ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-12-27 / 52. szám

VIII. évfolyam. Esztergom, 1903. december 27. 52. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Karácsony. Szálljon lelki béke Az emberiségnek el fásult szivébe . . . Örömteljes, zengő glóriától halljék, Viszhangosnak minden palota és hajlék. S hogy az ember lelke szent örömet lásson, Jövel szent karácsony! . . . Zengjen buzgó zsoltár . . . S a családi tűzhely legyen bűvös oltár: Lobogjon fenn rajta az igazi, drága Családi szeretet melegítő lángja; S édes áhítattal lengjen a családon Boldog, szent karácsony! . . . Angyali zenével Boruljon az álom szemünkre ez éjjel; Kis bölcsövé váljék kinek-kinek ágya, Hajoljon föléje karácsonyfa ága, S ha megvirrad reggel : gyermekként találjon Ez a szép karácsony . . . Szeretet ünnepe A csillagos égből számunkra küldje le Ajándékul azt az angyalszivet hozzánk, Mely a kis Jézustól áldást, békét hoz ránk, S akkor olyan szép lesz, mint egy tündérálom Ez a szent karácsony . . . Szvoboda Román. AZ jSZ

TERGOM" TÁRCÁJA. Levél. — Egy jó báráthoz. — Csendes magányod elhagyott ölében, Hová a lét zsivajjá nem hatol, Hol enyhülést keresve megvonultál Űzetve dult szived fájdalmitól : Légy üdvözölve, drága, jó barátom, Önzetlen s mégis sorsgyötörte lény, Légy üdvözölve szivből, számtalanszor Magányod csendes, elhagyott ölénl Nem kérdelek, miért vonultál ugy el, Ajkad miért oly néma, szótalan, Mi bántja lelked, azt a drága lelket, Szivednek hogy mi gyötrő gyásza van; Nem kérdezem, hisz' uj kin rád e kérdés, Hisz' felszakitná újra a sebet, Mely bár sajog, mert sokszor felszakítják, De lassan-lassan mégis csak heged I Nem kérdezem hát mindezt, mert szeretlek, Mert hogyha látnám kinzó bánatod, Óh, ez nekem hogy mennyi kínt okozna, Ezt, drága jóbarát, gondolhatod! Hiszen te oly közel vonal magadhoz, Közel, mint jó szülő kis magzatát S én érzem nemes szived melegjét, Ah, árvaságom mint elaltatád! . . . Ott álltam tétován és gyámolatlan Az élet óriási küszöbén; Indulnom kellett, ó de merre, merre? E szörnyű kérdés tátongott felém ! Laptulajdonos és kiadó: Dr. PROHÁSZKA OTTOKÁR. A régi pogányok az új pogányoknak. Esztergom, december 26. (r) »Augusztus volt az akkori világ ura. A Pyrenék felé megfékezte a föllázadt Cantábriát és Astoriát; Aethiopia békéért esdett előtte; a megrémült parthok a Crassustól elvett zászlókat a foglyokkal együtt visszaküldik neki; az indusok szövetségét keresik. Fegyvereit érzik a rhétek, kiket hegyeik nem tudnak megvédeni. Pannónia meghódol előtte. Germania retteg tőle és a Weser elfogadja törvényeit. Győzve szárazon és vizén, bezárja a Janus templomát. Uralma alatt az egész földkerekség békében van: és most született Jézus Krisztus.« Igy beszél a történelem. Vájjon az az általános világbéke igazán annak a szegény kis betlehemi kisdednek szól

