ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-02-15 / 7. szám

adománya mellé. Senkinek sincs tehát joga kutatni, hogy szeretetből, nagylelkűségből, igazságból vagy nemesen felfogott kötelességérzetből adta-e. A nemeslelküség indokait Ízléstelenség volna kutatni. Sőt jogtalanság és bántó hálátlanság. A tényt azonban szabad konstatálni. S evvel azt, hogy a válaszúton mégis csak el lehet igazodni. Csak jó akarat kell. A jó akarat nagyon jó interpretator, jó és nemes sugallatai vannak. Az egyházmegyei papság pedig igazán nem kér többet. Örülni fog minden jóakaratú megoldásnak, hisz a kongresszuson is beérte azzal, hogy csak az ezután kinevezendő nagy javadalmasok fizessenek kötelezettségből. Tudta, hogy a szeretet a kérdőjel megoldásánál azért nem fog elmaradni. Hiszen a kongresszus előtt is már több nagy javadalmas adott szép összeget az egyházmegyei nyugdíjra. A kongresszus alatt s most utána a szeretet hasonló megnyilatkozását látja. Az egyházmegyei papság tehát annál kevésbbé érti s lelkét annál jobban aggasztja az, hogy a nyugdíjügy még mindig a válaszúton vesztegel. A papi nyugdíj-intézmény is ki talál múlni a válaszúton. A szeretet és igazság, a nagylelkűség és kötelesség, a jog és a testvéri szellem szép és jó motívumai közt fog kiszenvedni. Ezért emeli fel újból aggódó szavát. Ezért tárja ki lelke félelmét. Aggasztja őt a kérdőjel. Érzi, hogy reá nehezedik tekintetének egész súlyával és félelmetességével e szfinx, melyet nem tud megfejteni. S azért ad örömében hangos kifejejést a nagylelkű adomány felett. Még ha fél is, hogy a nemes lélek szerénységét ezzel talán megsérti. De a bizonytalan sötétben a világító fény láttára önkéntelenül is felkiáltunk. A hol az a kéz van, mely a világot sújtotta, ott szeretet is van. A szeretet pedig megbocsát, mert a szeretet nemcsak nagy lelkű, de nagy elméjű is. Örömében pedig az egyházmegyei papság reményleni kezd. Hiszi, hogy ilyen példa után a nyugdij-ügy nem fog veszteg maradni s kimúlni a válaszúton a főegyházmegye csúfságára. A szeretet és ig"azság, a nagylelkűség és kötelesség, a jog és testvéri szellem útjelzői nem tartják vissza válaszúton az ügyet. A motívumok erejét és szépségét nem fogják az idők végig mérlegelni, hanem valamelyik uton a papi nyugdíjügy útnak indul és célhoz ér. Túri. Vasárnapi levél. — Hazafias közvilágítás. — Mult számunkban e helyen a városi ügyekben jártas és minden jóért lelkesedő kollégám heródesi szigorral rótta betűit a közvilágítás ügyében, és lelkendezve röppentette ki a nagy hírt, a jót, a szépet, hogy: Igen ! lészen vHágitásunk is, még pediglen villamos, mert egy vállalat oly csinálni maguk számára. Minden nagyobb városban van angol utazó-iroda, mely az angol turistának mindent biztosit, a mi másnak gond és aggodalom. Ilyen világhálózat mellett az angol minden turista városban otthon van, megél egészen a maga nyelvével, meglát mindent és sehol sem szorul puhatolózásra, vagy drága tapasztalatok összehasonlítására. A ki egészen egyedül utazik, még az is megtalálja minden országban a maga angol ciceroneját, a kinek kitűnő svádája, étvágya és felületessége szokott lenni. De erre is csak jórészt azért támaszkodik, hogy ne legyen vesztegetni való ideje, hanem biztos kalauza, a ki célhoz vezesse. A célnál el tud azután igazodni rendesen a maga készültségével is. Szintoly igénytelenül, de annál alázatosabban mozog a német, akár kisebb csoportokban, akár másod, harmad magával. A német azonban már tele van szemüveggel, látó csővekkel, nagyító üveggel, minden zsebében könyvekkel, jegyzetekkel, méterszalagokkal, sokszor vázlatkönyvvel s mindenekfölött a műtörténet egy egész könyvtárával komoly fejében. A műemlék előtt tanácskozást tart, vitatkozik, magyaráz, tanit és tanul. Még szürkébb megjelenése van. mint az angolnak. (Tudnivaló, hogy azok az u. n. angol vászon sisakok, melyeket nálunk a legképtelenebb színektől kezdve