ESZTERGOM XI. évfolyam 1906

1906-10-07 / 40. szám

híreket s tudósításokat. Pedig ha volna becsület s egy kis jó érzés benne, elűzhetné magától e csúnya férgeket, nézhetne kártyájuk közé e hamis játékosoknak, akik közül már nem egy lett földbirtokos s milliomos. De mindez megszűnnék, mindenütt uralkodnék rend és fegyelem, ha Polónyi a sajtótörvény reformjára is készülne. Mert hogy a képviselőház az erre vonatkozó törvényjavaslatát megszavazná, az iránt nincs kétség. Mint halljuk, előkelő politikusaink köréből szándékoznak is a parlamentben szavukat emelni a sajtótörvény reformja mellett, mert tudják s meg vannak róla győződve, hogyha valamikor, ugy most van rá szükség, különben még jobban fajul el a sajtó, még jobban merül el az erkölcstelenség piszkos hullámaiba, még több kloaka nyilik majd Magyarország földjén a bűnök posványába. Erélyes rendszabályokhoz kell tehát nyúlni e téten, különben soha sem lesz rend, soha sem fogják tisztelni a családi szentélyt, a vallást, az erkölcsöt, a becsületet, a jellemet, hanem ellenkezőleg napirenden marad a mások becsületében való gázolás, egyes személyeknek meghurcoltatása, pikáns, érzékingerlö ledérségek és Ízléstelenségek feltálalása stb. Legyen már vége egyszer eme minden nemeset és jót leromboló irányzatnak. A parlament ne feledje figyelmeztetni e rendkívül nagyfontosságú reformokra az igazságügyminisztert, addig nem szabad nyugodnunk, mig ezt ki nem vívjuk. Polónyinak nevét arany betűkkel jegyzi fel majd a történelem, ha az erkölcstelenkedö, becsületrabló s revolverező sajtót megfékezi s tisztességes, becsületes, erkölcsös sajtót ad a magyar honnak. Ne féljen a sajtó mostani uraitól, a zsidóliberális és szociáldemokrata iróseregtöl. Magyarországot a kereszténység tartotta fönn immár egy ezredéven át, épen azért követeljük, hogy a keresztény irányú sajtót juttasa diadalra. Addig nem szabad pihennünk, nem szabad nyugodnunk, hanem egyre csak azt kell hangoztatnunk : A sajtótörvény reformját kérjük! — Szomorú statisztika. Október i-én mult 11 éve annak, hogy a polgári házasság életbe lépett. Bármennyire is biztatja az állam polgárait, hogy mindenkinek jogában áll a polgári ház^stöbbet, csak annyit, hogy a »gyászmagyar« megmentett bőrrel s nem önfeláldozással akarta szeretni a hazáját. A görögöket hasztalan vigasztalta Plutarch : Hiszen az egész föld számkivetés, mivel valódi hazánk az égben van! Azért a görögök semmitől sem féltek jobban, mint az osztracizmustól. Mások azzal vigasztalták egymást: Kenyeret enni mindenütt jó. A jámborok ugyanis házikenyeret és nem pékkenyeret értettek ; mert akkor talán igy formulázták volna a mondást: Kenyeret enni sehol se jó ! Egyszer Kölcsey is kiejtett valamit a száján, mibe a szociáldemokraták esetleg belekapaszkodhatnak : Emberek teszik a hazát, nem az életnélküli dombok! E szerint tehát ha Magyarország lakosait áttelepítenénk a Szahara-sivatag kellő közepére, otthon lennénk ott is. Pedig dehogy ! En szegedi vagyok, de ha ellátogatok haza s nem találnám Szegedet a szőke Tisza partján, a gyékényszövő Tápé alatt és a Boszorkánysziget fölött, nem érezném magam otthon. Tehát Kölcsey ellenére az életnélküli halmoknak is nagyon sok köze van a haza fogalmához és a hazaszeretet érzelmének fölgerjesztéséhez s állandó szinen tartásához. Kölcseynek fönti kijelentése talán szociáldemokrata olaj csöpögtetése akart lenni a »hazátlan bitangok« kocsitengelyére. Önámitás az is, hogy minden csak a megságot szentséggé átváltoztatni és hogy igy nem szenved sérelmet vallási meggyőződése, azért ez még sem való; mert egymagában az, hogy az állam átülteti joghatóságába azt a viszonyt, mely a vallási meggyőződés szerint kizárólag az ember és Teremtője közötti közvetlen érintkezés keretébe tartozik, egyenes és határozott tagadása a szentség jellegének, mely szentségen kivül ember a kinyilatkoztatott vallás törvénye szerint, házasságban nem élhet. Tizenegy éve