ESZTERGOM IX. évfolyam 1904

1904-03-06 / 10. szám

tos elveit, a testvériségnek hódolást a gyakorlati életbe átültessék és az uralkodó — egoismust legyőzzék« : mondja Földes B. (Nemzetgazdaságt.) Ezen szavak többet sejtetnek, mint mondanak, de azt kiérezni belőlük, hogy a szövetkezeteket e kor Archimedesi pontjainak tartja, a melyekről e társadalom romlott légköréből kiemelhető. Talán nem is ábrándozok, akik a szövetkezeti eszme megtestesüléséből nagy változások korszakát sejtik. Mindegy, legyenek kilátások aranyos jövőre, vagy félelmetes zivatarokra, a papságnak feltétlenül vezérszerepet kell e nagyszerű társadalmi actióba vinnie. Ezen vélemény igazsága mellett az argumentumok egész sorozatát lehet felhozni. Nézzük csak ! Azzal ma már minden gondolkodó fő tisztában van, — hogy bármint igyekezzünk is azt elkerülni — az egyház hajójának is át kell eveznie »a szocializmus tajtékozó tengerén.« Igaz ugyan, hogy mindig akadnak kiváló szellemek, mint pl. a hires francia nemzetgazda: Leroy—Bolieu, a ki azzal vigasztal bennünket, hogy a jelenlegi socializmus nem uj eredetű, mert az már az ókorban előfordult, attól nem kell félni, magától elmúlik; mások: csak népbolonditás, nincs alapja stb. stb. Hát nekünk e tekintetben semmi szükségünk sincs akadémikus értekezletre, sőt e pillanatban még arra sem, hogy kinek van igaza: a munkásoknak-e, vagy a munkaadónak, de azt konstatálnunk kell, hogy a szocializmus mindenütt terjed, minden körbe behatol, és mindenütt nagyobb szellemi munkával törekszik a szellemekre hatni; vagyis: e társadalomnak okvetlenül le kell vele számolnia. Hogy a leszámolás kinek javára fog kiütni, vájjon kit söpör el a zivatar, azt nem tudhatjuk, de joggal kérdezzük: mi lenne, ha a vihar közepette nem a kereszt lenne iránytű, ha épen azok, akiket az Ur milliók és milliók kalauzolására rendelt, hiányoznának a hivők vihartjáró hajójáról? Azért a szövetkezeteket, melyek a jövő szociális életben nagy szerepet fognak játszani, a papságnak istápolnia, gyámolitania, sőt vezetnie kell. De mondják meg, mi lenne, ha egy ilyen hatalmas actio, mint milyennek a szövetkezeti ügy mutatkozik, az egyház befolyása nélkül, teljesen anyagias felfogásban oldatnék meg? Mi lenne, ha a szövetkezetek életéből a keresztény morál teljesen hiányoznék ? Következményeiben ez beláthatlan lenne; pedig ezt csakis a papság viheti bele. Vagy talán még nem tünt fel senkinek, hogy a fejlődő szövetkezeti ügyet mint kezdi gondozásba venni a szabadkőművesség, természetesen azért, hogy irányítsa ? Nem vették észre, hogy már Zola az ő »Munka« cimű regényében milyen veszedelmes tendentiát hirdet: »a szövetkezeteket tisztán anyagi érdekek hozták létre, nincs is szüksége semmi erkölcsi befolyásra!« A kereszténység ellenségei már is résen állanak, hogy saját gyámoltalanságunkból fegyvert kovácsoljanak ; pedig az ilyen céltudatosan szervezett szövetkezeti láncolat — liberális irányítás mellett olyan erős csapást mérhetne a kereszténységre, amint kevés más intézmény. Azt hiszem, ezt meg kell szívlelnie a papságnak. Tudjuk, hogy a katholikus papság mindenkoron, minden eszmével leszámolt, minden mozgalomból kivette oroszlán részét, —• kérdem: elképzelhető-e, hogy épen ezen mélyreható társadalmi actió elől zárkózzék el ? Ugye nem ? A liberálisok azon véleménye, hogy »a pap tartsa magát minden mozgalomtól távol,« mint emlitém, már egymagában is elégséges ok arra, hogy azért is annak ellenkezőjét cselekedjék: vegyenek részt a szövetkezeti mozgalomban, amely a »legszélesebb nepretegek« élethalál kérdését tárgyalja. Van még egy nagyon fontos érv, a mely a mellett szól, hogy a papságnak részt kell vennie, a népmentés ezen fárasztó, nehéz, de dicsőséges munkájában. Ugyanis tudjuk, hogy a pap tulajdonképen nem más, mint egy tannak a képviselője, a mely tant neki hirdetnie, tanítani, terjesztenie legelső rendű kötelessége. Ez a tan — értve a róm. kath. vallást, teljesen ki van fejtve minden részletében: nem magyarázható sem jobbra, sem balra ; hiszen már 2000 éves épületek nyugosznak rajta: