ESZTERGOM VII. évfolyam 1902

1902-07-06 / 28. szám

A gyülekezet tehát nem hagyta föl elvi álláspontját, az általános közteherviselést. A nyugdij szervezete vagy ezen az alapon fog megvalósulni, vagy nem lesz belőle semmi. A délutáni gyűlés alighanem nagy és fontos meglepetésekkel akarta a képviseletet megörvendeztetni, mert a nyilvánosság teljes kizárásával tartatott meg, akár egy jövedelmet osztó konzisztórium. De mint halljuk, semmi fontos döntés, semmi különös incidens sem tarkázta a júliusi délután álmosságát. A gyűlés végén köszönetet mondtak Boltizár József püspök-elnöknek, különösen pedig Fehér Gyula dr. plébánosnak, s az a lelkes »éljen«, mely itt fölhangzott, bizonyítja a nap hevét és terhét viselő papságnak egyetértését s zálogul szolgál az iránt, hogy mégis csak célt érünk s kapunk valamit az egyház javaiból, még mielőtt azokat Rothschild ur elvinné. *Rbf. Vasárnapi levél. — Esztergom közönségéhez. — A héten beállít hozzám Csenke barátunk, ki nemrég az »Esztergom és Vidékének« volt még olyan mindenese, aki nem csak a lapot hordta ki, s az előfizetéseket be, hanem egyúttal ügyes riporter, söt lehet mondani publicista volt, mert boldogult jó Munkácsy Kálmán azt mondta rá: »Ez az ember sokszor vezércikket ad a lapomnak.« Olyan eszméi, olyan gondolatai voltak, hogy egy olyan újságíró mint Munkácsy, vezércikket irt róla. Valami nyugtát hozott a Csenke, de mosolygós képéből láttam, hogy valamit akarna még trécselni is. — No még mi újság Csenke ? — Szomorú a sorsom édes tekintetes uram! Mióta szegény jó szerkesztő uram meghalt, nekem ugyan megesett. És elmondta, hogy poéta gazdája temetésén ugy beleszeretett a harangszóba, hogy elment harangozónak a szent Anna-templomhoz. — Ugy fáj nekem kedves tekintetes uram, hogy ott hagytam azt az »újságos életet«, szegény jó Munkácsy uramat sehogy se tudom felejteni. Azután még beszélt sokat az általánosan kedvelt poétáról. — A tekintetes urat nagyon szerette mindég, és utolsó idejében még valami nagyon fontosat akart megbeszélni, mert ugy kerestette, egy álló hétig jártam az utolsó kezevonásával, de nem találtam a tekintetes urat, mert utazóban volt akkoriban. Könnyezett is a Csenke, és az én szemembe is könnyek gyűltek. Hát ez a mi sorsunk újságíróknak, hogy a nagy közönség, kiért utolsó csepp vérünket is elpocsékoljuk, kiért önzetlenül egy életet rovunk le, lázas fejjel és dobogó szívvel róva a betűket, szántva a papirost, elfelejt és hogy a szerkesztőségi szolga sirat meg, az öntözi a sírunkat, az hord olyan saját munkája koszorút a fej fánkra. Valami ugy elszomorított, hogy ki sem mondhatom, de valami meg is örvendeztetett. A nagy közönségnek más a dolga, a közönség küzd a boldogulásért, s nem ér rá a poéta emiekének áldozni, de a szegény 150 forinttal díjazott szolga bőven ont helyette könynyeket. Szeretve tisztelt Olvasóim! Miután köszönetet mondok, hogy eddig is szakítottak maguknak időt, hogy ezen vasárnapi levelemet elolvassák, gondolkozzanak, emlékezzenek vissza az önzetlen és fiatalon elhalt poétára. Áldozzanak emlékének és szóljanak hozzá, hogy nem volna-e szép és kedves önmaguk előtt, ha az én tervemet pártolással, kegyelettel megvalósítanák. A terv kivitele talán sok munkát fog adni, de azt mi, az álmok hónába megtért poéta jóbarátai rang- és felekezetkülömbség nélkül majd csak elvégezzük. Talán ilyen kedves cél nem zilál bennünket úgy szét, — mint más, az életben dúló sok és külömbözö nézet, — csak a közönség adja meg a módozatokat hozzá. Nem volna-e helyén való, ha szegény Munkácsy sirját egy szerény emlékkel jelelnénk meg? Csak olyan szerény, kis ' obeliszkkel, vagy egy kőlappal, mely az ö egyszerűségét, az ö szerénységét jelezné, s