árulnak s melyeket nemcsak erdei kirándulásoknál, de nagyobb útjainknál is használunk, hogy csakugyan turistáknak tartson a világ, tökéletesen ismeretlenek a legforgalmasabb turista utak angolainál. A sárga ajánlata kerül a közgyűlés elé, melyet a józanul gondolkozó városatyáknak el kell fogadniok. Ezt a jó ügyet, még meg sem született, már is agyon akarták csapni azok, kik mindent sötét színben látnak, még a villamos világítást is. Ha nem volnánk Esztergomban, ilyesmi rosszul esne nekem, de igy csak konstatálom, annál is inkább nyugodtan, mert a villamvilágitási eszme Esztergomban sokkal elterjedtebb, mint sem hogy azt kenyéririgységből eredő, de a hazafiság nemzeti színű köpenyébe burkolt sanda gyanúsítások megöljék. Világítás kell Esztergomnak, ez világos, és ezt a vak is belátja, csak azok nem, kik a gáz jegyében született eszmékkel minden eszközt felhasználnak arra, hogy városunkat a kellemetlen, veszedelmes és már ócska gázba burkolják. Alig vált köztudattá, hogy a város világítási bizottsága elfogadta a Hazai Villamos Részvénytársaság meglepően kedvező ajánlatát, ősi szokás szerint meggyanúsították. És hogy a gyanúsítás nagyobb hatást keltsen, a fővárosi »Magyarország* cimű lap hasábjain tették napvilágra hangzatos jelszavak kíséretében az állítólagos »villamos kelepcet«, és helyi lapjaink már csak utána fújták a hangot. A honi ipar van megsértve, mert a részvénytársulat egy külföldi villamossági céggel van összekötésben. A honi, a hazai, a magyar villamosság van kijátszva! — tetszik tudni az, a melyet magyar ember talált fel, az a bizonyos Edison, a kiről tévesen azt hiszik, hogy Amerikában vagyon a hazája. Pedig dehogy! itt él Debrecen mellett a Hortobágyon, és ott csikóskodik, ott dörzsöli a spanyolviaszkot a szűréhez, s úgy fejleszti a villamosságot. Nevetségesen sovén a magyar. Mindent a magyarnak akar, mindent a hazafiság mai hamis mérlegén mázsál, és nem kell ám semmi jó, a mi külföldi, van nekünk mindenünk magyar! Van bizony, sőt annyi van, hogy ki is szállíthatunk. Magyar búzát, magyar lovat, magyar lányt! Van nekünk szép piacunk a külföldön s csak az a kár, hogy a fenti árucikkekből csak a leány export mutat fel jövedelmező forgalmat. De hát erre is büszke lehet a magyar, mint mindenre, a mi magyar. Oh édes, jó magyarom, ha te tudnád, hogy a mai hazafiság már csak sarkantyú, melylyel álpróféták ugratnak téged az elfogultság tévelygő sötétségébe. Édes a magyar kenyér, ha földbarna is, belé lehet harapni, szép a magyar fokos, cipő azonban már a britteket is kezdi meghódítani az olaszok végtelen sajnálkozására, kiknél a tündöklő fénymázos cipő majdnem olyan büszke ékesség, mint a szép koromfekete bajusz.) Sokat ér a társaság, sőt nélkülözhetetlen, ha utunk nem akar több lenni emelkedettebb szórakozásnál, de többet érnek mindenesetre azok a benyomások, melyek a független, a szabad és zavartalan utazó lelkébe vésődnek, ha nem zavarják. Majdnem képtelenség azonban végig utazni Itália felső és alsó részén útitárs nélkül. Terem az magától, a nélkül, hogy gondot vetnénk rá. Közös kupé, közös sors, néhány jó szó, közös kocsi, közös hotel. Eddig elég is volna; de a közösködésből még csak ekkor bújik ki az uzsora. Közös programm, közös műgyönyörök, közös szellemi élvezetek következnek a közös út után, a mit a derék útitárs egész természetesnek talál, mert igy praktizálja az egész világon. A turisták háromnegyed része bizonyosan nem azért utazik, hogy tanuljon, hanem hogy csak utazzék. És ez a tömeg igen tapasztalt tekintettel szemeli ki magának az áldozatokat, a kiket azután ki is él. — Az ilyen futó ismeretségek ritkán érnek valamit s legfölebb csak egy-két óráig érdekelnek, mert mikor a nagy mód káprázatából kilóg a tudatlanság szamárlába, akkor azután a menekülés finomabb módozatainak kieszelésében kell vesztegetnünk azt az időt, a mit bizonyára nemesebb célokra szentelhettünk volna, ha megóvjuk