ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903

1903-07-26 / 30. szám

XIII. Leo. 1810-1903. Emelt fővel, éber elmével és teljesen nyugodt lélekkel lépett az örökkévalóságba. Szelid mosolylyal fogadta a halált, mely megnyitotta előtte a halhatatlanság országát. Nem indult ö ismeretlen világba, söt nagyon is biztosan tudta azt, ami ott van. Helytartója volt itt a földön annak a nagy Bírónak, kinek itélŐ széke elé áll. Az örök igazság birodalmába lépett és nem félt ott a vizsgálattól, melynek földi működése alávetve lett, mert ugyanazt az igazságot hirdette mindig hamisitatlan tisztaságban. Oh! a halál olyan ragyogó jelenség, mely kérlelhetetlenül kivilágítja a lefolyt életet, a sziv hullámzó érzelmeit és a gondolatok legmélyebb titkait! Az az igazi hős, ki erre a világosságra meg nem rendül. A halál nem más, mint az örökkévalóság kapujának kitárolása, mely mögött ragyog az emberi élet céljának homálytalan ismerete és a teremtő Isten számonkérö tekintete. Ez a tekintet borzalmas arra, ki földi életét rosszul használta. Azért a halálban megszűnik az ámitás és az igazság napjába tekintve, a jók diadalérzettel telnek el, a gonoszok pedig kétségbeesnek. A meghalás módja jellemzi a lefolyt életet és annak értékét. Bismarck haldoklásának körülményeit a legnagyobb gonddal titkolják és még betegszobája közelébe sem eresztettek senkit. Mondják, hogy haldoklása rettentően kinos volt és hirneve érdekében hallgattak róla. Ime XIII. Leo, ki Bismarck ellen küzdött, nem érez emiatt nyugtalanságot halálos ágyán. A jól végzett munka békitö öntudata árad el lelkén és szemrehányást nem érezve tekint vissza cselekedeteire. Egész élete üdvöt és áldást árasztott a világra. »Egböl jövő világosság* volt, mely tisztázta az emberiség összes kérdéseit Kifejtette és világosan megmagyarázta az uralkodók és alattvalók kötelességeit és AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A pápa költő volt. Dalt érdemel, mert költő volt, könnyet, mert szeretett. A kis Quo vadis kápolnában voltunk. Térdeltünk, imádkoztunk ott és megcsókoltuk azt a darabka kövezetet, amely a régi Via Appiából megmaradt és most a kis kápolna padlózatának egy részét képezi. Amelyen egykor szent Péter lépdelt és látott krisztusi jelenést, amelyen a győztes római félistenek végig hajtották a leigázott nemzeteket. Azon az úton voltunk, melyen az első keresztények titokban az éjnek fátyola alatt fehér lepelbe burkoltan lopták ki a városból a bestiák által széttépett mártirok holttesteit, hogy a még kivülebb levő katakombákban elhelyezzék az örök nyugalomra. Kiértünk a kápolnából. Az eső szemergett és a vetturinó éppen nagy vászon-ernyőjét feszitette a bakk fölé, mely nemcsak őt kimélte meg az eső viztől, hanem a kocsi felhúzott bőrredőjét is, mert elfödte az egész egylovas kis járművet. Vetturinónk eredeti olasz tipus, fekete tűzben égő szemekkel, koromszinű bajuszszal és hajjal. Mig kijöttünk is folyton beszélgetett, folyton magyarázott, s útitársam, ki az olasz nyelvet tökéletesen birta, úgy nyilatkozott, hogy ez az olasz bérkocsis kellő elegenciával nálunk nyelvmester lehetne. jogait, a tudósoknak megjelölte az utat, melyen el nem tévedhetnek, a munkások számára megírta a programmot, mely által helyzetükön javíthatnak. Nincsen a világon intézmény vagy törekvés, melyet XIII. Leo szeme észre nem vett és