ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-12-27 / 52. szám

Horácz igy ir: Jöjj végre le a fönséges szűznek fia, maradj soká a te néped között, égbe csak későn térj vissza, találd örömedet abban, hogy atyának és fejedelemnek neveznek. A nagy Cicero már előre leirja a Messiás világbirodalmát: Akkor nem lesz más törvény Rómában, más Athénban; más ma, más holnap; hanem minden nemzetet, minden időben egy és örök és halhatatlan törvény fog összetartani s mindnyájának egy közös ura, uralkodója lesz: Isten! Szinte jövendölés ez pogány ajakról az Isten és Krisztus országáról. Virgil, Horácz, Cicero rómaiak, de bennük az egész világ szive szólalt meg. A szegény pogányság olyan betegnek, olyan tehetetlennek, olyan nyomorultnak érezte magát, hogy a kétségbeesésre hajlott: érezte, hogy egy magasabb erőnek kell közbelépnie ; az ember maga nem birja, igy meg nem állhat a világ. A müveit és öntudatra ébredt pogányság megveti és utálja önmagát. Cicero igy ir: Az emberi élet ferdeségekkel és nyomorúságokkal telt. Lelke gondoktól zaklatott, nyugtalanságok miatt lesújtva; munkára renyhe, rendetlenségekre kész, egy romokba temetett isteni szikra. — Plinius ugyanilyeneket ismétel és azt mondja: lelkünknek nincs gyakoribb óhaja, mint a halál; a természet legkedvesebb ajándéka az élet rövidsége. — Homér pedig épenséggel igy szól: nincs a földkerekségen élő és mozgó lények között szerencsétlenebb az embernél. Másodszor a pogányság megborzad az önnön mérhetetlen gonoszságától és kétségbeesik iszonyatosan elfajult és általános erkölcstelenségén. Horácz szerint: az emberek hanyathomlok rohannak a tiltott rosszba.-— Livius igy panaszkodik: Oly messzire haladtunk a gonoszságban, hogy sem a bajokat, sem azok orvosszereit nem vagyunk képesek elviselni. Seneca kétségbeesik: Minden telve van gonoszságokkal és vétkekkel. Az ártatlanság nem hogy ritka, hanem már nem is létezik. Annyi a gonoszság, hogy azon büntetéssel már nem lehet segíteni. Emellett a pogányság legtiszteletreméltóbb képviselői bevallották, hogy ember nem segíthet. Socrates igy szól: Legtanácsosabb türelemmel várakoznunk, mig el nem jö, ki halvány és halványabb homályába burkolódznék. Pedig még reggel volt. Még egyszer Isten-hozzádot intett az eltűnt felé s lassú léptekkel haza felé indult. Csak a narancsfák illata s a cyprusok mélabús zúgása volt észrevehető, de őt, ... őt mindez nem hatotta meg. — Édes Julia! — hangzék közelében. —• Talán Rómeó miatt szomorkodik ? Mire való ez, hiszen még sok szép férfi van a világon Rómeón kivül! Ijedten emelé fel fejét. Mellette állt ördögi vigyorgással Prinessi, a gazdag halász. —• Mi köze hozzá ! feleié Julia. Gyűlölte e tolakodó férfit, ki éjjel-nappal követelte anyjától, hogy adja őt hozzá. S ennélfogva anyja sokszor törekedett őt rábeszélni, hogy hagyja cserben Rómeót s menjen nőül Prinesséhez. — Százszor inkább egyedül a tengerbe, mint ezzel egyszer oltárhoz ! — volt Julia válasza. De az öreg csak pepecselt mellette ! — Ki tudja, vissza jön-e? Ott sok szép lány van, hátha ezek közül egy elbolonditja ! Erre Julia szemeiben a szerelem vad tüze lángolt fel. — Rómeó egész a sirig hű marad hozzám. És ő hazajön, mert én imádkoztam érette a Madonnához ! — monda s sarkon fordulva a faképnél hagyta az öreget. Néhány hét múlva megállott Prinessi azon szegényes ház előtt, melyben Julia anyja lakott. — Olvasd, monda Júliának, ki éppen a küszöbön ült s horgolt, egy pillantást vetett Julia minket Isten és az emberek iránti kötelességeinkre megtanítson. Nincs egyéb vágyam, mint látni ez oktatót. — A