ESZTERGOM XI. évfolyam 1906

1906-09-30 / 39. szám

kinyilatkoztatásokat ostromol, a szellemi világpiacon felhalmozott örületek pedig lelket rothasztanak. Téved, aki azt hiszi, hogy ez felekezeti türelmetlenség! Nem! Ez a türelem megcsigázott erejének feltámadása. Egy türelmes korszerű harc, melyben katonákra van szükség! Fel tehát lovagok, a kereszt jelében a vezérek után! Fegyverünk a hatodik nagygyűlés kimondott jelszava: a szocializmus legyen. Mert lehet még e modern világon is csoda! Csak akarat kell hozzá: és elég lesz a kenyér, elég lesz a hal, a hármas-hegy és négy folyó völgyeiben. A munka hivott életre, ez tökéletesített mindent a világon. Dolgozzunk! — Képviselőnk megtámadása. Esztergom népszerű képviselőjét, dr. Kmety Károly egyetemi tanárt azzal vádolta a minap a zsidók által szerkesztett »A Polgar« cimü napilap, hogy ő az egyetemi hallgatók felvételénél azt kívánta hallgatóitól,, »hogy a szocialista tanulótársaikat kerüljék, mint a bélpoklosokat s nyomják el, kergessék el, ahol érik őket.« Nem tudjuk igaz-e, de ha igaz volna is, akkor is csak dicséret illeti Kmetyt, mert a mit a szocialista érzelmű egyetemi hallgatók az egyetemen mivelnek, az már igazán tűrhetetlen. Megérdemlik a figyelmeztetést, de még jobban a büntetést. A folyosókon való csoportosulásaikban folyton csak a kath. vallást szidják és átkozzák, annak intézményeit gyalázzák, a keresztény szociális elvű ifjakat bojkottálják, s mindez miért ? Nem nehéz kitalálni, mert már maholnap a zsidó egyetemi polgárok lesznek az alma mater urai s a tanár uraknak is majdan ugy kell táncolniok, ahogy ők fütyülnek. »A Polgar« tudósítása is bizonyára eme zsidószocialisták táborából származik. Valamelyikük bosszúból a kereszt védelmezője iránt azt a förmedvényt kiáltotta világgá, hogy Kmety tanár, a keresztény-szociális Kmety lázit, durva s meg nem engedett módon üldözi és üldözteti azokat, akik nem szerencsések vele egy politikai gyékényen árulni. Amúgy is »iszonyu nagyképűen és iszonyu szárazon« adja elő a közjogot, most meg hihetetlen dolgokat beszélt össze-vissza a felvételnél, »no már ilyet ne mondjon, ha azt akarja, hogy ne kételkedjünk a tudományában.« Persze a bolond filozófiát hirdető tanárok tudományában feltétlenül megbíznak, pedig ha tudnák, mit mondott az ilyen tanárokról a nemrég egyetemi tanárból lett püspök a kath. nagygyűlésen. Hogy hát a bolondok házába valók. Ne támadják tehát jogtalanul az igazságot magyarul: megugrottak, szökevények, jött-mentek. Ugyanis a török pusztítás egész Dalmát partokon amit talált, elrabolt, a lakósokat foglyokul ejtette, igy tehát e tájról minden menekült, merre látott. Egyetlen erős vára volt a Dalmát partnak : Clissa, melyet II. András magyar király Jeruzsálemba való zarándoklásakor hűbérként a templariusoknak adott, kiknek elmultával a Johannita rend birtokába jutott, hol azután a törökök által Rhodus szigetéről elűzött lovagok is menhelyet találtak. Ezen vár dacolt a törökkel ma is. Crussich Péter e vár ura, most is mindent megtett, hogy a török invasiót, mely már az egész vidéket tönkretette, támadásaival folytonosan gyöngitse s békés uralmát lehetetlenné tegye. E végre a táj minden részéről szívesen adott menedéket a törökök által tűzhelyeikről kiűzött menekülőknek s ezen menekülők lettek az uszkoknak élő csirái s a vár erős védői. Midőn 1537. évben a török sokaságnak Clissa vára sem tudott ellenállni, Crussich főnök a törökkel békét kötve, 600 emberével, fegyverükkel s ingó vagyonukkal szabad kimenetelt nyervén, haladtak éjszaknak Adria partján Zengg városáig, mely ekkor már szinte teljesen romokban, pusztán hevert. Crussich e várost elfoglalva, a vele jött uszkoknak ingyen kiosztotta az egész város területét, hol azután elkezdették a lerombolt házakat újra építeni és kijavítani. Igy lett azután Zengg mentsvára azoknak, kik a dalmát partokon portyázó törökök elől menekülni kényszerültek. Zengg tulajdonosa ekkor Frangepani Ferenc volt, hirdető tanárt, söpörjenek a maguk háza előtt, mert különben bolond elveikkel, bolond filozófiájukkal ők is oda kerülnek, ahová