ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-07-26 / 30. szám

a csapatba, hogy majd a meghódított városba a győzők kíséretében saját külön portékájukat is beszállítsák. Es ez a látvány kelt vegyes érzelmeket az obstrukciót szemlélőben. A szabadkömivesek beszélnek, * sj.) Az olaszországi nagymester Náthán (zsidó) testvér egyik elnöki megnyitójában kije­lenti, hogy a Palazzo Giustiniániban elhelyezett nagy páholy politikával nem foglalkozik s csak a Vatikán világi törekvései ellen küzd a páho­lyokban. Ertjük, habár kemény beszéd ez; de ki foghatja fel ? Mi nem, mert tudjuk, hogy a római kérdés igenis ma a legnagyobb politikai kérdés, melyben még egyes népek és nemzetek is kitö­redezhetnek. Értjük, hogy a szabadkőmivesség eltemetett­nek hiszi és vallja a római kérdést, de mi hisszük, hogy koporsójából diadalmasan egykor föl fog támadni, mert meg kell győznie a világot, hogy a pokol kapui nem foghatnak diadalmaskodni fölötte. Ertjük a politikai nyilatkozat nagy hord­erejét is, mert beigazoltnak kell látni azon tény­körülményt, hogy egyes keresztény népek — pardon — élhetetlensége miatt a szabadkőműves­ség nagy mérvben behálózta már a földtekét, s hogy a fönnebbi megnyilatkozás nem Nathan testvér magán vélekedése, hanem az egész szabad­kőmivesi intézmény életfeladata. Enélkül tartalom nélkül való érdekszövet­ség volna csupán és semmi más. A római kér­dés tehát a szabadkőmivesi erő-gyakorló-tér góc­pontja, melyhez minden munkába állított erőnek vissza-vissza kell térni; ütköző pont, hol az erők­nek meg kell előbb edződnie, hogy aztán a posi­tiv vallások ellen megindított hadjáratban kellő mértékben érvényesülhessenek. Mi volna a szabadkőmivesség a római kér­dés nélkül! Mert az affectált humanismus csak köpönyeg, melybe a minden pozitív vallás ellen harcba szállt három pontos Don-Juan burkolód­zik, hogy romboló munkája olyan szívtelennek ne látszassék. Mi azt hisszük, hogy a római kérdéssel szemben diadalra kelt Don-Juan örökidőkre mon­dahős marad, ki az ő praktikus realismusával az érzékiségnek és a hitetlenségbe tulcsapongó vak­hitnek jelképe lehet még sokáig, de büntetlenül ő sem szállhat a római kérdés sírboltjába, mert Péter sziklája az örök bűnhődés helyére fogja őt kényszeritni, miként a monda közt pokolra kény­szerité a gunykacaj kíséretében vacsorára felidé­zett sevillai kormányzó szelleme. Mi várhatunk, mert megedzett a várako­zásra a sok harc, melyből a római kérdés külön­nék Rómába vinni, mit a poéta szive fölé ten­nék. Affölé a sziv fölé, melynek dobbanása gon­dolatvirágot is termett, ha az magasba emelte, affölé a sziv fölé, mely a. poéta pápa keblét feszi­tette, mikor még örök ideálját, az egyházat lant­jával dicsőitette. A poéta szivére szórnám a virá­gokat, akit az appiai uton egy közönséges kocsis recitált s akit most itthon akadémikusok fordítá­sában olvasok. Az olasz nép ismerte XIII. Leót mint költőt. Versei bár nincsenek egybegyűjtve, de amint az olasz lapokban megjelentek, egyúttal a nép is megtanulta. Szerintem halhatatlanabb az a költő, kinek lelke, szive, édes gondolata az emberiség élőszavában él, mint az, kinek költe­ményei kötetnyi holt betűkben fekszik meg a muzeumok könyves polcait. Leó a XIII. ha csak költő lett volna és nem pápa, nagy lett volna akkor is saját nemében. Minden verse tanúság arról, hogy valóban költő volt és nem lepergetője azon gondolatnak, mely épen eszébe ötlött. Alkotásaiban sehol nem szeszélyes, költészetében sehol nem képzelgő, csak édesbús és komoly, legerősebb meggyőződéssel terhes. Tetteiben, hosszú élete alatt nem találtak olyant, melyet, most mikor ravatalon fekszik, ellenségei adomákká alakithatnának. Mint pápát láttam, mint poétát most olvas­gatom és kezdem megérteni azt a mély tekin­tetet, mely olyan ellentállhatlanul