mély eszű Plató bevallja, hogy mi nem birjuk a jót biztosan megismerni, hacsak valami isteni szó nem biztosit bennünket és ha meg is ismernök, lehetetlen volna azt az emberekkel mind megismertetni. Egy szóval: az a régi csodált pogányság mind egy szivvel: egy égből jött bölcset, szentet, törvényhozót, uralkodót, magát az Istent várta. Nem fönséges »Gloria« ez, a mit igy zeng a szegény pogányság?!. Jő volna, hogy ha az elkapatott modern pogányság kissé meghallgatná a dicső, klasszikus pogányság e meglepő Glóriáját: nem elég a tudomány, művészet, kultura, kell még valami, ami nem a földön terem! Magyar munkások karácsonyfája. Budapest, dec. 22. (Dr. D.J A munkásvilág boldogítása korunk egyik elsőrangú eszményi törekvése. A munkásosztály müveletlensége és tudatlansága azonban az oka annak, hogy ez idő szerint olyan vezéreik vannak, akik a maguk javára zsákmányolják ki a munkásboldogitás hangzatos és zűrzavaros eszméit, A munkásosztály nagy tömege az ország fővárosában verődik össze. Jórészt vidéki jövevények, a kik kenyeret keresnek, megélhetést óhajtanak. Eleinte romlatlanok, sorsuk ellen nem zúgolódnak, takarékosan gondoskodnak családjukról, hálát mondanak az Istennek, Buzgón járnak templomba és lelki megnyugvással tekintenek a jövőbe. Rövid idő múlva azonban olyan nyomtatványok kerülnek a kezükbe, melyek megzavarják gondolkodásukat, Vezéreik beleolvasztják őket is a háborgó, a zúgolódó, a forrongó tömegbe. Olyan jogokat követelnek számukra, a melyekre még nem jogosultak, s olyan várakozásokat ébresztenek bennök, melyek a meghasonlást idézik elő érzésökben és cselekedeteikben. A vidékről lekerült munkás lelke egyensúlya csakhamar megbomlik. Templom helyett gyülekezetekre indul, családja helyett inkább a munkásmozgalmak perselyébe áldoz. Elhanyagolja gyermekeit, a kikről a napszám után néző aszcsak az újságba s szivetrázóan felkiáltott s elájult. Édes anyja kétségbeesetten sietett hozzája. — Santa Madonna! — kiálta, midőn lányát e helyzetében meglátá. — Mi történt ? — A hajó tönkre ment Rómeóval egyetemben, monda Prinessi. — Itt áll az újságban, hogy az indiai tengeren léket kapott s egy lélek sem menekült meg! — O madre, o dio, ő meghalt! suttogá a. leány, midőn eszméletét visszanyerte s éjjel-nappal, mint valami kisértet ide-oda járt. Semmi vigasztaló szót nem akart hallani. Ezek után néhány napra egy levél jött Nápolyból. Giuseppe irta. Csillogó szemekkel olvasta Julia. Azt irja benne, hogy a legfiatalabb énekesnője megbetegedett s ha még mindég lenne kedve és hajlama a színészethez, ugy csak irjon, mert biztosítja, hogy szép jövő áll előtte s ha ajánlatát elfogadja, ugy rögtön megküldi az útiköltséget. • — Megyek, monda határozottan. Szive nem tudott többé megnyugodni azon a tájon, hol minden csak fájdalmat okozott gyöngéd lelkének, mert minden csak kedvesére emlékeztette. Orkán dühöngött belsejében, mely ahelyett, hogy acélozná kedélyét, csak elfásitotta s mind ehhez még a kiállhatatlan Prinessi is lépten-nyomon szerelmi vallomásaival üldözte. Lelke a jelenben csak pénz után sóvárgott, hogy néhány forintot összegyűjtve, hajóra szálljon s Indiába hajózzék, hogy legalább azon vizet láthassa, mely oly kérlelhetetlenül eltemette azt, kit édes anyja után legjobban szeretett. szonynak kell gondoskodnia ; kezdődik azután az ingyenkenyér és ingyentej korszaka. Jönnek a különféle jótékony egyesületek, melyek ráteszik kezöket az elhagyatott családra s midőn Ínségüket enyhítik, nem kivannak egyebet cserébe, mint vallásos érzésök teljes cserben hagyását. A munkás tehát