okos és bölcs tanáraik! Kmetyt, a kiváló s nagytudományu profeszszort és politikust, a keresztény-szocialista férfiút mi, akik a keresztény felebaráti szeretet alapján állunk, nem engedjük holmi éretlen zsidókölykök támadásának kitenni. A támadásra tovább nem is reflektálunk, mert tudjuk, hogy nekünk van igazunk. A honvéd-tüzérség. Pro és kontra vitatják a lapok a honvédtüzérség reformját. Az egyik rész vaktában neki megy miatta a kormánynak és árulással vádolja, mert hajlandó létszámemelésre, holott a bécsi paktum ezt kizárta. A lapok másik része viszont arra az álláspontra helyezkedik, hogy jól teszi a kormány, ha mindenáron megvalósítja ezt a nemzeti szempontból is örvendetes reformot. Ámbár nem ismerjük pontosan és részletesen a kormány álláspontját ebben a kérdésben, de ugy látjuk, hogy a kabinet a fenti két álláspont közül egyiket sem teszi magáévá. Nem mondja azt, hogy egyáltalán nem kell a honvéd-tüzérség, de azt sem fogadja el, hogy azt minden áron kellene megvalósítani. De nem is mondhatja, hogy elvileg ellensége ennek a reformnak. Hiszen elvileg ellenezni ezt a reformot annyit jelentene, mint szembe helyezkedni a nemzeti akarattal. Aki a dolgok mélyére néz, az jól tudja ugyanis, hogy a nemzet mindenkor követelte a honvédségnek tüzérséggel való ellátását. Már pedig szembe helyezkedni a nemzeti akarattal az a kormány, mely épen a nemzeti akaratnak köszöni életét, aligha hajlandó. És mert nem hajlandó, nemcsak nem ellenzi a reformot, hanem elősegíti. De nem minden áron. Tekintettel arra, hogy a honvéd-tüzérség nagyobb pénz- és véráldozattal jár, a kormány csak ugy hajlandó a honvédtüzérség felállítását proponálni a nemzetnek, hogyha ezáltal közelebb jut ideáljai megvalósításához. Két feltétele van a kormánynak. Az egyik anyagi természetű. Azt mondja a kormány, hogyha már áldoznia kell a nemzetnek, hát a magyar pénz ne folyjon idegen zsebekbe, hanem maradjon idehaza. Épen azért követeli, hogy a honvéd tüzérség szervezésénél minden szükséglet idehaza fedeztessék. Mivel pedig nincs ágyugyárunk, ez többek között jelenti egy magyar ágyugyárnak felállítását, amit a bécsi körök eddig mindig elleneztek. A másik feltétel erkölcsi természetű és nem kevésbbé fontos. Eredetileg az volt a terv, hogy a magyar honvéd-tüzérség a közös hadsereg egyes csapataiból fejlesztessék. Mivel ez a honvédségnek a közös hadseregbe való csatolását jelentené, ki a város átellenében elterülő Veglia szigeten lakott s szivesen látta a város újbóli fejlődését, sőt segítette is, hogy az uszkok száma növekedjék. Hogy pedig a különféle nemzetiségű s vallású menekülőket társadalmilag összeolvassza, visszahívta a törökök által elűzött zenggi püspököt s szerzeteseket. Igy tehát mindenről gondoskodva volt, csak az élelem hiányával kellett folytonosan küzdeniök. E célra először hajókat építettek, hogy halászattal tarthassák fel magukat, később azonban ezen hajókon valóságos tengeri kalózokká fejlődve, raboltak ahol s mit lehetett s valódi rettegett hatalommá nőtték ki magukat, ugy, hogy I. Ferdinánd s Zápolya János közt támadt trónkövetelési küzdelemben mind a két fél kérte a zenggi uszkok támogatását. Frangepani intésére előbb Zápolya pártjára álltak, de midőn látták, hogy Zápolya teljesen a törökök oltalma révén szeretne a magyar korona birtokába jutni, Ferdinánd királyhoz szegődtek, ki szivesen vévén az uszkok támogatását, várkapitánnyá Lenkovits Györgyöt nevezte s küldötte ki. Az uj kapitány teendője volt Zengg várában folytonosan őrt állni, a kalandozó törököket kirohanásaival feszélyezni s igy Magyarország pusztításában nekik minél több nehézséget okozni. E végre letiltotta őket a rablás és fosztogatás teréről s számukra évenkint 20,000 aranyat igért, mint határőri hadseregnek. De az igéretét Ferdinánd már a második évben ' nem tartotta be, az uszkok tehát ismét fosztogatásra voltak utalva. És most már nemcsak élelmiszereket s értékeket, de leányokat is raboltak. Ugyanis a menekülők nagyobbrészt viharedzett férfiak voltak, kik vagyonukat, családjukat a török pusztításban elvea magyar kormány ebbe nem