ESZTERGOM VIII. évfolyam 1903
1903-05-03 / 18. szám
IQ03- május 3. ESZTERGOM 3 amit eddig megszavaztak, sőt még tovább mentek a tisztelt választó polgárok, mert nem tiltakoztak, hanem bizalmatlankodtak is a nagyságos népképviseleti liberalizmus irányban. Ez utóbbit kiváltkép jólesett hallanunk, mert az egyszer olyanokat tisztelt meg ezzel a felséges nép, kik tőle azt teljesen kiérdemelték, mert most már láthatja minden józan választó, hogy a nagyságos urak politikája nem egyúttal a népé is. Tudják most már, hogy a szeretett s körültáncolt liberalizmus a programmbeszédekben nem a későbbi képviselők szivét nyitja meg a választók előtt, hanem csak a jelölt zsebét, melyet csak azért kell akkor oly mélyen kiüríteni, hogy ilyen alkalmakkor annál nagyobb adagokban mérhessék bele a bizalmatlanságot, mert hiába, a zseb arra való, hogy valamit zsebre is lehessen vágni. Maga a népgyűlés teljes rendben folyt le. Semmi zavargás, semmi zajos kitörés, mely elrontotta volna a jó hatást, és igy némelyek szerint a nagy néptömeg jóformán csak Makkait látni ment a párkányi vásártérre, kit Kossuth-apostolként, hamisitatlan székely harisnyában és azonmódi patkós csizmákkal, mint impressárió, Lengyel Zoltán mutatott be a népnek. A népgyűlés elnöki tisztét a közbecsülés Brutsy Jánosra bizta, ki rövid beszéddel átadta a szót Lengyel Zoltánnak, az elnöki tisztséget pedig László Zsigmond nagysápi református lelkésznek. Lengyel Zoltán közel másfélórás beszédében másfélezer rosszul alkalmazott viccet mondott el a népnek. Édeskés nyelven beszélt a néphez, de úgy, hogy mindenki megérthette, mit akar. Hogy zamatosabb legyen a katonajavaslati tiltakozás közé egy jó adag papszakácsnét is kevert, de meg a pártokról szólván, egy viccet is megreszkirozott a néppártról, mely épp úgy, mint a kormányra célzók, minden »éljen« és nagyobb detonáció nélkül sült fel. A nép, a felséges nép oly jókat kacagott a politikus anekdotákon, hogy Simon Judakor ugyanazon vásártéren a Paprikás Jancsinak sem különben, s Lengyel Zoltán, az obstrukció szemefénye, ha nem is hódította meg a Kossuth-pártnak Esztergommegye népét, megcsinálta beszédével a »Nevető Magyarország« illusztrációját. Ügyesen fokozva a kedélyt s felhasználva az alkalmat, egy székely-góbé vicce keretében felléptette Makkal Zsiga bátsit, ki háromszor meghajolt »szeretett polgártársai és iparos-osztály társai« előtt. A tömeg arca a felséges nép nagyságos és fehérbegyes Kossuth-képviseletének láttára még jobban felderült, mint az áprilisi nap s zúgó éljenekkel üdvözölte Makkalt, ki is telvilágositotta (?) Esztergom megye választó kerületeit, hogy: nagy a teher s hogy ez igy nem jól van . . . továbbá : hogy a nagy Kossuth -örökséget hagyott a kis Ferencre, a haza megmentését, a mit hogy bizton ki is vigyen, ő, t. i. Makkai bácsi is »melleje« szegődött, jiljenzéssel és kalap lengetéssel üdvözölte őt ezért, a beszéde végén még jelen volt polgárság. És a többi lányokhoz csatlakozva indultunk a bányász t zenekar ütemei mellett a megnyitandó aknához. En Loránd mögött mentem, aki gyengéden vezette Elzust. Halkan suttogtak a boldogságról . . . Elérkezve az aknához, felhangzottak a bányászinduló mélabús hangjai. Amj jel volt Lorándnak, hogy leszállhat