ESZTERGOM XI. évfolyam 1906

1906-01-28 / 4. szám

XL évfolyam. Esztergom, 1906, január 28. 4. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. A nevezetes évforduló. Esztergom, január 27. Január 26-ikán mult egy éve, hogy lelkes öröm zúgott végig az országon. Tisza István gróf miniszterelnök fölhivta Ítélkezésre a nemzetet; erősen hitte, hogy a nemzet, mint eddig is, most is hűségesen végig fog korteskedni, lelkesedni és végül le fog szavazni azokra, akiket o küldött az »igazsag« védelmére pénzes-zacskókkal a szabadelvű párt központjából. A nemzet itélt s azóta január 26-ika nevezetes évforduló napja a magyar történelemnek. A választásokon eldőlt a régi kormánypárt sorsa s a nemzet nagy többsége egy nemzeti tartalom-mai biró uj Programm mellé állott. Ha úgy itélt volna a nemzet, ahogy azt a Tisza-huszárok annak idején tervbe vették, ma is tovább szőhettük volna azt a régi, petyhüdt álmunkat egy nemzetről, mely függetlennek, önállónak hiszi magát. Tisza István ma is a modern államférfiak mintaképe volna, Perczeit, Dánielt ma is közéletünk kiváló jelesei közé sorolnók ... De mit is beszélünk? Igen, kiváló államférfiaknak minősítené őket a nemzet, az a nemzet, amelyet eddig csak álnevén szólítottak igy, mert saját józan belátása szerint mindeddig dönteni ugy sem tudott, lévén a korifeusok egész légiójától félrevezetve. Csak pénz, itóka, igéret, fenyegetés, zsiros falat, konc stb. dominált a szabadelvű kormány táborában, az igazságot, nemzeti politikát mindig elnyomták. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA

