ESZTERGOM XI. évfolyam 1906

1906-08-12 / 32. szám

gondolat« és Vészi ur jár-szalagján járó gyerkőcök. Teszik pedig ezt akkor, mikor a katholikusok sem lapjaikban, sem gyülekezeteikben a zsidóságot, különösen annak hitét egy árva szócskával sem bántják. Figyelmeztetjük, hogy ne játszanak a tűzzel. Abban ugyan biztosak lehetnek, hogy sem az éjjeli, sem a nappali ügyész nem fogja őket bántalmazni, mert nálunk az ügyészek a büntető törvénynek ide vonatkozó szakaszait soha sem veszik észre. De maga a keresztény nép meg találja sokalni hitének folytonos támadását s könnyen megforditja a botot, amelynek két vége vau. Budapesten sok zsidó ujságirő van s mind a liberalizmus szolgálatában áll; oly fegyverekkel azonban, mint a »Szabad gondolat«, egyik sem küzd a katholicizmus ellen. Hát a katholikus egyháznak ezek a lelketlen, cinikus támadások nem fognak ártani, de veszedelmet rejtenek magára a zsidóságra nézve, mert a nagyközönség az egyeseket könnyen összetéveszti az egészszel és haragjával fogja sújtani azokat is, akik ártatlanok a csúnya hajszában. — A szentatya a hitoktatásról. ^Acerbo viniis« kezdetű körlevelében tudvalevőleg a szentatya az egész egyházra kiterjedő érvénnyel szabályozta a hitoktatást, A körlevélben foglalt intézkedések első sorban az olaszországi viszonyokra vonatkoztak ugyan, de el voltak rendelve az egész világra. A német püspöki kar előterjesztéssel fordult ez ügyben a szentatyához, biztosítván őt, hogy Németországban maga a hitoktatcis a népiskolákban terjesittetik és pedig a lehető legalaposabban, ugy, hogy a püspöki kar nem tartja szükségesnek külön intézkedések megtételét. A szentatya erre Kopp bibornokhoz Merry del Val bibornok által egy levelet intéztetett, amelyben kijelenti, hogy a püspökök lelkiismeretére és elhatározására bizza annak megítélését, vájjon szükségesnek tartják-e a hitoktatás ügyében még külön intézkedni, vagy pedig beérik-e az eddig fennálló és gyakorlatba átment intézkedéseikkel. Vagyis más szavakkal: a szentatya nem kivánja intézkedéseinek végrehajtását, miután Németországban ez időszerint a hitoktatásról kellőképen gondoskodva van. Emberi jogok. Isten az embert magas méltóságra teremtette. Tulajdonképen összekötő kapocs az ég és föld között. Lelkével az angyalokhoz tartozik, testével a földnek dicsősége, együttvéve pedig a teremtés koronája. Nemde magas méltóság? És ha nézem a koldust, vagy nézem a hatalom hordozóját, az egyiket rongyos ruhájában, a másikat bíborában, az mindegy, ember mind a kettő, a méltóság megilleti mindeniket. És mégis mit látunk ? ! Vannak emberek, akik mások rabszolgái, akik az élet terhei alatt megvetve görnyednek, akik az emberiség egyetemes-jogaiból, mint a műveltség, a vallásgyakorlatok, az iskola, sem kaphatnak, mert lelketlen emberek kezében egy lelketlen világnézletnek áldozatai. Minden embernek pedig Istentől kapott joga van a teremtés cimén, hogy az emberiség közjavaiban részesüljön és másrészt kötelessége minden embernek az emberiség közterheit viselni. Az Isten gondolata az emberről a jelen világrendben a szellemi felemelkedés az emberi méltóságra és a munkának kötelessége a testvéri egyetértés alapján. Ez az isteni gondolat képezi az u. n. keresztény szocializmusnak alapját is. De — eltekintve most a keresztény szocializmustól meg a szociáldemokráciától -— nézzük meg, mennyi az igazság magában a szocializmusban. Nemde az első kor embere egy végtelenül bárdolatlan teremtés volt az ő barlangjával, vadállati társaságával és mélységes durvaságával. De benne volt az emberben a szellemi fejlődés csirája, az élet nehézségei e csirát kifejlesztették és a bárdolatlan ember Egiptomban könyveket kezdett irni, Kínában üveget festet, Phöniciában biborbaa öltözött, Athenben Akropolist épített, végül Kölnben dómot emelt. Aki először beszélni sem tudott, annak ma annyi gondolata van, hogy a villany sem elég gyors a sok gondolat szállítására. Az emberi méltóság ha nem is érte el tetőpontját, de már nem lehet messze tőle. S nézzék kedves olvasóim, kik hordozzák ezt a műveltséget, közkincs-e az ? Nézzék, a népnek milliói el vannak zárva a műveltségtől. A barlang helyett be vannak zárva a gyárak izzó kemencéibe, a bányák feneketlen mélyeibe. Hogy valaki művelődjék, ahhoz pénz is kell és ennek az óriási tömegnek alig van pénze kenyérre, ahhoz idő is kell és a munkásnak alig volt eddig annyi ideje, hogy legalább kipihenje magát. De a műveltség becsillogott a munkások börtöneibe, felvillant bennük a vágy, mi is akarunk a művelődésből részt venni, emberek vagyunk. Nem akarunk lenni buta tömeg, misera plebs, s mert a műveltség hordozói megletették őket s mert nekik részt adni ebből a közjogból nem akartak, — hányszor hallani ma is : buta paraszt, minek annak iskola, könyv, újság, — az a megvetett munkásnép kiterjesztette karját, megnyitotta száját és kimondotta a nagy szót: én is ember akarok lenni! Ti katona-zene mellett sétáltok, hangversenyeket élveztek, kirándulásokat terveztek, iskolákba jártok, színházakban gyönyörködtök, ki mondta, hogy a ti kizárólagos jogotok ez ! Én is akarok ! Mi is akarunk! kiáltják a nép milliói. És kérem, nincs igazuk nekik ?! Nem Isten adta jogon törekednek a műveltségre ? Hiszen az Isten gondolata az