vonzott, világí­tott és gyújtott. Azokban a sokszor megénekelt szemekben a vonzó lelki jámborság, a bölcs kor­mányzó jóságos agy és a poéta minden nemes és minden jó eszményért lángoló szivének fénye égett. Poéta volt, kinek a lég tele van hangok­kal, melyeket szivével hall. Az égen ő jeleket böző formában, de mindig ugyanazon lényeggel diadalmasan kikerült. Az arianizmusnál még a mai szabadkőmi­vesség sem veszedelmesebb ellenség s az arianiz­musról csak a történelem emlékezik meg s az egyház még ma is a legnagyobb politikai és tár­sadalmi tényerő. Reméljük, hogy az is marad, mert isteni igéret és segély istápolja őt. Csalódhatnánk egy Isten szavaiban, ki vigasztal bennünket az iránt, hogy soha sem leszünk magunkra maradva ? O velünk lesz a világ végéig. Ebből azonban nem következhetik az, hogy ölbe rakhatjuk karjainkat. Nem, mert igaz ugyan, hogy az isteni kegyelem szüntelen készenlétben van s mert az is igaz, hogy ahol a legnagyobb veszedelem, ott terem az isteni segedelem, de az is igaz, hogy az Isten senkit sem segít, hanem csak akkor, ha a segítségre szorult vele mun­kálkodik. A szabadkömivesek őszinte kiszólásából ta­nuljuk meg, hogy a tizenkettedik óra elérkezett, melyben szervezkedni kell, hogy a szentséges kereszt fényétől a tagadás szelleme megvakuljon ; erejétől megrémüljön ; munkája előtt megszégye­nüljön és sötét műhelyébe való visszavonulásra kényszerüljön. A Vatikán világi törekvései ellen küzdenek a páholyokban és azokon kivül, mi küzdjünk a hitegység mellett azzal, hogy üres phrázisokkal senki szép szeméért sem engedjük megbontani sorainkat, melyekben a pokol összes fenegyere­keivel hajlandók vagyunk felvenni a harcot. Az Isten velünk van, ki lehet tehát elle­nünk ?! Ne álltassuk azonban még ennek dacára sem magunkat, mert a harcot meg kell vivni; provokálni fognak bennünket. Az előcsatározás a szociáldemokratia kön­tösében már kisért. A keresztény munkásgyülé­sekkel kell visszaverni a határvillongást felidéző Izrael Jakab-féle szövetséget. Résen kell állni, mert ellenségeink égő szövétnekkel kezükben járnak közöttünk, hogy lángba borítsák féltékenyen őrzött asztagjainkat. Erkölcsi éhenhalás lesz tunyaságunk követ­kezménye. Élni akartok ? Mozgósitni kell a lelki erőket az egész vonalon. — Egy orosz szavai az elhunyt pápáról olvashatók a Graschdanin előkelő folyóiratban Mestschersky herceg tollából, ki III. Sándor cár állandó barátja és tanácsadója volt: »Szünet nélküli tombolásaiban az emberi alávalóságnak, hazugságoknak és roszakaratnak, a talmi arany csaló fényszakában, panorámájá­ban az operetteknek, melyekben a világ komé­látott ; a föld az ő számára csupa emlékirat és olyan, annyi útmutatásokkal van ellátva a világ, hogy ő érti legjobban minden jelenségét. A pápát tetteiből, de az embert csak lelkéből lehet meg­ismerni. Pecci Joachim, az ember pedig feltárta lelkét költeményeivel, husz éves korában ép ugy, mint a kilencvenharmadikban. Pecci Joachim 1830-ban már igy szólt ma­gához ifjú betegségében : Ébren töltöd az éjt, későn lel a test nyugodalmat, Gyönge vagy, elbágyadt, étel-i^al nem üdit. Már szemeid fényét a vakság kezdi boritni, Éles főfájás bánt únos-untalanul. Majd hideg és felemésztő láz sorvasztja le tested, Majd meg a forróság bánt, gyötör, egyre kinoz. Összeaszott arcod, sebtén elfullad a melled, Gyönge vagy és tested oly beteg, hogy elalél! Miért hitegetni magad! nem fogsz te sok éveket élni; Mert élted fonalát metszni a párka siet. Akkor imígy szólék: a halál nem ijeszt soha engem, Bár siet is, bátran várom el és örömest. Nem csábit el az elsiető életgyönyör és nem Mind, a mi földi, csak az, a mi örök, az epeszt. Oh! mily boldog lesz a vándor, elérve hazáját, Hogyha kicsiny sajkám a kikötőbe jut. Akkor még fogalma sem volt arról, hogy egykor Krisztus egyházát