1

? Jézus Krisztus a népek várakozása, a nemzetek reménye: méltó, hogy mindnyájan megállottak és elhallgattak, mikor ö lépett a földre. Még az istentelen Volíairet is meglepi az az általános világtörténelmi tény, hogy a népek mind vártak és reméltek, és a mi meglepőbb, mind egyet vártak, egyben reméltek. Sajátságos, hogy a keletiek mind nyugat felé és a nyugatiak mind kelet felé néztek vágyódva. Sem a keletiek, sem a nyugatiak nem vártak az ö otthonukból, hanem mind idegenből, pedig a nemzeti büszkeség már csak azt diktálta volna, hogy a saját körükből várjanak. Egyetlen egy kis nép Én szertenéztem és csak akkor érzem, Mily árva, elhagyott, szegény vagyok . . . Ott sírdogáltam s már-már hinni kezdem, Hogy jó anyámmal minden elhagyott! Nem ugy volt! Hála a kegyelmes égnek! Én kába gyermek, hogy feledhetem, Hogy van anyám, hogy égi, jó anyám van, Ki csüng szivével árva gyermekén! Ő tudta, látta, hogy magamban állok, Téged küldött, önzetlen jóbarát S mire az árva rászorult, te mindazt, Bármily nehéz is volt, de megadád! . . . Ha tudnád, később mily szorongva néztem, A sors mily mostohán s hogy bán veled. Miként ver, sanyargat érdemetlenül, S hogy nincs körömnyi nyugodt kis helyed 1 Szegény barátom, ezt sem érdemelted? . . . Pedig nem volt más semmi óhajod, Csak hogy nem zaklatott, szélcsendes helyre Vihesd oly sok vihartól vert hajód. Békét, nyugalmat és picinyke fészket Óhaj tol csak, nem hírnevet, babért, S kaptál csalódást, fájót, szivrepesztőt Cserébe hűség- és bizalmadért! . . . — Tudom, tudom már, mért vonultál ugy el, Ajkad miért oly néma, szótalan, Mi bántja lelked, — azt a drága lelket! S szivednek, hogy mi gyötrő gyásza van! B. L. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Papnövelde, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 16 fillér. Többszöri közlésnél árkedvezmény. létezett a kelet és a nyugat határán, Israel népe, ez az egy a nemzetek nagy bölcsét a saját otthonából, a maga kebeléből várta. Maga Tacitus és Svetonius római történetírók nem átallanak a kis megvetett Judeára mutatni, mint a nemzetek reményének központjára. Valóban meglepő a gondolatoknak, vágyaknak, sziveknek ez az áramlata Júdea felé, ez a sziveknek egy valódi népvándorlása a jövendő nagy Messiás elé. Még a hitetlen Voltaire is megadja magát és azt mondja, hogy Júdeát a nemzetek reménye sarkának lehetne nevezni. Hagyjuk a zsidók szent könyveit; azok talán nem lepnek meg bennünket. Ha a betlehemi barlang fölé leszálló égi angyalok ragyogása talán kápráztatja a szemünket és az égből hangzó uj szózatot, a Crlóriát talán nem tudjuk érteni: akkor csak nézzük azokat a csodás lángocskákat, a miket a zsidóktól megvetett pogány nemzetek gyújtottak a betlehemi barlang körül és hallgassuk azt a szózatot, amit a szegény pogány sziv tudott sugalni, mikor a jövendő nagy »bölcsre« gondolt. A római költő, Virgil, egész látnoki szemmel nézi a Messiás eljövetelét és azt mondja: Páratlan fénnyel nagy századok uj sora támad, jobb, nemesebb ivadék száll hozzánk a magas égből. Mint egy Ábrahámot elragadja öt az öröm és azt mondja: lm a jövő század megtölt mindenkit örömmel. Mint egy sz. Simeon, vágyódik e boldog század után : Vajha benyúlnának végperceim e boldog időbe. Nem prófétai ihletés ez? Romeo és Julia. (Novella.) A felkelő nap hajnali fényében aranyhoz hasonlóan csillogtak Adriának uszó hullámai. Parton állott a kikötő város legszebb, legmegigézőbb teremtése: Júlia. Bogár szemei a könny harmatán keresztül nézték a messzeségben a horizont alá tünő hajót. Kevéssel előbb hagyta el a könnyű szerkezetű hajó Itália kies partját, hogy Egyptomba s onnan Indiába vegye útirányát. Julia szive összeszorult. Ott, az a hajó rejti legdrágább kincsét: az ő Rómeóját. Kelet ismeretlen országai felé viszi útja, hogy arannyal megterhelten térjen vissza hazájába s Júliát az oltárhoz vezesse. Még kora reggel ott csüngött Romaó nyakán s záporként hullatta könnyeit esdekelve, könyörögve, hogy vissztarthassa. De hiába. Elutazása előtt megmondotta neki, hogy beáll Giuseppe társulatába, hogy ő is pénzt szerezhessen. Annál is inkább van erre kilátása, mert Giuseppe nagyon dicséri hangja üdeséget, kellemes csöngését s minden áron fel akarja venni vándor csoportjába. De erről Rómeó hallani sem akart. Nem akarta, hogy utcai énekesnővé legyen, mert ez lenne az erkölcsi elzüllés legbiztosabb utja s akkor ez esetben rá nézve nem lenne más hátra, mint Indiából soha többé vissza nem térni. Zokogva maradt vissza Julia. Lassan tünt el a messzeségbe a hajó utolsó árboca is. Julia előtt minden ugy tünt fel ez elhagyatottságban, mintha minden a leáldozó nap