lángeszével át nem hatott. Évezredekkel ezelőtt csak egy-két nagy tudós volt az egész földön és ezek bölcsességével táplálkozott mindenki, tőlük kértek tanácsot ügyeikben. XIII. Leo körlevelei a mai korban képeznek ilyen kincses bányát, melyből évszázadokon át fognak meríteni a tudósok, politikusok, államférfiak. Azért az ö nagyságát csak a történelem lesz képes kellőképen méltatni és óriási szellemét megismertetni. Ez úgy fog tündökölni messze időkön át, mint a világító torony a tenger hullámai felett. Azért az ö halálában nem annyira az elmúlás gondolata borul szivünkre, mint inkább a dicső halhatatlanság szemlélete emeli lelkünket. Fönséges fényt árasztott a katholikus egyházra, dicsőséget hozott szent Péter trónjára. Mindenki meghajolt nagysága előtt, bírálni senki sem merte öt, mint az égen ragyogó napot. És e nagy szellem nem volt hideg fény, mint legtöbbször szokott lenni. XIII. Leóban a f

sziv életének végéig üdén uralkodott. Halálos ágyán is dalokat irt, melyek a meg nem tört kedély mosolygó tanúi. Szerette népét, a kicsinyeket és nagyokat egyaránt és e szeretete fáradhatatlan volt és önfeláldozó. Az utolsó kihallgatása, melyet adott, egy magyar zarándokcsoportnak szólt. Már nagyon gyenge volt, de nem akarta őket búcsúzás nélkül elbocsátani. »Nagyon szeretem a magyarokat, Szivből megáldom Magyarországot. « Ezek voltak utolsó nyilvános szavai. — És mi a legmélyebb meghatottsággal hajlunk meg magasztos alakja előtt. Ö az örök boldogságba költözött, hol fején a halhatatlanság koronája díszlik ; nagy tettei pedig itt a földön az egyház dicsőségét fogják alkotni az idők végéig. Ez az ember, tehát egy a hamisitatlan olasz népből, mesélte, hogy a rómaiaknak semmit sem kellene dolgozni, talán úgy is megélnének az idegenektől kapott borravalókból, aztán hozzátette : Ezt pedig csak a szentatyának köszönhetjük. Erre érdekes párbeszéd kezdődött a vetturinó és útitársam között. — No és aztán szeretik maguk olaszok a szentatyát! —• Mi szeretjük őt nagyon, mert hisz az ő kedvéért zarándokolnak hozzánk a nemzetek. Az ő arcképeiből eheti mindennapi kenyerét az utcai árus ember, épp úgy, mint a Corsóbeli ragyogó kirakatos diszműárús. Mi szeretjük őt, csak ő nem szeret bennünket. — Látta már maga a szentatyát ? — Láttam s akkor egyik költeményének szavaival üdvözöltem, mire ő dacára, hogy csak lábcsókra bocsáttattunk, a kezét hagyta nekem megcsókolni. Ezt pedig el nem felejtem soha. — No és tudja még azt a költeményt? — Azt is, de még mást is. — Mondjon el egyet. Az olasz erre féloldalt ült a bakon s baljában gyeplő, jobbjában az ostorral elkezdte a pápa egyik latin költeményét szavalni, majd később ugyanazt olasz nyelven magyarázgatta. Amikor elvégződött, éppen szent Sebestyén kapujához értünk, hol a latin disztikonokat kifogástalanul pengető olasz egyszerre kocsis lett: — Dove ándjámó ? (Hová megyünk ?) A szállásunkra hajtattunk, jól megborravalóztuk a bérkocsist, aztán ki-ki hozzáfogott a — A parlamenti béke után vágyódik már mindenki. Az obstrukció olyan eszköz, melyet vegyes érzelmekkel szoktak szemlélni, mert a kimenetele meglehetősen kétes eredményű. Lelkesedünk azokért a célokért, melyeket az obstrukció hangoztat, de aggodalmakat táplálunk abban az irányban, hogy több kár lehet belőle mint haszon. Sajátságos jelenség az, hogy most a támadás egyszerre a miniszterelnök