fogja kormányozni, hogy isteni kegyelem mosolyog reá. Körülbelül ötven év multán 1883-ban, igy ir önmagáról saját képe alá : Kedvelvén az igazságot, küzdelmet, a munkát, Gúny és cselszövény, sok bajok értek ezért. Ám ha hitem védem meg nem töröm, édes a küzdés Krisztus nyájáért, börtön is és a halál. diái és tragédiái lejátszódnak, •— mily csodálatos képet tár elénk a lelkek uralkodójának, a majd­nem 100 éves Leo pápának halála! Csend lett a Vatikánban, hogy az ünnepélyes hallgatásban minden lélekzetvételét megfigyeljék a Szentatyá­nak, kinek szemében egy zavartalan léleknek és tiszta lelkiismeretnek szelleme tündökölt 93 éven át. Valóban, egészen eltekintve a vallás kér­désétől, minden emberre az egész világon mé­lyen megható az a pillanat, melyben a Vatikán nagy remetéje az égbe száll részvéttel kisérve a hivők és hűséges tisztelői milliótól. A test és lélek fölötti erős uralma ennek az elköltöző aggastyánnak a legnagyobb mérték­ben megható főleg most a XX. század kezdetén, midőn mindenütt új trónok emelkednek új kirá­lyok számára különböző elnevezések alatt és csak abban az egyben hasonlítanak egymáshoz, hogy a hitetlenség, az elvtelenség, az arany borjú imádásának fejedelmei. Egy negyedszázad előtt lépett ez a pápa a trónra és jóllehet a népélet hullámai mindig fe­nyegetőbben tomboltak hajója körül, melynek kor­mánya a hit és vitorlája a szeretet — ő soha a harag vagy a szeretetlenség szavát nem használta a vétkező emberiséggel szemben. Midőn körötte mindenütt az ellenséges harc lángolt, a harc az igazságtalanság, önzés, türelmetlenség és a szen­vedélyek uralmáért: ekkor ez az aggastyán egyedül küzdött az egész világgal szemben és egyedüli fegyvere volt a hit és szeretet. És óriási szellemi ereje a testben gyenge pápának, ha a látszat szerint külsőleg talán keveset ért el, az egész földkerekség leikéiben a hit és szeretet mesés gazdagságú kincseit ápolta és hintette el és — ki tudná megmondani, mily mértékben akadályozta századában a rombolás szellemének terjedését! A távozó aggastyán a Vatikánban minden­esetre a hit és erkölcsi erő olyan romlatlan és éltető forrását hagyta a világ számára, melyből a legtávolabbi égtájakig az emberek milliói fog­nak inni, hogy megerősödjenek és megvigaszta­lódjanak az élet sivatagján való vándorlásban, hol a hitetlenség az emberek számát csökkenti, a vadállatok számát pedig szaporítja. Ez a pápa még haldoklásakor is minden keresztény szivében áhítatos hangulatot keltett, mert ő, a Szentatya, az Isten szolgálatát soha­sem cserélte fel az emberszolgálattal. Lantjából két évvel később megszívlelendő hangokat ad »az istenteleneknek, kik hiába re­ménykednek, mert a római pápák sora meg nem szakad.« Meghal, imigy szólnak, letaszítva a trónról, a börtön Mélyében, gondok közt hal el, ime Leó. Balga remény! mert más Leó van már, a ki a népnek Törvényt osztogat és szent hatalommal uralg. Gyönge testét 1894-ben is meglepte a kór, s akkor igy szólt a halálról: A lenyugvó nap, a már elhalaványuló Utolsó sugarát ragyogtatja rád, Leó. Lassan kiszárad a test minden ereje És halkan, csendesen elszáll élted vele. Feléd rezegteti nyilát már a halál, Gyászos hideg fog el, és tested sirba száll. De hogy ha börtönét elhagyja szellemed, Epedve száll fel az, keresve az eget. A hosszú és a zord élet után a célt, Uram! add, érjem el, — oh ! légy áldott ezért. S ha méltónak talál irgalmatos kegyed, A boldogság hónába vedd fel lelkemet. Ezekből látom én, hogy Pecci Joachim hite, felfogása szilárd és tántorithatlan volt. Egy­azon poéta sziv dobog keblében husz éves ifjú korában ép ugy, mint pápasága ideje alatt. Az első versben van valami különös előérzet. A költő sejti, de mondani nem meri, hogy teste nem ugy van teremtve, mint lelke. Szinte tilta-

Next

/
Thumbnails
Contents