mely csak épen tanújelét adná, hogy a közönség is adott valamit annak, aki egy rövid életet gyötrődött át másokért ? Ah az én tervem — mert még csak magam állok vele — oly merész, de azt hiszem kivihető. Mi, a poéta barátai, álljunk egybe és füzzúk tovább a gondolatot, munkáljunk azon, hogy meg legyen az a ködarab, melyen felvésve lesz egy elpusztult bajtársunk neve. Miben állna ? Követ kapnánk talán ingyen a fökáptalan süttöi kőbányájából. Hisz nem kellene olyan nagy darab kő, mint a mekkora a poéta szivére nehezedett akkor, midőn a közös gondokban dolgozott . . . Csak egy kis darab terméskő . . . könyörögnénk is érte . . . A tervet megcsinálnák a poéta művész barátai. Van még Pesten olyan szobrász, ki egykét órát elrajzol egy rokoniélek emlékeért! És a közönségnek nem maradna más, mint a munka fedezése . . . Nem kerülne sokba az egész, csak mindnyájunk részéről egy kis jóakarat, önzetlenségbe, — és egy-két fillérbe. De ezzel aztán legalább jelét adnánk nemes érzelmünknek, melyeket a toll munkása mindig — egyre csak fejleszteni és gyarapítani iparkodott. En olyan szépnek gondolom el azt a sirkövet, mit a közönség adhat egy poétának. Legyen csak egyszerű kis piramid, legyen csak egy kőlap, melyre kereszt van vésve, — felér az mindennel, a mit életében nem adtak meg neki . . . Szinte látom, — vagy csak képzelem — mint alakul egy kis bizottság, mint hordja Csenke az ivet, melyen a közönség adakozik. A Csenke neve is rajta lesz. Bizony ugy ám ! Talán épen a legelső lesz, hogy szerény garasaival odapingálja a nevét. Fog adni abból a pénzből, mit összeharangoz. Ez a pár garas annak a már boldog poétának lelke előtt százezrekkel ér fel, és csak az kár, hogy reális értéke nem annyi, mert akkor biztosan volna Munkácsynak sírköve, szép, nagyon szép . . . Bocsánat kedves közönség, hogy Csenke kezéből kivettem a kötelet és én vertem félre a harangot, de mikor ö, a Csenke ezt a vasárnapi levelet nem tudta volna megírni. A szivén tépödött az eszme, a gondolatok összekuszálódtak az agyában, de hát elvégre is: nem mindenki tudja leirni amit érez. Hisz én se tudtam mind egészen ezen vasárnapi levélbe önteni a lelkemet . . . Klió. Hitközségi adók Párkányban. Az »Esztergpm« olvasói talán még emlékeznek ugyancsak a fenti cim alatt közölt cikkemre, a mely szerint a párkányi rk. kereskedők és iparosok az itteni hitközségi adók ellen részint azon alapon, hogy, mivel a párkányi rk. hitközségnek a vall. és közokt. ügyi miniszter által jóváhagyott alapszabályai nincsenek, az iskolaszék által megszavazott és kivetett adók törvénytelenek, részint pedig maga a kivetés módja tekintetében is jogi képviselőjük, dr. Földváry István által felebbezést menesztettek a vall. és közokt. ügyi miniszterhez. Felebbezök felterjesztése csak úgy hemzseg a sok, s már megszokott jókatholikussággal, és azzal való, hogy ők menynyire akarnak fizetni, kérkedéstöl; de a figyelmes szemlélő mégis az egész actióból mindjárt kiolvashatta, hogy ők tulaj donkép az összes terheket le óhajtották volna rázni, s hogy ezt megtehessék, az egész hitközség alapjait, t. i. azt, hogy ennek joga volna adókat kivetni, akarták megdönteni. Eszembe jut itt az egykori római pogány történetíró, Ami anus Marcellinus által leirt ama esemény, amelyben a hitehagyott Julián császár, hogy Krisztus jövendölését, a mely szerint a jeruzsálemi templomból kő kövön nem fog maradni, tönkresilányitsa, ezen, a rómaiak által lerombolt templomot újra fel akarta építtetni; de amint ugyancsak ezen pogány történetíró feljegyzi, a földből tüzes golyók röpültek elö, melyek a munkásokat onnan elkergették, s a régi épületből a még földben maradt alapkövek is kirepültek. Julián császárnak