az egyház és a keresztény társadalmak. És most mit látunk ? azt, hogy ezzel a tannal szemben egy másik tan kezd terjedni, melynak zászlóin sem a Szűz Anya, sem Krisztus, sem az O szentjeinek képe nincs felírva, hanem egy bűvös jelszó: liberalizmus. Ezen tan amannak homlokegyenest ellenkezője; és ezen tannak harcosai folyton mozognak, fáradhatatlanul agitálnak, erőszakkal hódítanak, mindenfelé teret foglalnak, úgy, hogy a másiké: — az egyházé, —• már csaknem négy fal közé szorult. Ugy látszik, mintha a XVIII. század társadalmi rendet, vallást bontó összes eszméi csak most értek volna hozzánk : a természetfölötti tagadása, az ész istenitése, a vallás kigúnyolása mindennapi dolog. Már most azt kérdezem: megfelel-e az a pap kötelességének, a ki mindezt hallgatagon tűri, ölbe tett kezekkel nézi ? Képviseli-e az a pap azt az eszmét, a melynek cultiválása létének egyedüli célja, ha elnézi, mint hordják sokan rendszeresen az egyház erős tölgyfájának gyökereiről a földet, hogy abban mérges gyümölcsöket termő növényeket neveljenek nagyra: megrongálják a hitet s neveljék az istentelenséget ? Ugy-e, nem? Ezért is ismét kötelessége, a papságnak a szociális életbe való beavatkozás, mert csakis e téren veheti fel eredményesen a minden nemeset elpusztító liberalizmussal a harcot. És erre egyik legalkalmasabb terrénum a szövetkezet, a melynek célja a népnek nem csak anyagi, »de erkölcsi segélyezése is.« (Raiffeisen F. W). De, Uraim, mitől félhet az az egyház, a melynek legkisebb papja, kezében az evangeliummal, milliók és milliók tapsa mellett megleckéztetheti a világ összes bölcsészeit ? Én nem féltem a katholikus egyházat a szociális életbe való beavatkozás miatt, mert olyan a mi egyházunk, mint a nap, mely a sarat, piszkot felszárítja a nélkül, hpgy aranyos sugaraira a legkisebb szenny reá ragadhatna, s bár egész nap pocsolyában fürödjék ís, másnap ismét ragyogóan kel fel. Könnyű, mondják, a bajt meglátni, az okokat megállapítani, de nehéz reá orvosságot találni. Magam is elismerem ennek igazságát. — De bármennyire hányj am-vessem is magamban e kérdést, az elmondottakból csak egy tűnik ki világosan, hogy a szövetkezeti ügy szerencsés megoldására csak egy társadalmi osztály alkalmas: a papság. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a világi elem erre nem lenne képes, de ami előnyt ad a papságnak a világiak felett, az az, hogy a papságnál az eljárást egyöntetűvé lehetne tenni, a papság erkölcsi tekintélye nagyobb hatalmukban áll a szövetkezeti eszmét az iskolában is terjeszteni ; van több idejük és a mi fő — minden tekintetben legmegbízhatóbbak. Vannak, a kik különösen ajánlják a tanítóságot is. Igaz, de hiszen ott, ahol a pap apostola a szövetkezetnek, ott a tanitó is szivesen segédkezik. Azonban mindez csak úgy jelent valamit, ha a papságot már a szemináriumban erre előkészítik; vagyis: ha minden szemináriumban tan-széket állítanak a szociális tudományoknak és azon felül — ami fő — gyakorlatilag kioktatják őket arra, hogyan kell egy szövetkezetet alakítani és vezetni. Amíg ez meg nem történik, addig hiába várunk javulást, eredményeket. Ha mind ez meg lesz, akkor a legnagyobb akadályt hárítottuk el a szövetkezeti eszme haladásának útjából. HIREK. Sztrájk. Mint vészes áradat, dűl ki a gyárkapun Kiabáló, rongyos, sápadt embertömeg. A gyárigazgató üvegtornácára Csörömpölve hullnak ökölnyi nagy kövek. Szitkozódik durván néhány munkásember: — Üssétek agyon, ki velünk jönni nem mer . . ! Mint a zúgó méhraj, nyüzsg a nép az utcán, Erősbödik egyre a zavaros lárma; Izgat egy népvezér: — Emberek, barátim! Lehullt nyakunkról a rabszolgaság járma, Kimondtuk a sztrájkot . . 1 — Tetszik a beszéde ; Fogják s feltolják egy bódé tetejére. — Halljuk, halljuk . . 1 Csendet . . ! S folytatja a szónok — Egy jobb jövő napja virrad fel ma rátok; Követelni fogjuk munkánk méltó bérét, Szóljatok barátim, mennyit s mit kívántok . . ? S rettenetes vádként felzúg a felelet: —, Adjanak kenyeret . . ! AN ben alapította meg műipariskoláját és ekkor adta ki műveinek (»

