ESZTERGOM VII. évfolyam 1902

1902-07-06 / 28. szám

való az egyház java, pénze, hatalma, hanem hogy most, a mostani állapotoknak megfelelöleg szerveztessék és hasznosittassék. Aki ez ellen küzd, az az új bort akarja régi, foltos tömlőkbe fejteni; megteheti, de az lesz a vége, hogy . . . . ö maga sem iszik belőle; a megrepedt tömlők borát föliszsza az állam! Mikor pirkad már egyszer a vas kalap alatt életrevaló, elszántabb gondolat?! A nyugdij-értekezlet lefolyása. A szeminárium vakációs csendjét szokatlan élet zaja verte föl. Zúgott a ház, mint a kaptár a sok indítványtól, tervtől és eszmétől. Piros cingulus annyi volt, hogy körül lehetett volna velük pántlikázni a várhegyet. Sok jó akarattal s áldozatkészséggel telten jöttek ide közelröltávolról a papi képviselők; csak a Sión hegye meredt oly magas hegygyé, melyet jég takar s köd és felhő szigetel el a gyakorlati élet mezőitől. S nemcsak hogy jeges és hideg volt a káptalan hegye, hanem Vezuvvá is lett, mely közbeközbe mérget s tüzet okád. A nyugdij-ügy rendezésére összehívott papi értekezlet július 3-án reggel kilenckor tartotta meg első ülését előzetes Veni Sancte után. Az izgatott közérdeklődés senkit sem hagyott otthon s a megjelentek száma impozáns kifejezést kölcsönzött már a gyűlés arculatának is. Boltizár püspök, érseki helynök, megnyitja az ülést s indítványozza, hogy az értekezlet 0 Eminenciáját táviratilag üdvözölje, amit lelkesen elfogadnak. A tisztikar megalakulása után (Skarda József apát alelnök, Némethy Lajos, Palkovics Viktor, Machovich Gyula jegyzők), fölolvastatik 0 Eminenciája levele s Walter praelátus, mint előadó nyitja meg a szabályzat érdemleges tárgyalását. Négy elvet tüz ki: a hozzájárulás kötelező voltát, a teherviselés egységes mértékét, a nyugdíjra való jogosultságnak biztosítását s az illetmények méltányos megszabását. Iparkodik megokolni a káptalanok kivételes állását, melynél fogva nem viselik rendszeresen az adózás terhét, s csak mint önkéntes adakozók szerepelnek; ajánlja a szabályzat elfogadását. teher Gyula kötelezővé kívánja tétetni az adózást mindenkire, akár kanonok, javadalmas apát, akár plébános vagy káplán legyen az. Ne legyen kivéve senki. Kiindulási pontunk az az elv, hogy a dioecesisnek a kötelessége tisztességes ellátásról gondoskodni. Honnan vegyük erre a költséget, ha nem az egyházi vagyonból, mely »patrimonium pauperum« ? Ne élesítsük ki az ellentéteket a klérusban azáltal is, hogy ebből az adózási teherböl ép azokat vegyük ki, kik legkönnyebben adózhatnak. Nem kívánja, hogy a kanonoki javadalmaknak jelenlegi élvezői Különösen szombaton szerettük a hetivásárt, ott majd minden szombaton elsült egy tréfa. Akkor a belvárosi patika sarkán volt a tejpiac. Persze, hogy az akkori esztergomi hetivásárok, különösen aratás után népesebbek voltak, mint most a Simonjudai párkányi vásár, tolongás volt elég, mi ide ékeltük magunkat, és igy történt, hogy majd minden szombaton sikerült a patika csücskén egy-két tejes üveget a fazékkal összeütközésbe hozni és a tejet kifolyatni. — No erre aztán .elkotródtunk ! Máskor: ép karácsony előtt volt, a »fekete sas« előtt állottak a mézesbábosok, mellettök a mézes hordók. Láttuk, hogy egy »sarga bör« ködmönös paraszt ember a hordó fölé hajol és ujjával kóstolni akarja a mézet. Egyik deák hátulról meglökte és a paraszt könyökig esett a mézbe, egész fél ködmön ujján csurgott a méz, hazáig volt neki nyalni valója, tán otthon még a gyerekeknek is jutott belőle. Ez a ködmön aztán igazán: »madovnik« (mézes) volt, a hogy a tótok a ködmönt