tehát nemcsak hogy nem sikerült megdönteni Jézus eme jövendölését, hogy kö kövön nem marad, de azáltal, hogy az újra felépítés megkísérlése alkalmából még a régi templom alapkövei is kiröpültek, azt csak még jobban megerősítette. Amint történt Krisztus e jövendölésével, ugyanígy történt kicsiben a párkányi rk. hitközségi adókkal is ; felebbezök ezeket megdönteni, s ez által magát a hitközség létezését is válságra juttatni akarták ; de az által, hogy a vall. és közokt. ügyi miniszter felebbezésüket nemcsak hogy elutasította, hanem épen ebből kifolyólag is kimondotta, hogy a párkányi rk. hitközségnek joga van adókat kivetni, ahhoz szolgáltak csak eszközül, hogy hitközségi adóink az eddigieknél még szilárdabb alapokra fektettek, illetve jobban biztosíttattak. Ezen elvi jelentőségű vall. és közokt. ügyi miniszteri határozat egyébként, melyet a főt. paptársak szives tájékoztatása céljából az abban emiitett nevek elhagyásával teljes szövegében közlök, a következő : »Magyar kir. vallás és közoktatásügyi minister. 33,469. szám. Fömagasságú Bibornok. Hercegprímás, Érsek Ur ! M. évi december hó 27-én 2503. sz. a. kelt felterjesztésére hivatkozva, az ügyiratok visszaszármaztatása mellett van szerencsém főmagasságodat tiszteletteljesen értesíteni, hogy a párkányi hitközségi adók t

ügyében m. é. november 24-én 2503. szám alatt hozott másodfokú határozatot, annak helyes indokainál fogva jóváhagyom, kivételével mindazonáltal e határozat utolsó előtti bekezdésében foglalt és N. N., meg X. Y. felebbezöket érintő személyi vonatkozású megjegyzéseinek, melynek tartalma, mivel a vitatott, s elvileg eldöntő kérdéssel érdemleges összefüggésben nincsen s tárgyalva nem is volt, az ügy érdemi eldöntésében utalás, vagy vonatkozás tárgya nem is lehet. Az 1824. és 1846. évi Canonica visitatiok szerint a pap, tanitó és harangozó javára megállapított, s a párkányi plébániai hivek által teljesítendő földmunkát, melyet a hivek az iratok tartalmából következőleg 1873-ig természetben szolgáltattak, a jelzett évben egyházmegyei hatósági jóváhagyással a hivek pénzül váltottak meg s a váltság fizetése által teljesítették a reájuk rótt praestatiót. Egyházmegye hatósági jóváhagyással állami adó alapján vetették ki és szedték be a földmunkaváltság és az iskola fentartási költségek előállításához szükséges egyéni hozzájárulást. Ugy az utóbbi eljárás, mint a megváltás ténye, mivel az illetékes felsőbb egyházmegyei hatóság által is megerősíttettek, törvényeseknek minősíthetők, mert ezenfelül az iskolai adózást érdeklöleg positiv törvényen az 1868: XXXVIII. törvénycikk 11. §-án alapulnak. A hozzájárulás mértékét az igazolt szükséglet szabja meg s ezt megokolja a szabályszerűen tárgyalt s illetékes felsőbb egyházi hatóság által tudomásul vett s jóváhagyott költségvetés. A felekezeti iskolaszéknek az egész hitközség nevében s képviseletében végzett eljárása jogosult, mert a mint azt a másodfokú határozat helyesen felhozza, a vezetésem alatt álló ministérium praecedens esetekben ismételten kimondotta, hogy latin, görög és örmény szertartású katholikusoknál ott, a hol a helyi autonómia szervezve nincs, az iskolaszéket a kitközség képviselőjéül kell tekinteni. Fogadja Főmagasságod kiváló tiszteletem őszinte nyilvánítását. Budapest, 1902. június hó 17-én. Wlassics s. k. Br. Jeszenák Gál) or, párkányi plébános. HIREK. Kolduló papok. Az elmúlt héten négy fekete reverendás alak járt a városban és könyöradományokat gyűjtött. Ez a négy ember mezopotániai római kath. papnak adta ki magát s mint ilyen kéregetett missiócélokra (?) A város rendőrkapitánya megadta nekik az engedelmet a koldulásra, mert a szigorú bürokratizmus elegendőnek tartja, ha a