ESZTERGOM X. évfolyam 1905

1905-04-16 / 16. szám

met az esztergomi függetlenségi párt három kiváló tagjához, hogy esetleg a megye másik két választó kerületének' bevonásával alakitsuk meg a városi esetleg egész vármegyei függetlenségi párt egyesületét, hogy legyen e diadalmas pártnak irányító, tájékozó és kezdeményező állandó localis szerve. Szives örömest veszek részt az alakulás munkájában, ha tapasztalni fogom, hogy tisztelt polgártársaim részéről az eszme pártolásra, támogatásra, meleg érdeklődésre talál. Bpest, 1905. április ii. Fogadja üdvözletem nyilvánitását tisztelő barátja dr. Kmety Károly bpesti tud. egyet, tanár, Esztergom szab. kir. város ez idei országos képviselője. A tokodi lelkészség ügye. Tek. Szerkesztő Úr! A tokodi önállló lelkészség ügyére vonatkozólag nem akartam addig nyilatkozni, mig kellő tájékozottságot nem szereztem az ügy állásáról. Miután több oldalról kérdezősködtem, a következőkép válaszolhatok : Érintkezésbe léptem a vezető intelligenciával ép ugy, mint a nép embereivel. Az intelligencia körében a következőket hallottam : »Mi, kik a mozgalmat megindítottuk, sajnálattal és fájó szivvel látjuk népünk erkölcsi sülyedését; féltve őrizzük a bevándorlóit idegenek vallástalan, szociál és nemzetiségi törekvéseivel szemben faji sajátosságainkat, aggódunk népünk vallásossága, erkölcse és hazafiságáért. Elszigetelve, nemzetiségektől körülvéve vagyunk, erkölcsi kötelességünk volt, de szent hivatást is éreztünk magunkban, ezen züllött állapotokon segíteni. Memorandumot dolgoztunk ki, melyet O Méltóságának, az általános érseki helynöknek küldöttségileg adtunk át. Kellő lelkesültséggel az ügyet a községi közgyűlés alá vittük, melyen nem törődve az ellenvéleményekkel, megszavaztuk a lelkészlakást. Tekintélyünket latba vetettük, hogy az eszme közkedveltségű legyen. Többet a legjobb akaratunk mellett sem tehetünk. O Méltósága kegyesen fogadott bennünket, pártfogását megigérte, de midőn a Főtisztelendő Káptalantól remélhető anyagi támogatásról volt szó, sajnálattal hallottuk, hogy arra nem számithatunk. Elkedvetlenitett bennünket e körülmény, mert ha senkitől se, a magas Káptalantól, mint Kegyúrtól mindenesetre reméltünk támogatást.« A nép, mint legjobban érdekelt, igy nyilatkozik : »Mindennapi óhajunk, hogy községünk, mely 3000 róm. kath. hivőt számlál, önállóan működő lelkésszel láttassék el. Igaz, mindennap részesülünk szentmiseáldozatban. A Dorogról jövő káplán urak együtt éreznek velünk, de fáj szivünk, hat a török császárra ép úgy, mint a szegény favágóra. Ez a nagy bökkenő volt a pénzhiány, melyben Benyácsek úr állandóan és régóta szenvedett. Talán ez volt egyetlen kvalifikáló tulajdonsága, melyben irodalmi vénája tápot nyert. A nyomdász nem akarta kiadni körmei közül a dicsőségre számitó könyvcsomót, s az unszoló jóbarátok most már azzal feleltek: hogy hát minek adtál ki könyvet, ha nem tudsz annyi vevőt szerezni, mint a mennyibe kerül. Benyácsek úr mindazonáltal nem veszítette el kedvét, hanem kikért a nyomdásztól két díszpéldányt s az egyikét elvitte Páfrányi Győző úrhoz a »Petymegi Lapok« jeles szerkesztőjéhez, ki azután vasárnapra olyan kritikát irt a kötetről, hogy Jókait még halála után sem fedezték fel annyira, mint a hogy ő üdvözölte »a magyar belletrisztika egén megjelent új üstököst.« A kritikát olvasva, Benyácsek úr fanyar örömmel nézegette a második példányt, majd hóna alá csapta és azután nagy izgalommal beállított Patronek Vince úrhoz, a petymegi népbank igazgatójához, az ő mindenható főnökéhez. Mikor bekopogott az ajtón, gyöngyös verejték ült ki Benyácsek úr homlokára s egy mély sóhajban a pünkösdi tüzes nyelveket hivta segitségül, hogy kérelme az igazgató szivét meglágyítsa. Három havi előleg"! — nagy szó ez . . . Az igazgató egy cukorspárgával a fejére konstruált szemüvegen keresztül épen a »Petymegi Lapok«-at olvasta. Épen nem látszott olyan embernek, kikhez oly izgalmakkal lehet csak beszélni, mint ahogy Benyácsek úr hangja remegett a köszöntésnél. És mégis úgy volt. Az a hogy csak vendégek s nincsenek állandóan