az aknába a bányászokkal. A nyilasnál mind letérdelve és egy közös fohászt küldve az egekbe »Jó szerencsét« kiáltással leszálltak a sötét fekete aknába . . . — Gabi, nézd hogy dobog a szivem, ugy féltem őt. Jer, térdeljünk le és kérjük a kis Jézust, hogy vigyázzon reá, hogy hozza fel Lorándot. A mi- halk imánkat egy segély kiáltás hangja szakította meg. — Pár perc múlva rémült arccal rohant fel egy bányász, kétségbeesetten kiáltva: — a bányalég -— végük van! Akadozva magyarázta, hogy a bányalég elöntötte az aknát és . . . de én többet nem hallhattam, mert mind e zűrzavaros kiáltozást élesen átmetszette egy sikoly és Elza lerohant a bányába a mentőkkel. — Rettenetes percek következtek; a mentés gyorsasága évekig tartó kinos pillanatoknak tünt fel. Én minden erőmet összeszedve tartottam barátnőm kétségbeesett anyját, hogy utána ne rohanjon. Egymás után hozták ki az elájult bányászokat . . . Egy rettenetes félóra után véres fejjel, lankadva kapaszkodott fel Loránd, karjaival görcsösen magához szorítva — Elza holttestét. Kriegs-Au-Mella. A nép között szerényen elvonult Reviczky Károly volt függetlenségi képviselőt is szólásra hivták fel a népgyűlés rendezői, s ez, bár készületlenül, de oly hévvel és tudással szólott a néphez, hogy azt sem vették rosz néven tőle, mikor a jó borért választó atyafiak fejét cirógatta, mit különben szónoktársai is megtettek. Beszélt még Mez'eiLászló hírlapíró is: »Megmozdult az ország! A Kárpátoktól az Adriáig ...« stb. stb., a mit már a »Független Magyarország«ban többször leirt. A végén László Zsigmond mondotta ki a gyűlés határozatát, mely szerint az tiltakozik a katonai javaslatok ellen és bizalmatlan a liberális képviselők irányában. Ezen népgyűlés eredményeként Brutsy János, az esztergomi függetlenségi párt elnökének vezetése alatt csütörtökön 375 főből álló küldöttség ment a fővárosba, hogy a tiltakozó kérvényt átnyújtsa a képviselőház elnökének. A küldöttséget a nyugati pályaudvaron Lengyel Zoltán fogadta. A deputáció megérkezte után a pályaudvar éttermébe vonult át villásreggelire, f ahol a fővárosi polgárság nevében Kardhordó Árpád, az egyetemi ifjúság részéről pedig Dévay Andor joghallgató üdvözölte őket. A függetlenségi párt elnöke köszönte meg az üdvözléseket és kijelentette, hogy annál inkább jóleső érzés tölti el őket, mert a küldöttek minden rábeszélés nélkül, hazafiságból jöttek el a fővárosba. A pályaudvartól a Vácikörúton és az Alkotmány-utcán át vonult föl a képviselőházba a hármas deputáció. Gróf Apponyi Albert 10 órakor fogadta a szokott helyen a küldöttséget. A kérvényt Lengyel Zoltán nyújtotta át beszéd kíséretében. Esztergom vármegye mindhárom szabadelvű-párti választókerületének polgárságát képviseli itt e küldöttség — monda — kifejezésre juttatván a megmásíthatatlan népakaratot, mely a katonai terhek emelése ellen tiltakozik s egyszersmind a magyar nemzeti hadsereg fölállítását követeli. Apponyi Albert válaszolva kijelentette, hogy a kérvényt beterjeszti a képviselőház elé. Kérte aztán a küldötteket, hogy a nemzeti akarat kifejezőjének, a törvényhozásnak döntésében nyugodjanak meg, mert ez • minden alkotmánytisztelő polgárnak kötelessége. Hiszem és tudom, — monda — hogy önök az alkotmányos érzéstől vannak