t hogy az emberiség folyton fejlődjék nemcsak általában, de az egyedekben is. Az Isten második gondolata a niunka általános kötelessége. A földön nincs létjoga csak annak, aki dolgozik. És ma dolgoznak milliók mint az állatok, lélekrontó, idegbontó, halálthozó munkában és amit az ő veritékök terem, értékét a kevés munkátlan here elélvezi. Aki veritékezik, az krumplit eszik, aki nem dolgozik, annak asztala görnyed a fölöslegtől. A munkásnép szedi éjjel-nappal gyárakban, szántóföldeken az aranyakat és odaadja urának s ő hála fejében kap 1 korona napszámot belőle, hogy éhen halhasson családjával együtt. Vagy nem igy van? Én tudom, mert láttam, hogy igy van. Láttam zsidó földbérlőket félretenni százezreket, akiknek e pénzt nyomorult béresei szálitották, akik tőlem kértek végső ínségükben segítséget. Láttam földesurakat adósságokban vergődni a jó módtól, mig munkásai rongyosak voltak. Ha a községek hozzá fordultak, szép szónál egyebet nem kaptak, de a szinésznők ezrekbe kerültek. Én csak elfogulatlan embereknek beszélek : nézzék, hol van itt az egyenlőség, hogy minden embernek dolgozni kell. Hol van itt kifejezve az Isten gondolata, hogy a munka általános kötelesség és nem egyeseknek keserű privilégiuma. Dolgozni kell mindenkinek. Egyik a bányában, másik irodában, egyik a kezével, másik eszével, az mindegy, egyikben is el lehet sorvadni, a másikban is, egyik sem könnyebb, egyik sem nehezebb. De nem szabad lennie embernek a világon, aki nem dolgozik. Pedig jaj, de mennyi van! Csoda-e, ha felforr a munkásember vére és felemeli kalapácsát a műhelyben, vagy zúgolódik az irodában a herék ellen. Keressen a gróf, a földesúr is magának foglalkozást és pedig olyant, amiből az emberiségnek haszna van. A harmadik gondolata az Istennek a testvéri élet a földön. Egy alkalommal földmunkások mondták: Meg lehetne élni a világon, csak az urak ne lennének olyan élhetetlenek, hogy mindent maguknak akarnak. Ha nem is volt talán egészen igazuk, mégis igazuk volt, hogy rettenetes nagy a kapzsiság a világban. Mindenki szeretné egymaga elnyelni a világot, hogy másnak ne is jusson belőle. Pedig én azt gondolom, hogy ha Isten a világra teremtette az embert, hát annak jogot adott a megélhetésre is. Minden egyes embernek Istentől kapott joga, hogy legyen ruhája, lakása, mindennapi kenyere, elég szabad ideje, ezt tőle senki el nem veheti. Ez az élet minimuma és mégis mennyi földönfutó, nyomorgó van. Miért ? Azt mondják a könnyelműek, mert nem dolgoznak. Nem úgy van. Vannak, akik nem dolgozhatnak, öregek, betegek. De nincsen testvéri szeretet. Akinek sokja van, nem hogy adna a nyomorgóknak, hanem még többet akar. Az árvaházak kicsinyek, a szanatóriumok kevesek, mert nincs elég alapitványi hely, pedig a dúsgazdagok száma elég nagy, tehetnének valamit. Csakhogy a dúsgazdag nem igen törődik a Lázárokkal, hiszen nem érti, nem érzi szenvedéseiket. De a midőn a család közös reggelijéhez ült, ő is már átöltözve jelent meg, mintha most lépett volna ki hálóterméből. Történt 1880. év október havában, esős idő levén, hogy egy nyomorult mellbeteget keresett fel, .ki oly alacsony bejáratú konyhában lakott, miszerint neki is le kelletett hajolnia, hogy az ajtón bemehessen. Ezen pillanatban elcsúszott s bal lábának felső szára eltörött. Ki tudná leirni a megrázó jelenetet, midőn a jó grófnőt a falubeli férfiak karjaikra emelve, bevitték a grófi család kastélyába, bágyadtan, arcán a nagy fájdalom kifejezésével ? ! Rögtön orvost hivattak, ki csakugyan megállapította, hogy lábtöréssel kell küzdenie. Az orvosi tudomány mindent megkisérlett, költséget, fáradtságot nem ismerő szeretettel ápolták a kedves beteget, de javulás helyett azt kellett észlelni, hogy a törött láb zsugorodik, szárad, érzéketlen lesz s csak két mankóval tudott nagy sokára szobájában mozogni. Ha az emberek nem tudnak segíteni, Istenhez fordult. Elhatározta, miszerint Lourdesba megy s ha sikerül ott,, lábának épségét visszanyernie, egész vagyonát s önmagát is a szenvedő betegek ápolására ajánlja, apáca lesz. Sem a család, annál kevésbé az orvos — ki éppen zsidó volt: Elfer, — nem akarták beleegyezésüket ezen határozathoz megadni, biztosra vévén, hogy a beteg még az uton meg fog halni. De győzött Szűz Mária kegyelme. 1881. május 2-án elindult a beteg grófné környezetével s fáradtságos 3 heti utazás után, sokat küzdve a folytonos lázzal, végre beért Lourdesba. A harmadik mosás után a templomba vitték őt, hol éppen vecsernyét mondott a pap, ki midőn az Oltáriszentséggel az utolsó áldást adta a népre, a grófnő testén e pillanatban egy meleg érzés fut át s ki egy évig- nem tudott mozdulni, egyszerre térdre borul s forró imában könnyek közt sokáig mozdulatlan maradt, mig végre önerejéből felkel s kezd járni. Azonban csak az egyik mankót tudta egyelőre nélkülözni, később ezt is elhagyta. Lourdesből egyenesen Grácba utazott, hogy ott a paulai sz. Vincéről nevezett irgalmas nővérek anyaházában váltsa be igéretét: vagyonát s önmagát a betegek ápolására felajánlandó. Az anyaház előtt egy uj baleset érte a jó grófnőt. Amint a hintóról lelép, elcsúszik s mindkét lábát megsérti. Szomorú töprenkedései közt belátta, hogy Szűz Mária egészen nem helyesli szándékát, midőn személye előtt az irgalmas testvérek anyaházának kapuit igy elzárta. Mert vájjon mily haszonnal, mily eredménnyel tudna ő a szerzetben működni? Hisz gyönge a testalkata, nincs elég ereje egy irgalmas nővér hivatásának betöltéséhez! Gyermeki bizalom meleg szeretetével kérte Szűz Máriát, mutatná, tudatná vele szándékát, hogy mivel tudná legjobban leróni háláját, a Lourdesban vett nagy kegyelemért? És ismét talált egy vigasztaló eszmét. Elhatározta, hogy Alsószemeréden egy zárdát fog építtetni s vagyonából három irgalmas nővér számára alapítványt tesz. Ezek a jó nővérek nemcsak az ő életében, de ha már ő nem is, holta után is több nyomorult betegnek fogják letörülni könnyeit, mint ő tette volna, ha Grácban felvételt nyer. Tervének kivitelét már 1882. év május hó 2-án kezdette meg s 1883. év augusztus ^-én jött Szemerédre boldog emlékű Kruesz Chrysostom főapát, hogy az elkészült s teljesen berendezett emeletes szép zárdát, — melyben betegápolda s leány népiskola lőn elhelyezve, — megtildja s az apácákat bevezesse. Tehát 23 év előtt, aug. 5-én, havi boldogasszony ünnepén déli 11 és 3

A órakor vették át a jó grófné vagyonát az apácák s ma, éppen aug. 5-én, déli 11 és %

U órakor vette fel magához az égi jó pásztor hű szolgájának lelkét. Mondják mások, hogy ez a véletlen műve, én azonban beteljesülve látom a példabeszédek eme igazságát: »En az engem szeretőket szeretem és akik korán vigyáznak rám, megtalálnak engem.« (Péld. 8, 17.) Ime! Itt a »Mária-ház« intézet története s a jó grófnő életrajza. Ezen házban, zsidó vallású orvosa: Elfer által ajándékozott két nagy szent kép hirdeti mai napig is a földi orvosnak elismerését s megadását az égi »Betegek gyógyitója« iránt.