. Téli dalok. /. Mig hull a hópihe . . . Szeretem a havat dallal köszönteni; — Ilyenkor a szivem gyönyörrel van teli. Szertefoszlik minden bánat, ború, kétség S csillogó derűvel tölti be lelkemet Ez a nagy fehérség. Künn a tájon békés, nyugodalmas csend ül ; — Ajkamon is olyan halk, szelíd dal csendül S míg hull a hópihe ringva, lengve, lágyan, Szárnyra kap a lelkem hóvirágot váró Könnyű, fehér vágyban ... 2. Levél. (Szabó Endréhez.) Nálunk is tél van, hó borítja a Város utcáit. Hanem oly tiszta, csillogó képet Sohasem látsz itt. Nálatok falun minden oly fehér Ha pihéz a hó, — Nálunk az utca télikabátja Színtelen, fakó ... Itt az emberek bús szürkeségben. Homályban élnek: A szivet s havat befeketítik A gyárkémények . . . Alapitó: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. De a nemzet, mely 1867 óta most először világosittatott fel sorsának, helyzetének nyomoralt volta felöl; az osztrák érzelmű úgynevezett magyar államférfiak hízelkedésem, Ígéretein átlátott, lerázta testéről a majdnem negyven éves romlott korszak kényuralmát abban a reményben, hogy most már szabadon bonthatja ki szárnyát. Ezt a reményt táplálta minden lelkes magyar hazafi a nagy nap lezajlása után, egy szívvel, egy lélekkel kiáltotta: Győzött a nemzet, mentve Magyarország! Megalakult az ellenzéki pártok szövetsége, a koalició. A nemzeti akarat a koalició mellett nyilatkozott s a király nem fogadta el a nemzet akaratát. Ellentétbe jutott a nemzet a koronával s az ellentét tart még ma is. A bécsi hatalom megkezdte a nemzet letörésének munkáját. Akadtak —- sajnos — oly elvetemült politikusok, akik eszközévé aljasodtak. Feltörették a megyeház lezárt, lepecsételt ajtait; katonai, rendőri asszisztencia kíséretében a nemzet önérzetes polgárainak ezer meg ezer keserves kifakadása ttacára botrányos módon törvényt, jogot nem tisztelve foglalták el főispáni székeiket. Találkozott egy-két gyászmagyar a megyebizottsági tagok közül is, aki bevonult a főnök katonai kíséretével a megyeház termeibe s végighallgatta a törvénytelen esküt, sőt hitelesítette a jegyzökönyvet is. Ujabban pedig valami Sényi Aranyos-Maróthon, — mivel egyetlen egy bizottsági tag sem akart neki asszisztálni — a »törvény nevében« letette az esküt — önmagának, hitelesítette a jegyzökönyvet — önmaga s ezzel a ténnyel kékügy fáj ez nékem ; — azért e héten. Ha idó'm akad, Hozzátok megyek látni egy kevés Falusi havat ... Szvoboda Román. Az Istentagadó. Feledy Gáspár ur egész természetesnek találta, hogy Isten őt egy óriási vagyonnak kellős közepébe ültette. O azonban netn egészen igy fejezte ki magát. Nem Istent, — mert az szerinte nincs — hanem a sorsot emlegette, meg a szerencsét. Az ő sorsa az, hogy mindenben dúslakodjék. Másnak meg az ellenkezője jutott. Erről sem egyik, sem másik nem tehet. ,Ki az az Isten ? Hol van ? Senki és sehol nincs! Csak a kávé-nénikéknek és gyermekeknek való. Neki nincs az Istenre szüksége. Van mindene. Igy beszélt ő . . . S ha volna is valamire szüksége . . . hogy kérjen valamit olyan valakitől, aki nincs. A község öreg lelkésze harminc éve téritgeti már Gáspár urat. S még mindig ott van, ahol első nap. Nem bir a nyakas emberrel. De ő nem csügged. Mindig azzal távozik tőle: »Nagyságos ur! Nagyságos ur! Nagy veszélynek kell még magát érni, hogy Isten kezét megérezze. S ha megérzi, nem is fogja többé létét tagadni!« »Jó! jó! Ha a sors rám méri, kiállóm« — kiáltja utána kacagva Feledy Gáspár . . . Szerkesztőség: Szentgyörgymező 9. sz. Kiadóhivatal: Káptalan-tér, hová az előfizetések küldendők, Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. ségtelenül lefőzte minden eddigi főispánkollégáját, akik legalább egy árva bizottsági tagot teremtettek maguknak, akit aztán megtettek közgyűlésnek. Mit szól mindezekhez a hidegvérű Szabó Misi ? Ipolyságon bizonyára ö is hűséges követője lesz kollegájának, Sényinek. Törvény ? Az a mai viszonyok között szögre akasztatik. Törvénytelen főispánnak minden szabad, az esküt a négy fal, s az üres terem is meghallgathatja. • Istenem, mi minden történt a nevezetes évforduló óta! A nemzeti ellenállást megtörni nem tudják a zsarnokok, a »nyomor és szenvedés« súlya alatt nem hogy össze roskadt volna a nemzet, hanem fenséges küzdelmében kitartott és kitart továbbra is. Azért méltán jubilálhatott, megülhette' évfordulóját a szabad vélemény-nyilvánitásnak, a dicsőséges nemzeti ellenállásnak. S a kormány? Az is jubilálhatott. Megülhette az önkényuralom egy éves jubileumát. Semmiféle pozitív eredményt nem ért el; Magyarország sorsa felett döntő osztrák generálisok tanácsának eddig semmi különös foganatja nem volt, nem kaptak sem adót, sem újoncot, hanem igenis még jobban gabalyitották össze az amúgy is össze-vissza kuszált politikai helyzet szálait. Az a néhány elzüllött alak ugyan nem fogja megjavítani a helyzetet, s azzal, hogy egyes tisztviselői állásokból kitették az alkotmányhoz ragaszkodó hivatalnokokat, még nem kapta meg a kormány azt, a mire vágyik : az adót és újoncot. S mi van a sokat hangoztatott békével? Mi is érhetné hát őtet olyan nagy csapás ? Beteg sohasem volt. Elél talán ioo évig is. Oly erős. Családja ? No itt már kissé gondolkozni kell. Neje egy áldott asszony. Leánya egy szófogadó gyermek. És szép, mint egy rózsabimbó. Dehát a »sors« talán csak nem fog ebbe a két áldott teremtésbe belebotlani, hogy neki szomorúságot okozzon ? Azért talán, hogy ő nem hisz? Hát látta már valaki az Istent?... Igy gondolkozott néha-néha. De hamar kiverte fejéből az ilyen gondolatokat s ismét a régi megátalkodott ember lett. S ha lehet valakinek egy emberi lényt imádni, ő imádta egyetlen leányát. Istentagadó beszédeket nem mondott soha sem előtte, sem neje előtt. Más előtt azonban annál inkább. Ha valaki megakará győzni makacsságát, elfordult tőle s rámordult: »Mese beszéd! Nincs Isten! Punktum! Mutasd meg, akkor elhiszem ! . . . « — Szegény elvakult ember! Nem fogod látni. Nem is kell látnod. Csak érezni fogod a kezét. Ha tudnál, imádkoznod kellene, hogy az a kéz ne legyen nagyon nehéz! Az egész természet telve volt illattal. Az égen millió bárányfelhő úszott. A madarak vígan köszöntötték májas reggelét. Ágota, Feledy ur leánya fehér ruhában —! mint egy liliomszál — kopogott be apja szobájába. »Apuskam!« — szólt hozzá arcát cirógatva