nevezik. Ott piroslott a cseresznye garmada a kofa előtt. A . . . cs Jóska (tót fiu) másik pajtásával sóvárogva nézték — de hát mindkettőnek együtt annyi pénze volt, mint a hány tolla van a békának. Egyszerre csak a Jóska méret vagy 2 iccét a kalapjába és a térde közé szorítja és kihúz egy bugyellárist, a mely tán sohse látott pénzt, legalább nála nem és kotorász benne — de egyszerre ugrik egyet, mert valaki hátul kirántja a kalapot cseresnyéstől és fut, ö utánna és kiabál »viszik a kalapomat«, a kofa szinte utánna »jaj köteleztessenek ez adózásra, de kívánja, hogy az ezentúl kinevezendök igenis adózzanak. A járulékokra nézve megjegyzi, hogy adjunk jobbat, mint amit eddig »elveztek« nyugdíjasaink; legyen a nyugdij 1600 korona 25 évi szolgálati időn belül s 2000 korona 25 éven túl. Molnár praelátus elfogadja Fehér indítványait, csak azt kérdezi, hogy honnan veszik majd határozataink kötelezési hatályukat? Palkovics Viktor szintén elfogadja Fehér indítványait; de uj jövedelmi források megnyitását tartja szükségesnek. Meg kell adóztatni a templomokat; le kell foglalni egyes reális apátságokat s kanonoki stallumokat. Rendes költségvetésnek előterjesztését indítványozza, hogy tudjuk, mi a szükséglet s a számadások felülvizsgálására küldjön ki a közgyűlés szám vizsgálóbizottságot. Leszkay Sándor elfogadja e jövedelmi források igénybevételét. Erre ki lehet kérni az illetékes tényezőknek beleegyezését. Ha már a káplán is fizet, akkor legyen a nyugdíjhoz joga még abban az esetben is, ha nem áll be a munkaképtelenség. A beteg pap mellé ha nem megy nyugdíjba, a nyugdij feléből kisegítő káplánt lehetne rendelni. Fábián János ajánlja, hogy a nyugdíjazottak is fizessenek még az alapba. Ha a kanonokot kötelezni akarjuk, elesünk az önkéntes adakozásoktól. A szabályzatot csak ideiglenesen pl. három évre szabjuk meg, Lörincz Gyula dr. a szabályzat kötelező voltát királyi megerösitéstöl teszi kilátásba. Molnár Jánosnak nem kell az állami jóváhagyás ; rendelje el a szabályzat kötelező voltát a püspök. Bátluj László pénzforrásul az egyházmegye összes pénzeinek központi kezelését ajánlja. Egy kath. központi bank szép jövedelmi forrás lenne. A tüzkárbiztositásnak jövedelméből is lehetne egy részt a nyugdij-alapnak juttatni. Csernoch János dr. nem bizik a papság fizetési készségében. Sanctiót sem találunk rá. Állami nem kell; püspök nem adhatja. Nyitrán heten nem fizették meg taksáikat. A jogok nem egyformák. Az értekezletnek nincs joga megadóztatni a kanonokokat. A templomok pénztárai másra valók. A javadalmas apátságokat a király erre nem adja. A tüzkárbiztositás jövedelmének egy részét lehet erre fordítani. Stallumokat lehet lefoglalni, ha a király megengedi. Az interkaláris jövedelmek a cassa dioecesanába folynak. Ha a káptalant akarjuk megadóztatni, akkor talán Rothschilddal is ezt tehetnök. Az egyház ellenez minden kommunizmust; szeretetre appeláljanak csak, de ne jogra. Délután. Az elnök O méltósága fölolvastatja a hercegprímás távirati válaszát, melyet a gyűlés lelkesen fogad. Azután a lelkesülés a tárgyalásra is átcsapott. Meleg volt, hát vihar lett. Dr. Fehér talpraesett zárszót mondott. Elvünk az, hogy a teherviszik a cseresnyemet.