Mangroa«) első kötetét. Ezen műve egy csapásra meghódította a japánokat. Hokusai népszerűsége akkora lett, hogy a látogatók kikerülése végett gyakran változtatta lakóhelyét és nevét. Képeket csak ifjúkorában festett, később csak könyveket illusztrált. 80 nagy művet 500 kötetben adott ki. Dacára ezen bámulatos tevékenységnek, sohasem öregedett meg. Mint Japán Tiziánja pátriárkává korosodott. Meghalt 89 éves korában 1849-ben. Könyveiben kézművesek műhelyei, főúri körök, a mindennapi utcai élet, parasztok, tájak, állatok, kisértetek, hősök pazarul váltakoznak. A japán Fuji vulkánt 3 kötetben 150 rajzban örökítette meg. Szinte szédülünk ekkora változatosság láttára. Ezen rajzok egyúttal legkiválóbb alkotásai. Ez a japán festészet hihetetlen befolyást gyakorolt a hatvanas években a francia festészetre, különösen Manet-re. Japán műtárgyak árasztották el Parist s a festők olyan albumokat, képeket, rajzokat kaptak, melyeken a rajz, színezés, szerkesztés mind elütött az öveiktől. A japán művészet meghódította a műtermeket. Valahányszor uj küldemény érkezett Japánból, mindent szétkapkodtak a művészek. Az 1807-ki világkiállítás még közelebb hozta Japánt Európához' japánok árasztották el Európát tanulmány kedvéért. A japonizmus általánossá lett. Müipart, színházat, operát lefoglalta a japán szellem ; női ruhák japán szabásra készültek. A festészet számára uj világ tárult fel. A japán művészetben minden felületesnek látszik mégis bámulatos pontosságú, biztos, könnyed, bájos. Önkényesség és mélység, fantasztikus és szellemesség, játsziság és meglepőség váltakoznak ezerszínű kaleidoszkópban. Mily szellemes a szimmetriátlanság, mily elragadó, ha egyegy virágot, rovart, békát, madarat csak egy folt jelez. A japánok kevéssel sokat, az európaiak sokkal keveset fejeztek ki. Természetesen helytelen lett volna a japánokat utánozni. Egészen más nem az, nem felel meg a mi szellemünknek. Sokkal komolyabb, mélyebb, nemesebb nép vagyunk — szóval szellemibbek, mig a japán érzékibb. Képzeletünknek nincs meg az a gyermekdedsége, mely örömében ugrál, a kísértettől pedig reszket. Költészetet tehát nem tanulhattunk tőlük. De abban az időben festészetünk a merev klasszicizmus és a csapongó romanticizmus kimért, kiszámított kompozíciójában szenvedett. A japán festészetben ideges élet vibrál, szellemes hanyagság és naiv báj uralkodik. A szerkesztő kéz eltűnik a szerkezet mögött, elrendezése szabad, szimmetriátlan. S erre tanították meg a japánok az európaiakat a szerkesztés terén. A japánok nem meséltek, nem tanítottak képeiken. Nem azért festettek, hogy a természet egy részét lemásolják. A festészetnek nem szabad szépíteni, de fotografálni sem. Szubjektívvé kell válnia — nem objektívvé, oktatóvá, leltárossá. A japánok megszabadították festészetünket az anyag súlyától és gyengéddé, játszivá, választékossá varázsolták. Megtanítottak arra, hogy lehet semmit mondani és mégis mindent kifejezni. Courbet munkásképei bizonyságot tettek arról, hogy a bolognaiak barna tónusa és vörös árnyéka nem alkalmazható modern képekre. Olyan színezésre volt szükség, melyben az olajfesték olajtartalmától szabadon jelenik meg, a levegő és fény kellően érvényesülhet. A japánoktól látták az európai festők, hogy nem kell feltétlenül barna tónusban festeni. Elénk, felvillanyozó színeik rávezették a francia festőket a valódi színezésre. Stewens, Whistler, Degas, Manet a japán művészet jótékony befolyása alá kerültek s megteremtették a modern festészetet. Sirolin A legkiválóbb tanárok és orvosoktól mint hathatós szer: úgymint 2 tüdőbetegségeknél, légzőszervek hurutos bajainál, idült bronchitis, szarnárhurut é

*£' lábbadozóknál influenza után =^-—r ajánltatik. —- . -rrEmeli az étvágyat és a testsúlyt, eltávolítja a köhögést és a köpetet és megszünteti az éjjeli izzadást. — Kellemes szaga és jó ize miatt a gyermekek is szeretik. — A gyógyszertárakban üvegenkínt 4 koronáért kapható. — Figyeljünk, hogy minden üveg alanti céggel legyen ellátva: F. HOFFMANN-La ROCHE & Co. vegyészeti gyár BASEL (Svájc). I