velünk. Ha bánat ér, ha kétség fogja el szivünket, ha félrevezettetünk, ha visszaélnek jóhiszeműségünkkel, nincs, kihez bármikor bizalommal fordulhatnánk, az az idő, mit körünkben töltenek, hivatalos ténykedésük elvégzésére is alig elég. Pedig hányszor vezettek félre bennünket a lelketlen szocialista vezérek, anyagi és erkölcsi kárunkat okozva! Tudatlanok vagyunk, vezetőre, gyámra van szükségünk, ki magas képzettségével felettünk áll s elfogulatlan Ítéletével javunkat akarja. Mily szívesen hallgatnánk oktató szavait s követnénk tanácsait! Van kath. olvasókörünk. Lelke, mindene szeretett lelkészünk, Márton László káplán. Ha néha-néha későn végezve dolgát, éjszakát is községünkben kénytelen tölteni, seregesen keressük fel körünket, mert tudjuk, ott találjuk őt, ki' igaz szivvel hallgatja bajainkat, ki szívesen segit tanácsával. Van hitelszövetkezetünk. Kinek köszönhetjük ? Csak neki és Pelczer Lipót esperes, volt plébánosunknak. Hétről-hétre elnézzük, mily önfeláldozó munkássággal és felebaráti szeretettel dolgozik ingyen, fizetés nélkül értünk. Hálát adnánk jó Istenünknek, ha ily buzgó lelki vezért állandóan körünkben tisztelhetnénk és szeretetünket iránta kimutathatnók. E cél elérésére anyagi áldozatot is hoznánk, igen szívesen tehetségünkhöz mérten. Sajnos nem annyit, mivel megélhetését biztosithatnánk, mert termékeny földünk kevés és az is futóhomok, szőlőtermésünket mint kellene, nem értékesíthetjük, a mit községünk fiatalabb lakói a bányákban keresnek, felélik. Oly összeget, melynek kamata fedezné a lelkészi fizetést, letenni nem tudunk, a községi költségvetés keretébe évről-évre szóló állandó hozzájárulás 120%-os pótadó mellett lehetetlen, közadakozás utján befolyandó alamizsna pedig lelkipásztorunk állásához nem méltó! Az urakon áll az ügy elintézése. Bizunk Istenünkben és türelemmel várunk. Mit oly sokszor hangoztatnak az urak, hogy szeretik a népet s a nép javát szivükön viselik: bebizonyíthatják azzal, hogy munkálkodnak óhajunk teljesítésén ; mi hogy teljesüljön, adja Isten és kik ez ügyben a legcsekélyebb jóakarattal vannak irántunk, azokat áldja meg a Mindenható Teremtő!« Ezeket hallottam, mondhatom megilletődéssel ; benyomásom s mit lelkem meggyőződése mond az, ha van nép, ki megérdemelné óhaja teljesültét: Tokod közönsége; mert megnyugtató és nemes a törekvés, melyen önmagán segíteni akarva bízik és remél. Szerkesztő Úrnak vagyok Tokod, 1905. april hó 12-én alázatos szolgája Ferenczy Kálmán, állami tanitó. régi ripszgarniturában ülő, kurta lábú emberke a legtekintélyesebb ember volt egész Petymegen, de még a vidéken is. O tulajdonképen fűszerkereskedő volt, s az

v

élet fűszerével, a pénzzel is úgy tudott takarékoskodni épen mint sáfránnyal. Következőleg nagy vagyonra tett szert, városi képviselő és korlátlan hitelező lett Petymegen. Ezért azután a közbizalom a Petymeg-vidéki Népbank élére állította őt. Nagy vagyonából magára vajmi keveset költött, sőt közhasznú dolgokra sem áldozott. O egyike volt azon embereknek, kiknek épen semmi igényük sincs és épen ezért van meg mindenük. Patronek úr az üzleti gondokat levetve, teljesen hivatalának élt. Ennek könnyen megfelelhetett, mert hisz őt csak azért tették meg, hogy tekintélyt adjon a banknak, mely igazgatás nélkül is ment elég híresen. Tekintélyt pedig Patronek úr adott bőven. Családja és kabátja egyike volt a legrégibbeknek Petymegen. Családja révén sógora volt az egész városnak, a kabátja révén pedig arról volt híres, hogy ő nyakas magyar, ki holmi újmódifajta gúnyát fel nem vesz. Ez a rettenetes tekintély, mikor Benyácsek úr ráköszöntött, meg sem mozdult, csak a húsos fejét biccentette meg úgy, hogy az összespárgázott szemüvege fölött ellásson a belépő arcáig. — A Benyácsek úr ? — no mi jót hozott ? I Tessék leülni. Szokása volt mindenkitől megkérdezni, hogy mit hozott, mert t. i. neki csak'mindenki hozhat valamit, de vinni tőle semmit sem lehetett, mióta felhagyott az üzlettel. Benyácsek úr felajánlotta a kötetet, mit kézbe kapva, nézegette a kötését. Táncengedélyek és a papság. (Egyúttal