áthatva és a törvényhozás iránti bizalomból járultak elém. Ilyen értelemben- köszönöm és szivesen veszem megjelenésüket. A deputáció ezután megnézte az országházat és meghallgatta a képviselőház ülését. Mindebből pedig leszűrjük, hogy a liberalizmus nem öntött tiszta bort a választók poharába, mert lám, végtére is, de megfájdult tőle a fejük, s kezdik tapogatni. Talán most kinyilik a szemük is, talán jól körülnéznek . . . Közigazgatásunkról, kapcsolatban az „Egyszerűsítés" tárgyában kiboesájtott törvénnyel és ügyviteli szabályokkal. IV. 3. A községi szabályzat a jegyzőket valósággal agyonrendszabályozza; azon ne csodálkozzunk, hogy a sok ezer jegyző között sok a selejtes ; ne csodálkozzunk azon sem, hogy a közigazgatási tanfolyamokról kikerülő ifjakból — mert a gyakorlatot semmiféle tanfolyam sem pótolhatja — rosszabb jegyzők lesznek, mint a praktice képzettekből, mert hogy dandyk lesznek a falusi ifjakból, az kétségtelen, s hogy a dandyk az irodaszag helyett inkább violette parfümöt szeretnek, azt szó tárgyává tenni szintén nem lehet, hogy pedig a violette-parfümes jegyzőknek büdös a parasztszag, arról egyáltalán nem érdemes beszélni. A községi ügyvitel a bélyegző-rendszert honosította meg, s egy meglehetős nagy stempliző négyszögletes keretébe helyezte munkálkodásukat; a jegyzői karra nézve üdvöset nem teremtett, a községi és körjegyzők munkáján nem könnyített, a minek, halottuk, hogy már megyénkben is kifejezést adtak. Az eddig is képtelenségig felhalmozódott teendőik a stempb'ző-systemában még inkább többszörösödött, s a gyámügyi munkálatok olyan teherrel nehezednek reájuk, hogy valamennyi jegyző mellé okvetlenül kell segédjegyzőt alkalmazni s a meglévő segéderőket szaporítani. De ki fizeti ennek diját ? Hz egy nagy kérdés, mert jóllehet a munkaadó fizeti alkalmazottjait mindenütt, a mi hazánkban azonban ez nem szokás. A jegyzői munkakör csaknem teljesen állami funkciók teljesítésével van betöltve; a szorosan vett községi ügyek csak csekély részét képezik a jegyző dolgainak ; maga az anyakönyvezetés rendkívüli súlylyal nehezedik reájuk, s a belügyi kormány szivesen kinevez évi 40 korona tiszteletdíjjal zsidógyerekeket helyetteseknek, de nem járul ahhoz, hogy az anyakönyvi törvények végrehajtásánál s különösen a házasságkötéseknél közreműködő helyettesek eme törvénynek, legalább a külsőségeknél, tiszteletet tudjanak szerezni, s hogy képzett elemek alkalmaztassanak segédekül, holott jól tudja, miszerint az ujabb és ujabb törvényekkel mindig csak a közigazgatást s első sorban a jegyzőket terheli, méltányos volna tehát, ha nem az agyonzaklatott és napról-napra szegényebbé váló nép fizetné a pótadózás útján a reá nézve szellemi és anyagi előnynyel nem járó újításokkal felmerülő költségtöbbletet. Kiterjedve valóban kívánatos volna, ha a belügyministeri osztálytanácsos félévig jegyzősködnék s félévig szolgabiráskodnék. Vagy nincsenek ott praktikus emberek, hanem olyanok, kik a parasztot csak a népszínház deszkáiról ismerik s úgy gondolják, hogy Blaha Lujza costüme-jében járnak hétköznap is a parasztasszonyok s a Várady-cég csinálja e mándlikat; vagy pedig olyanok ülnek ott, kiknek nincs szivük, de lelkük sem, de még az érzék és akarat is hiányzik a nép bajainak orvoslására, illetve azok felismerésére ? Á jegyzők jól tudják ezt, tenni azonban nem mernek, nem tudnak, mert rabszolgái a felsőbbségnek és az irodai munkának, holott feladatuk — jól tudjuk — sem nem ez, sem pedig a korteskedés. 