immár azon gyümölcsöket, melyeket előre megjósoltunk. Megírtuk, hogy a vetésükben majd mások fognak aratni s a mozgalom majd oly irányokat vesz, melyet megindítóinak nem fog hatalmukban állani megfékezni. Az egyik mérges gyümölcs a zohori eset. A szomorú plébános fogadtatásról van u. i. szó, amelyről már sokat írtak a lapok. Mi nekünk is küldtek tudósítást a községből. Olyan ember irta, aki szem- és fültanuja volt a botrányos fogadtatásnak. Tárgyilagos és hű tudósítását a következőkben adjuk: Zohor, (Pozsony m.) 1906. okt. 4. Folyó évi szeptember hó 27-én délelőtt fél 10 órakor érkezett községünkbe Hojszik Imre, az uj plébános, Kofrányi Alajos ker. alesperes kíséretében egész csendben, úgy, hogy senkinek sem volt tudomása arról, hogy Zohorra érkezett. Az érkezés hire azonban csakhamar elterjedt az egész faluban, s nem kellett több, az asszonyok meg a gyerekek (számra nézve vagy 4—500-an) rögtön meg is jelentek a plébánia udvarán, ki ásóval, ki kapával, hogy az új plébánost, akit tudvalevőleg a stomfai kegyúr, Károlyi Lajos gróf prezentált a zohori plébániára, inzultálhassák. Ugyanannyian álltak a plébánia előtt is. Az asszonyok nagy lármát csaptak s azt kiáltották : »Hojsziku ven !« (Hojszikkal ki!) nekünk nincs szükségünk reád, ki hivott téged ide, te ördög, te kutya, te lump, s mindenféle más csúfnevekkel illették őt. Erre Korfrányi esperes, ki 18 éven át volt a zohoriak plébánosa, kiment az udvarra, hogy lecsendesítse a tömeget, de ez sem használt, őt is inzultálni kezdték és csúful lehordták. Kívánták, hogy Hojszikot küldje ki, mire Hojszik ki is jött s a folyosóra vezető ajtóhoz állt, hogy a tömeghez szólhasson. A tömeg azonban szóhoz sem bocsátotta, lármáztak mindnyájan