először is hitét veszti el, azután családi boldogságát s végre lelke nyugalmát. Négyezer pálinkamérő üzlet bizonyítja ezt Budapesten, Ezek a pálinkamérések a munkások mindennapi kaszinói és vasárnapi szórakozásai. Itt pazarolják el nehéz keresetök javát, itt esküsznek össze minden ellen, a miben jólét, megelégedés, boldogság van, mert az hiányzik szerencsétlen sorsukból. És itt válnak a társadalom ellenségeivé, a nélkül, hogy saját romlásuk igazi okait észrevennék. Óriási feladat várakozik a kereszténységre a munkásvilág megmentése és boldogítása érdekében. Hitéből, hazafiságából kiforgatott sok ezer keresztény család megmentéséről van szó. Boldogtalan, meghasonlott, eltévedt hitsorsosaink és honfitársaink megmentéséről. Az általános züllésből hasznot és erőt keresnek azok, a kik a munkásosztályt nem a keresztény szeretet alapján akarják üdvözíteni, hanem a kik a vallásosság tökéletes kiirtásával az egész munkásosztályt a kereszténység-ellenes áramlatba óhajtják sodorni. Csak nemrégiben alakult Budapesten Erzsébet királyné fenséges ^nevét viselő u. n. Népakadémia, melynek szervezője »a vasárnapi előadásokat rendező országos bizottság.« A mozgalom nagyszabású, a kitűzött cél magasztosnak látszó, de az első eszközök lesújtóak. Keresztények számára a »vasárnapi előadások« nyíltan azt jelentik, hogy megfosszuk őket a templomlátogatás lehetőségétől. Ez pedig nemcsak káros, de egyenesen veszedelmes intézkedés, mert a vallástalanság hivatalos előmozdítása. Munkásvilágunk romlottságának és züllésének első oka a vallástalanság, második oka pedig a nemzetköziség. Ha már a Népakadémia »vasárnapi előadásait rendező országos bizottság« túltette magát a népboldogitás első követelményén : a vallás-erkölcsös tanítás és nevelés elvein, mért nem lelkesedik legalább a hazafias irányú népoktatásért? A magyar falvakból Budapestre származott munkások a fővárosi szociáldemokrata vezérek nevelése következtében jórészt kivetkőztek hazafiságukból s ideáljaik nem a nemzeti történet Igy került Julia Giuseppe társulatába. Mélán zsongó, de erőteljes hangja vonzotta a hallgatókat, üde szépsége elbájolta Nápoly férfiait s irigygyé tette társnőit. De szive fájt, különösen ha vig dalokat kellett énekelnie s Bajazzónak vig tréfái csak utálatot gerjesztettek lelkében s hozzá még Giuseppe is szemtelenkedni kezdett. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy haza menjen. De a sors máskép akarta. A nápolyi konservatórium igazgatója hallotta énekelni s föltűnt szép hangja. Ennek a leánynak a hangja milliókat ér, monda barátainak az igazgató s felajánlotta Júliának, hogy saját költségén opera-soubrette-é képezi ki s ez idő alatt az ő családjában tartózkodhatik. Julia örömmel fogadta el az ajánlatot s lelkében örült, hogy Giuseppe társaságából megszabadulva, egykoron nagy színházakban előkelő közönség előtt énekelhet. Már előre is elképzelte, hogy mint fogja őt a közönség, mint kedvencét virágokkal elhalmozni. És nem csalódott. Két évvel később Júlia azon színház padjain szerepelt, melyek az eddig eltakart világot feltárták. Hangja, mélabús szépsége elbájolták hallgatói szivét. Éppen ebben az időben tartá Leoncavallo: II Pagliacci-ja diadalútját az egész Itáliában, melyben Júlia Nedda szerepét játszotta. Játékánál csak az anyatermészet harmóniája lehetett hűebb. A férfivilág csak úgy rajzott a szép, komoly énekesnő körül, kinek szive talán kőből volt, mert még a legelőkelőbb egyének bókjaira sem hederített s a virághalmazt s a csillogó drágaköveket is csak közönynyel fogadta. Többek között különösen egy