4. A kézbesítési utasítás intézkedései nem válnak be szintén. Akármilyen helyes dolog is az, hogy a felek posta útján kapják meg a végzéseket és idézéseket, de nincs, ki azok tartalmát megmagyarázza nekik s ha a büntető parancs iránti rendelkezés életbe lép, nem lesz, ki megértesse velük, hogy: »ember, eredj a főbíróhoz, mert ha nem teszed, 25 forintot fizetsz!« De mit ér ez az utasítás, ha nincs posta ? van 37 j e 8'y z ^ és 28 posta a járásban, tehát még a jegyzői székhelyeken sem válik be, hát még ama 11 községben, hol jegyző nincs s a 11-ben, hol jegyző van, de postahivatal hiányzik ? nem lesz ennek más vége, mint zavar és zavar, és a zavaros lében ha halászunk, csak az értelmetlen szegény ember nyomorúsága fog horogra akadni, a mi visszakerül oda, ahol volt. 5. A pénzkezelési ügyvitel, mint már mondottuk, marad a járásokban és községekben úgy, ahogy volt; vezettetik itt is ott is 20—25 napló, de, tisztelt belügyminiszter úr, legyen szives ezt ne reformálni a cheque és clearing-rendszerrel, hanem csak úgy, hogy egyes naplókat kellessék vezetni, vagy pedig legyen kegyes irányukban és maradjon minden úgy, ahogy volt. 6. Van még egy szabályzat: a bűnvádi eljárás során felmerült költségek fedezéséről. — Eddig ugyanis, ha a policiális hatóság, a járásbiróság vagy ügyészség által nyakába akasztott bonyodalmas ügyben nyomozott, tanukat kihallgatott stb., egyszóval, ha a vidékre kiszállott, az mind a fuvarátalányt élvező főnök terhére ment; a főszolgabiró felkelt ebéd közben, ment ki a faluba, mert felakasztotta magát valaki ; beidézte a feleket messzi községekből, s nem volt, aki fizessen. Hát most már elvben megvan, de mondva, hogy a főszolgabiró, vagy szolgabíró megkapja a fuvar-, a tanú pedig a tanudiját, — hát a magas kormány még egy krajcárt sem utalt ki ezen célra. Dicséret illeti a kegyelmes urat, ha majd ezt megteszi ; de hagyta volna becses rendeletét ezen időre, mert még a kecskének is rosszul esik, hacsak mutogatják előtte a sót, kenyeret, vagy káposztát, hát akkor hogyne esnék rosszul a tisztviselőnek, ha hozómra kell tovább is mászkálnia és szégyenkezve kell mondania a fáradt földmiveséknek, kik tanúskodni jöttek, hogy »majd megkapja bácsi, a tanudiját, csak várjon !« Nem mindenki tud hazudni, pedig bizony most, ép ugy mint 1900. év elejétől kezdve, ezt kell tenni, hacsak az idejét vesztegető, munkáját, családját, sokszor az ő gondozására bizott beteg családtagját a polgári kötelesség miatt ott hagyó egyszerű földmives ember méltó kifakadását zsebre nem akarja vágni a tisztviselő, ki annak tudatában, hogy a tanudij kifizetve nem lesz, piruló arccal kénytelen felkérdezni a tanút felszámítandó dijára nézve, noha jól tudja, hogy a tanú abból soha egy fillért sem fog kézhez kapni ; ha pedig a tanú, alkalomadtán megsürgetné kiérdemelt fáradság dij át, akkor az a fő-, vagy szolgabíró ismét a hazudozáshoz kénytelen folyamodni, mint egyedüli mentő eszközéhez, mert mint a törvények őre nem piszkolhatja a törvényt az