személye ellen irányul, holott Széli Kálmán idejében az obstruálók nem győzték eléggé hangoztatni, hogy ők a miniszterelnököt nem akarják bántani. Hát ha egy főminiszter nem kell, ez kiválólag a kormánypárttól függ, nem az ellenzéktől. Es a liberális párt már egyszer hathatósan megmutatta, hogy nem lehet Khun-Héderváry a kormányon a párt akarata ellenére. Most a kormánypárt támogatja őt és az obstrukció a támadás élét a személyének irányítja. A harcmodornak ez a hirtelen változása feltűnő és alapot nyújt különféle találgatásokra Khuen-Héderváry nem kell az Izrael Jakaboktól vezetett szociáldemokratáknak, nem kell a Vészi Józseféknak és a többi szabadkőművesnek. Azzal indokolják ellenszenvüket, hogy antiszemita hajlamokat tételeznek fel Khuen-Héderváryról. Mások szerint még nagyobb tervek is rejlenek a mostani parlamenti harcok mögött. Ausztria a példa arra, hogy mire lehet jó egy izzó nemzetiségi viszálykodás. Midőn ugyanis ott az antiszemita mozgalom félelmes kezdett lenni, Bádeni ismert nyelvrendeletével felkavarta a nemzetiségi versengést, melyből aztán olyan kavarodás keletkezett a német és cseh keresztények között, hogy egészen elfeledkeztek a zsidókról, kik aztán békében mosolyogtak. Vannak tehát nem kevesen, kik hasznosnak vélik, ha éretten áll a nemzetiségi kérdés, melynek az a tulajdonsága, hogy fölingerelve minden másról eltereli a figyelmet és a halászásra alkalmas zavart teremt. Természetes és jogos a nemzeti kívánalmak követelése, de vigyázni kell mindig, hogy ez ne legyen olyan bor, mellyel a magyar fejét elbódítják és józan Ítéletétől megfosztják. Az obstrukció hősei közt vannak férfiak, kik ideális lelkesedéssel nemes célokért küzdenek, de csatlakoznak hozzájuk olyanok is, kiknek mellékérdekeik vannak és azzal a szándékkal álltak világadó lerovásához : képeslapokat irtunk a vacsora idejéig. Másnaptól máig eszembe sem jutott a pápaverset recitáló bérkocsis, és csak most gondolkozom el fölötte, mikor a lapokban a kiterített nagy pápa utolsó költeményét olvasom, melyet szárnyaló lelke, mint hattyúdalát verte ki utolsókat dobbanó szivének érzelemhúrjain. A lapok, a folyóiratok tele vannak XIII. Leo életrajzával, bölcsészetének, utolérhetetlen diplomáciai tehetségeinek magasztalása val, apró jellemvonásokat színeznek ki az életében elejtett szavakból, mindent-mindent írnak s aztán pedig hozzáteszik : verselni is szokott. És ezért én képzeletben ott vagyok a Szent. Péterben. Leborulok az ezergyertyás ravatal előtt és bocsánatot kérek nem a pápától, mert hiszen azt méltón elparentálták, hanem : a poet ától. Szinte látom, mint torlódik a nép a szent Péter-teret átkaroló oszlopcsarnok közé. Mint iparkodnak a karabinosok kötéllel és karral visszaszorítani a tömeget, mert egyszerre mind szeretné látni a halott pápát, a nagy, az okos pápát, kire rá illik a szó: hogy ő volt az új idők első nagy pápája. A nép a szentatyát akarja látni, ki nem rég, mikor a századot lezárta, mosolygó ajakkal rebegett urbi el orbl áldást mindenekre, s ime most szederjes, béna tagokkal fekszik a fényben. Krisztus helytartója, a kegyelmek nagy ura, szent Péter utóda, lám : ott fekszik holtan. Bár a nép vallásos, bár a templomok telve vannak hivőkkel, a milliónyi sóhaj és fohász kiséri a szent életű aggastyánnak Isten trónja felé szálló lelkét, én meg egy kis virágot szeret-