a koalíciós vármegyei ellenzékről.) Aki valaha falun lakott, bizonyára tudja, mik szoktak történni a falusi táncvigalmak alkalmával. A tánc már magában véve is moraliter igen kétes értékű dolog. Sem a régi görögök, sem a régi rómaiak, sem a civilizálatlan népek nem ismerték a különböző nemek együtt táncolását. Még városi helyeken is, intelligens körökben, ahol a csiszoltabb erkölcsök, finomabb műveltség és a szülők és garde de dameok jelenléte elejét veszi nagyobbszerű botlásoknak. Igen sok veszedelmet rejt magában a tánc. Hát még faluhelyen, ahol a nyers ifjúság minden felügyelet nélkül, vagy legfeljebb Icig zsidó erkölcsnemesitő befolyása alatt, a leányok anyák nélkül, a büdös, füstös korcsmában, féhaj alatt, mindenféle búvó helyet nyújtó istállók, kamarák, sötét zig-zugok mellett mulatozik! Mi történhetik itt minden ? Vagy mikor az ifjúság szétoszlik és az alkoholtól felizgatott legények a magányos leányokat haza kisérik ? Akinek erről nincs fogalma, nézze meg egyszer ezt faluhelyen. Része lesz Zola és Gorkij tollára méltó durvaságokban és sodomai jelenetekben. Falusi emberek tudják, hogy minden verekedés, bicskázás, gyilkosság ilyen alkalmakkor szokott megesni. Világos dolog, hogy a táncengedélyeket első sorban morális szempontból kell megitélni. De vegyük a dolog másik oldalát is. — Icig szokta a táncokat rendezni azon célból, hogy büdös pálinkáját, moslék borát jól értékesithesse. Előtte semmi más cél nem lebeg, mint zsebét megtömni, ha kell, mások bűne és romlása árán is. De még saját lelkiismeretével sem törődik Icig. Előtte nincs becsület, nincs bűn, csak egyet ismer: a hasznot. Hallottunk oly falusi korcsmárosról, aki saját testvérét dobta oda a legényeknek, csakhogy vendégeket édesgessen korcsmájába. A legények derűre-borúra táncolnak. Némely községben évente 15—20-szor is van tánc. Búzára szoktak táncolni, ami abban áll, hogy minden legény egy véka búzát fizet a cigánynak. A papnak, mesternek jól megérdemelt fáradtságáért persze nem telik ki az a néhány itce párbér gabona, de a cigányok részére az egy vékának muszáj meglenni. A szerződést a cigánnyal rendesen májusban kötik meg, mikor még azt sem tudják, terem-e buza vagy sem. Isznak tehát előre a medve bőrére. A legénység tehát megtanul pazarul költekezni, a jövővel nem gondolni; megszokja a pénzt fecsérelni, hogy mire maga gazdája lesz, nyakra-főre csinálja az adósságokat. Igy szegényedik a nép, véres verítékkel keresett garasait Icighez hordván. De mit törődik ő azzal? Annál könnyebben vásárolhatja majd össze a kipusztult gazdák telkeit, akik azután vehetnek vándorbotot kezükbe és mehetnek Amerikába napszámosnak, ő belőle pedig lesz új magyar báró. — Jó vastag könyv, hm, zsebbe is elfér, no hát köszönöm a figyelmet, olvastam róla. Most, éppen most. Ezzel aztán letette a könyvet, mint olyan ember, ki éppen nem törődik azzal, hogy a Korvinák a török pasák kezén örökre elsinkofálódtak. — Nagyon sokba került... kezdi Benyácsek. Az igazgató úr most olyan képet vágott, mint aki lekicsinyli más tapasztalatait. —- Hm, meghiszem, hogy sokba kerül. En is nyomattam már könyvet, hát tudom. Nagyon drága, aztán nem hoz be semmit. A jó úr arra az árjegyzékfüzetre gondolt, mit kereskedő korában nyomatott ki és ingyen osztogatott. Benyácsek úrnak fájt, hogy az ő könyvét az árjegyzékirodalom termékeivel hozza összefüggésbe az igazgató, de lenyelte a keserűséget és félénken előrukkolt kérelmével. Az igazgató úr képe, hovatovább magyarázta neki az esetet, annál komorabb lett s végre is mogorván csak ennyit mondott: — Barátom, ha maga ilyen könnyelmű, akkor . . . Benyácsek megrémült. Ez az »akkor« azt jelentette, hogy még utóbb a »mellékhivatalát« is elveszíti. — Kérem igazgató úr, hisz megtérül a pénzem, el fogom adhatni, csak ki kell váltani. — Ha megígérné, hogy ezentúl azt a szorgalmat inkább az üzleti könyvekre fordítja . . . — Megfogadom, mondta rá Benyácsek úr, de úgy érezte, hogy ő tulajdonképpen ezen ígéretével vált a legkönnyelmübb emberré a világon. Megkapta a pénzt és szétoszthatta a köny-