már, hogy a magyar állam ezt a tant hirdeti, vagyis más szóval: tagadja a kinyilatkoztatott vallás igazságát. Ez az a nagy sérelem, ez az a nagy csapás, melyet mi katholikusok elviselni nem akartunk, mert elviselnünk nem volt szabad, de amelyet igazságtalanul s erőszakkal nyakunkra zúdított az akkori istentelen kormány. Érezzük is rettenetes következményét ez áldatlan pogány intézménynek. Napirenden vannak az" elválások, a válópörök. Az »Alkotmány« okt. 2-iki számában egy kis statisztikát közölt az elvált házaspárokról s az ember csak bámul, mikor a házasság szentségének ily arculcsapását látja. Sokan csak olyan szerződésfélének tekintik a házasságot, hitetlen lelkük keresztül gázol a legszentebben is, egy-két évig még csak húzzák valahogyan az igát, de azután megunják egymást, elválnak, más társhoz szegődnek s tovább élik nyomorult, bűnös világukat. Ime a szomorú statisztika- 1896-ban véglegesen elvált egymástól 387 pár, 1897-ben 672, 1898-ban 1343, 1899-ben 1800, 1900-ban 2904 pár. Beadott válópört 1902-ben 4507 házaspár, 1903ban 4760; 1904-ben 5712 és 1905-ben 6517 házaspár. Borzasztó elfajulása az erkölcsöknek, irtózatos örvénye a hitetlenségnek! S mindennek a magyar parlament az oka, azon férfiak lelkiismeretén száradnak e nagy bűnök, akik a polgári házasság törvényjavaslatát annak idején szavazataikkal törvényerőre emelték. Mire fognak vezetni tehát, sőt már most is mire vezetnek ezek az egyre nagyobbodó szomorú statisztikai adatok ? Az állam elpogányositásához. Az volt az akkori parlamenti férfiaknak célja, hogy a polgári életet nemcsak az egyház, hanem Isten törvényei alól is emancipálhassák, hogy igy lassankint a keresztény államrendet is megsemmisíthessék. Egy kis csapat küzdött csak az Isten ügyéért s épen ezek az egyházpolitikai törvények kény szeritették arra, hogy párttá alakulva, visszavívja majdan azt, amit szentségtörő kezek véghezvittek. És ez a párt a néppárt. Ez tűzte ki céljául az egyházpolitikai törvények revízióját. Igaz, hogy most, jelen körülmények között nem sürgetheti a revíziót, mert más sürgős és égető kérdések foglalkoztatják a parlamentet, de azért nem hagy föl vele, sürgetni fogja azonnal, a mihelyt módjában fog állani. Minden igazi katholikus embernek tehát szívvel-lélekkel kellene támogatni a néppártot szokás dolga. Városi ember nyáron falun érzi jól magát, télen otthon. Gazdag ember külföldre megy fürdőzni s megszokik ott is. Pedig idegenek a halmok is, az arcok is. Lám, hogy kijön a demokrata állítás. Ovidiusnak kesergő levelei a számkivetésből tehát merő bolondság. Mert jó lehetett ott is, csak meg kellett volna szokni! Vergilius hősének tette is merő ostobaság: Haldokolván az égre tekint s kedves Argoszára (Görögországra) gondol. Mi a fenének gondol ez a hős hazájára, mikor a hazátlan bitang Patagoniában épp olyan jól érzi magát, mint szerencsétlen szülővárosában s ha a börtön barátságos fülkéjében befütenek, hát végső elemzésben az is jó pátriának. A mindenütt-otthon urakhoz — értem a szociáldemokratákat — volna még egy szavam. Egy zokszavam. A mi szent vallásunk csakugyan azt hirdeti, hogy itt e földön nincs maradandó lakásunk; tehát ne nagyon ragaszkodjunk e sártekéhez. Hanem a finomra csiszolt keresztény lélek meg tudja érteni e szavak magasabb jelentőségét. A kosorr persze erre a magaslatra nem tud fölemelkedni. Olyik nem is akar, hanem gőzerővel hirdeti — a keresztények helyett — a világpolgárság üdvözítő eszméjét. Erre pedig mi mást mondjunk a szerencsétlen kosorrnak, mint amivel kezdtük, hogy: Hazafias üdvözlettel Deák Antal. ebbeli nagy munkájában. Csak egy keresztény pártunk van s ez a néppárt s mégis mit veszünk észre ? hogy sokan — sajnos, még a papság közül is — más felé kandikálnak s nem veszik észre, hogy ha igy haladnak, néhány évtized múlva valóságos Szodoma és Gomorhában leszünk, nem pedig a tejjel és mézzel folyó Magyarországban. Nem elvhű, szilárd jellemű