szabadságunkat. Általában legijesztőbbek a legszebb útitáskákkal, a legtöbb szíjjal, a legragyogóbb aranymeglehet markolni. Igy vagyunk mi mindennel. Jó, szép, mert — magyar. Magyarországon Rózsa Sándor nagyobb alak, mint Frankhonban Napoleon, mert ez csak olyan burkus volt, a kit Hári János obsitos a fülénél fogva vitt »az magyar tsászár« elé, de Rózsa Sándor, az Argyelussát! ez már aztán magyar betyár volt. A mi magyar, a mi hazafi az mind jó, az mind szép és a lókötést is nemzeti büszkeséggel emlegetjük. Éppen ezért nem csodálkoznám, ha Esztergom elvetné a villamos világítás tervét azért, mert a villám nem magyar találmány, hanem a mécses, az igen. A birka, az magyar — sőt legtöbb esetben a magyar is birka —• és ez ősi magyar állatnak esze nincs ugyan, de faggyá van ; rendezzük be hát közvilágításra a faggyú mécsest. Ez hazai világítás lenne és a magyar birkák igy kerülnének be az általános világitás kérdésébe. A modern technika vívmányait nem Magyarországon tökéletesitették, amennyire van. A külföld ebben sőt másban is sokkalta előbb van,' számtalan olyan jó hazafit ismerek, a ki francia nemez kalapot emel a magyar munka dicsősége előtt. Szó sincs róla ! A magyar ipar jó, fejlődik örvendetesen és minden igaz magyar pártolja a hazai ipart s ha mégis külföldi dolgot vesz, ám ezért még nem hazaáruló csak — némely esetben, — praktikus. Szép a hazafiság, azonban csúnya dolog azt felhasználni kenyérkérdésben, vagy önző célokból, mert a rágalmazás, azt hiszem, már még sem kenyere a magyarnak, az már talán mégse »hazak virtus. Vagy igen ? Nem igen ! A barbár korban tüzes vassal sütögették az emberek nyelvét, ha rágalmaztak, ma tehát ne csipkedjük a tisztességet a rágalom kohójában izzott nyelvekkel és irigységbe mártott tollal, mert ez az igazi barbárság. A »Magyarország*-ban megjelent cikk az igazi kelepce Esztergomnak s ha bár a helyi sajtó egy része fel is ült a hazafias frázisokkal dobálózó és nagy hangú rágalmaknak, nem hiszem hogy Esztergom város ne látná be, hogy annak a cikknek annyi köze van a hazafisághoz, mint a város birkáinak a közvilágításhoz. A részvénytársaság bebizonyította ugyanama vádaskodó lap hasábjain, hogy magyar vállalat és semmiféle összeköttetésben nincs olyan cégekkel, melyek sértenék a magyar ipar érdekét. A Magyarország nyilván felült, a helyi lapok pedig a Magyarorgyűrűkkel s a legfinomabb szivarokkal utazó pénzemberek, a kik néhány heti szabadságidőt zsákmányolva maguknak, azt a legideálisabb úton, Olaszországban óhajtják agyonütni. Ezek az emberek városról-városra vadászszák azt, a ki őket kiegészíthetné, mert hogy egy útra hónapokon keresztül kellene olvasgatni, tanulgatni, tervezgetni, azt ezek a boldog aranyborjak nem is sejtik ; többnyire megátalkodott agglegények, vagy pedig igen is művelt menyasszonyok leendő nászútjának úttörői. Tökéletesen tudják, milyen helyárakat szabnak az első olasz hotelek, gondosan följegyzik azt is, hogy adják a piemonti borokat, a toscanai tüzes bikavért, a legédesebb mámoru Est-Est-et s a Vezúv hevétől cikázó Lacrima Christit. Az árakat óvatosság szempontjából mindig gondosan odajegyzik s az étlapok számláiból egész kis muzeumot cipelnek magukkal. Valamelyik olasz városban le is fotografáltatják magukat, hogy még nagyobb legyen odahaza a tekintélyük. Haza ritkán leveleznek, hanem többnyire sürgönyöznek és soha ^sincsenek egészen tisztában az olasz pénzlábbal. Épen ott unatkoznak, a hol mások majdnem remegnek a boldogságtól, de a nagyobb kereskedések és váltóházak kirakatai előtt nagyokat nyelnek s szívesen lökdöstetik magukat. A határon mindig legtöbb bajuk van a fináncokkal, a kik rendesen a família meglepetéseit csempészetnek kvalifikálják s a ruhák közé csomagolt tiltott holmikat kíméletlenül megsarcolják. Minden turistának számítania kell az előre nem látható elemi csapásokra, vagyis olyan ideiglenes útitársra, a ki sehogysem illik hozzá.