« De hát a kofa hamar »kitör« alig pár lépésre a »start«-tól — a Jóska meg a pajtása conterben bekebelezte a cseresnyét. A kofákkal sok bajunk volt, szegény öreg Simon Pannát, a ki (akkor) Ganz-ház szögletén gubbaszkodott, sokszor boszantottuk. Egyszer a Német-utcában szedreztünk, a fekete szedertől piszkos lett a kezünk. Valaki azt tanácsolta, hogy ribiszkét morzsoljunk el ujjaink között. Meglátván a Panni néni asztalán a ribiszke garmadát, nála tudakoztunk az ára után és folyton morzsolgattuk ujjaink között a ribiszkét, mitől a szeder színe csakugyan eltűnt, de kis híjjá volt, midőn a Panni néni rájött a turpisságra, hogy a kis széket utánunk nem dobta. Sokáig feléje sem mertünk menni az öreg Panna néninek ! — —• r Gyula selmeci fiu egyszer azt ajánlotta, hogy csináljuk meg az úgynevezett »Gänsemarsch«-ot, t. i. egymásután lépkedve követni kell a vezetőt tüskön-bokron. Legközelebbi szombaton egy gyérebb hetivásárnál a vámház »árkadjai« alul elindulva kezdtük a marsot ének szóval, kanyarulásokban, szekereken le-föl ugrálva mentünk — az emberek csak néztek és azt mondják: »nini a tintanyalók, megkergültek« ; mig végre Gyula vezetőnk után indulva, a ki neki irányított a cukrászda előtt elnyúló és puttonyokon gugolva ugorka, répa és más magot áruló asszonyoknak és az útjába eső elsőnek hátulról a kezét a fejére téve azt átugrotta, a többi negyven mind utána. A szegény asszony az első ugrásra meghökkenve Jézus Máriát kiáltott, de csakhamar más mutációt húzott ki és igazi haviselésböl magát senki ki nem vonhatja. Érzi ezt a káptalan is, azért adott az előbbi segitö-alapra 40000 koronát, a papság meg 140000-et. Legyen most is ugy. Legyen a teherviselés közös; vagy mindnyájan, vagy senki. — Kommunizmust itt ne szimatoljunk. Ha ez kommunizmus, akkor a közadók is komunizmus. Kell a papságon segíteni! Hát ki segítsen rajta ? Mi nem diktálunk, de levonjuk a konzekvenciákat az elvekből; vonja le azokat a káptalan is. Rothschildnél mégis csak közelebb áll hozzánk a káptalan ? Az elnök mérsékletre inti Fehért, de a gyűlés lelkes ovációkban részesiti a szónokot, s a nagy zajban egy darabig össze-vissza beszélnek. Az elnök öt percre felfüggeszti az ülést, hogy a fölzavart kedélyek lecsendesedjenek s a tagok egymás közt tisztába jussanak a döntés iránt, elfogadják-e vagy nem, részletes vita alapjául a szabályzatot, öt perc múlva a gyűlés megnyittatik s a kongresszus szavaz s elfogadja általánosságban a szabályzatot, hogy majd az egyes fejezetekben érvényesítse elveit. A gyűlés további lefolyását csak kisebb fontosságú módosítások tarkították. Csak a végén tört ki ismét a lelkesülés, mikor a nagyszombati káptalan nevében Concilia nagyszombati kanonok elfogadja a köteles adózás elvét s évi fél százalékot s a mindig nagylelkű gróf Pongrácz vágujhelyi prépost évi 240 koronát ajánl föl. Jul. 4-én. Az értekezlet folytatta munkáját. Kellemes meglepetésül szolgált megtudnia, hogy a 22000 kor. deficit a nyugdijalapból tegnap óta eltűnt s hogy ezután sem lesz deficit. Többen szólaltak fel, vitatva főleg a köteles évi járulék mennyiségét; végre 2°/o"ban állapodtak meg. A hitoktatók fizetéséből leszámítanak a lakás s az elmaradt drágasági pótlék fejében bizonyos adómentes összeget. Valóságos tapsvihart aratott dr. Walter Gyula praelátus, mikor a nyugdij alapjára 2000 koronát juttatott szép levél kíséretében az elnöklő püspök kezeihez. Igy mindenesetre gyökeresen lehetne megoldani a nyugdij-kérdést. Mikor rákerült ismét a sor a káptalan megadóztatására s Fehér Gyula előadta, hogy a papság csak oly föltét alatt fizeti a megszavazott 2°/o-ot, ha a káptalan is fizet, a rendtartás s az okos, bölcs mérséklet az elöüllök székein ismét tótágast állt s megköszönheti Fehér Gyula, hogy nem száműzték Szibéria helyett legalább is Szentlélekhutára. Concilia kanonok kijelenti, hogy jóllehet ö tegnap a nagyszombati káptalan évi adóját 1