hajlandó beleegyezni. A magyar kormány azt mondja, hogy a magyar honvéd-tüzérség csak akkor felelhet meg a magyar nemzeti szempontnak, hogyha a közös hadseregtől függetlenül szerveztetik. A kabinet törekvése tehát az, hogy a honvéd-tüzérséget önállóan, minden osztrák jellegtől mentesen, mint igazán magyar tüzérséget állithassa föl. Ha a két föltételt elfogadják Bécsben, lesz . honvéd-tüzérség; ha nem fogadják el, nem lesz, hanem várunk jobb időkre. De minden valószínűség szerint elfogadják. És bizonyos, hogy akkor oly sikerrel állunk szemben, amelyre a kormány méltán büszkén hivatkozhatik. Érzik ezt a kormány ellenségei s azért eleve igyekeznek diszkreditálni az örvendetes eredményt. Azzal hozakodnak elő, hogy a honvédtüzérség létszámemeléssel jár, már pedig a bécsi paktum kizárja a létszámemelést. Le kell számolni ezzel az ellenvetéssel. Hogy állunk a paktummal ? Ugy, hogy az átmeneti időben nem szabad bolygatni a katonai kérdéseket se nekünk, se a királynak, ki főként arra' nincs jogositva, hogy a közös hadsereg számára több pénzt és több újoncot követeljen. Arról azonban nem szól a paktum, hogy a honvédséget ne volna szabad fejlesztenünk, ha ezt nemzeti szempontból kedvező feltételek között tehetjük. Mesebeszéd e szerint a paktumszegés és a létszámemeléssel való vádaskodás. A nemzet sohasem volt szűkkeblű, amikor honvédségét kellett emelnie. Nem lesz az most sem, mert busásan megkapja érte nemzeti téren az ellenértéket. Mindent összevéve tehát: nem oly fekete az ördög, ahogy azt az uj rend ellenségei a falra festik. Ellenkezőleg: minden hazafias magyar embernek csak egy kívánsága lehet: vajha sikerülne a kormány legújabb vállalkozása. Honvéd. — Rákóczy hazaszállítása. Októberben végre hazajön a nagy fejedelem, a magyar szabadság legendás alakja. Hazahozza a magyar kormány hódolattal, kegyelettel és hazafisággal. A nemzet pedig rajongó lelkesedéssel fogadja s magasztos ünneppé avatja a hamvak magyar földre érkezését. Még csak hetek múlva lesz az ünnep, máris érezhető a nemzet ünnepi áhitata. Hivatalos és' magánkörök készülődnek a fogadtatásra. Egymást felülmúlva arra törekszik mindenki, hogy a dicsőséges hamvak visszatértét mennél meghatóbb, mennél nagyszerűbb diszszel és pompával fogadja. Az áhítatos előkészületekbe azonban disszonáns hang keveredett. Egyik lap nem átallott vakmerő váddal közeledni a kormányhoz. Nem kisebb váddal lépett föl, mint azzal, hogy a kormánynak kényelmetlen az egész Rákóczy-ünnep, s épen azért mennél kevesebb zajjal, minden szitvén, elkeseredésükben uszkokká csaptak fel. Hogy pedig a népesség ki ne haljon, nőket raboltak s hoztak haza uj tűzhelyükre; de nem azért, hogy velük mint foglyokkal bánjanak, hanem tisztességes házasságra lépjenek. Maguk közt az uszkok mindig lojálisak, a gyönge nőnem iránt pedig középkori lovagiasak voltak. Az ily rablások ellen később azután maguk az elrablandó nők sem igen emeltek kifogást, sőt önmaguk közt beállt szokás alapján törvényt alkottak, hogy a rabló, egy évnek eltelte után, rablott feleségével együtt tartozik meglátogatni a leány atyját s ilyenkor a leány öröksége is szóba került. Ily uton-módon kedvesebb s teljesebb képet nyújtott az uszkok helyzete s már önmaguk közt is kezdettek szervezkedni, társadalommá nőni, amennyiben különféle foglalkozások alapján osztály osodtak. Kiknek házuk volt, azok Cassalini (casa) név alatt, a nemesi rangot arrogálták maguknak; kik katonai zsoldot húztak, azok »Stipendiani« névre hallgattak; voltak »Venturiani«, kik későbben jöttek; végre »Bandisi«, kiket a velencei köztársaság száműzött s itt felvételt nyertek. No ez utóbbiak igazi banditák lehettek, mert ezen titulus ellen még a venturianik is protestáltak. Ezen osztályozás kezdte e gyülevész népben a tisztább, humánus felfogás önérzetét is felkelteni. Csoportokra oszolva, külön vezérek (wojwodák) alatt, különösen a stipendiani katonák, bátor, elszánt lelkesedéssel védték a város határát minden török támadás ellen, sőt annyira fokozódott lelkesedésük, hogy csakhamar nem voltak megelégedve a védelemmel s ahol csak lehetett, tá-