ember az, aki most, — mikor egyházpolitikai törvényekrő 1 nincsen szó, — más párttal tart s csak akkor csúszik be suttyómba a néppártba, amikor e revízióra kerül a sor. Nem, csatlakozzunk mindnyájan a keresztény néppárthoz; küzdjünk valamennyien azért az ügyért, amely az Isten ügye. A szomorú statisztika ezt követeli tőlünk! A tót nép papjainak figyelmébe, Figyelemre méltó kis cikk jelent meg a P. Daubner S. J. szerkesztésében megjelenő »Posol B. Srdca« (Jézus sz. Szive Hirnöke) legutóbbi számában. A szent életű férfiú fájdalommal szemlélte, mint támadják egyes tót lapok a papok, püspökök, sőt — a pápa tekintélyét, méltóságát. Mig a támadás szűkebb mederben folyt, személyekre vonatkozott, bizonyosan nem tartotta -időszerűnek, hogy az ő tót nyelvű hitbuzgalmi lapjában ezt említse. Most azonban, mikor látta, hogy már magát a tant, a hierarchiát, az egyházkormányzatot is támadják, nem fojthatta magába buzgalmát, mellyel a jó tót nép lelkiüdve iránt viseltetik. Újságjában, mely kisebb-nagyobb mértékben az egész tótság között el van terjedve, olvasóit aggódó lélekkel figyelmezteti a veszélyekre, melyek a mindenféle bujtogató cikkek olvasásából reá haramiának. Hová fog vezetni az az állandó bujtogatás a törvényes egyházi hatalom ellen ? Micsoda gyümölcsöket teremhet a nép lelkében az a mozgalom, mely már a csalhatatlan főt, a római pápát sem kiméli ? Legutóbb ugyanis egy tót lap, mely kereszténységével szeret kérkedni, abból az alkalomból kifolyólag, hogy X. Pius az olasz papoknak megtiltotta a belépést a Lega democratica nazionale-ba, már magára szentséges Atyánkra öltögeti nyelvét. Szónokol a jezsuitizmus befolyásáról, a szociális haladásról s oktatni akarja a pápát, hogy a mai modern, szociális korban miképen kormányozza az egyházat. Hogy X. Pius nem ellensége a szociális törekvéseknek, az nyilvánvaló. Hol csak tehette, mindenütt buzdította a papságot az e nemű működésre. Azokra a szociális egyesületekre azonban, melyek a püspököktől függetlenül, sőt a püspökökkel szemben akarnak érvényesülni,' természetesen nem adhatta áldását. Valamint azt sem helyeselheti, midőn Murry et Comp, arra bujtogatják az alsó papságot, hogy rázza le a rabszolgaság bilincseit, melyeket a pápa s püspökök raktak rájuk. Ha a papság dolgozni akar, nemcsak nálunk, de bizonyára Taliánországban is elég tág teret talál, hol megszakadásig dolgozhat anélkül, hogy ellenkezésbe jönne a püspökök s a pápa rendelkezéseivel. Ne mindig reformokon törjük fejünket, nem ránk vannak azok bizva. Ott a csalhatatlan fő, ott a püspökök ; az ő tisztük az egyház kormányzása. A pápát s a püspököket ri nem a jezsuiták vezetik, hanem a Szentlélek. Ok rendelkezéseiket az egyház kormányzatát illetőleg nem a jezsuiták sugalmazásából, hanem a saját lelkiismeretük és pedig Krisztus szellemétől irányított lelkiismeretük sugalmazásából adják ki. A legnagyobb fokban elítélendők tehát azok az u. n. keresztény lapok, melyek oly frivol módon bánnak a püspökök, sőt a pápa tekintélyével, nem tekintve azt, hogy ez által sokszor, mint a jelen esetben is, még hamis tanokat is terjesztenek a nép között. P. Daubnert nem politikai cél vezette cikke megírásában. Szemei előtt csak az egyház java s a tót nép lelkiüdve lebegett. Mi se akarjuk e célra fölhasználni. Csak azt a következtetést vonjuk le, hogy vigyázzunk azokra a lapokra, melyek állandóan kérkednek keresztény szellemükkel s e mellett lutheranizmust, szociáldemokratizmust terjesztenek a katholikus nép között. Kisérjük figyelemmel a cikkeket s hasonló esetben világosítsuk föl a híveket. Erőszakkal elnyomni e lapok olvasását a papnak nem lehet. Miért ? Mert — sajnos nem lehet. Ugyanis azok a lapok kevés kivétellel mind nemzetiségi alapon állanak s a nép hallván a mi folytonos támadásainkat, azt hiszi, hogy ellenségei vagyunk minden, még jogos nemzetiségi aspirációnak is. Pedig azt vélem, ez nem igaz. A tót nép között működő, minden jó