l

2

°/

Q-ba.a állapította meg, de ha a közös adózás elve ezen hajótörést szenvedne, akkor elfogadja káptalanja nevében a 2°/

0-ot. Ismételten tapsot aratott. Hallatszottak nem illetékes helyről oly kappanhangu fölszólalások is, melyek illetlen modort vetettek a szókimondó férfiak szemére ; a közönség mindazonáltal azt a benyomást vette, hogy itt a kifogásolt »hallatlan« modor nem áll másban, mint abban, hogy a lelkészkedó papság nem akarja elengedni a káptalannak a köteles adót. »Fizess« ezt hangoztatni, hallatlan illetlenség. masitatlan kofa áldást küldött minden ugrás után ; szaporán ment az ugrás, — de még szaporábban az áldás; minden ugrónak jutott vagy »kórság,« »nyavalya«, »torjön le a lábad«, ezután jöttek a cimek: »te kutya«, ez csak a szebbik volt, utánna más és végre egy jó sujtásos teremtettével végződött az operatío és mi a körüle álló publikum haspukkasztó nevetése mellett szépen hazamentünk; jövő szombaton erősen vigyázva magunkra, ne hogy a néne, a ki ismét ott ült és minden arra menő nagy deákra »még raköszöntötte« a mult szombaton el nem fogyott áldását, valami kézzelfogható áldást ne küldjön a két vállunk közé ! Eszem ágában sincs azt állítani, hogy a mostani deákságban hiányzanék a humor vénája. Jelen helyzetemben nincs alkalmam azt közelebbről is láthatni, csak az egyes fel-feltűnő jelenségek után ítélve látok bizonyos »korai öregséget« és kevesebb természetességet és sok »nagy vilagi« tónust, mely a diákban elöli a »gyereket.« Mi még akkor »nagy eszméket,« »világ fájdalmat« nem ismertünk és ha valaki »perdidit numerum« »incepit iterum« és repetálta az osztályt, de Öngyilkos nem lett és ha a tanár egy kissé erösebb hangon beszélt a diákkai és ha a felső gymnázistát azzal tüntette ki az alsó előtt a tanár, hogy nem az osztályterembe zárta be, hanem »einzelnt« adott és a »carcerben« teríttetett neki, azért nem lármázták még fel a lapokat, mint most, és nem beszéltünk »sértett önérzetről,« hanem szépen lapítottunk vele. Mi még »gyerekek« voltunk és nem urak. _