ESZTERGOM VII. évfolyam 1902

1902-12-07 / 50. szám

Jól van, anyám, megyek. De vigyázz leányom, templomba elmenj, soha ne csavarogjál, szeresd az úrnődet, imádkozz a boldogságos szűz Máriához. Széles ez országban mindenütt hallatszik ez. Nos, kedves munkásaim! Vegyétek pártfogástokba e gyenge teremtéseket, mentsétek meg, ne engedjétek a züllésnek, hogy elvesszen Egyház, atya, anya, társadalom s haza számára. A napokban — hallottam — határozott a kath, nagygyűlés is erről valamit, t. i. hogy munkásnö egyleteket alakitsatok. Nagyon időszerű, nagyon üdvös intézmény ez, csak rajta, alapítsátok meg. Nem kell ám abba csak munkásnőket bevenni, hanem másokat is, pld. a szegény elhagyatott cselédleányokat, a városbeli szegényebb leányokat, varróleányokat, hogy ök is hadd élvezzék a munkásnö-egylet hasznát. Gyűjtsétek őket össze vasárnapon, mert ez a nap különösen a veszedelem napja, amelyen sokan sírjukat ássák meg. Vonjátok el őket az erkölcstelen táncmulatságoktól, a rossz társaktói. Ne engedjétek őket veszni, széthullani, mint az oldott kévét. Örvendezem, mikor együtt látom a szép sereget egy nagy teremben, ahol azután fél órán át rövid, velős, tanulságos oktatást hallanak. Utána pedig énekelnek, majd játszanak és szórakoznak. Igazán örül a lelkem, mikor a nép vezető elemeit, az intelligenciának előkelő tagjait itt látom. Bár mindig igy lenne! Ezzel a népet magukhoz emelik s nem eltaszítják; ezzel kiirtják a szocializmus csiráját is. Hasonlóképen Örülök, mikor a nép leányait tanítani látom. Ezzel emelitek a nép jólétét és jót ís tesztek vele. Művelitek és ezáltal nyomorából kiemelitek. Látom, hogy féltek és kételkedtek. Hogy lehetséges ez vasárnap ? ! Nézzétek csak a német munkásnő-egyesületeket. Ott mindez megvan. Majd azután, ha eljön a tavasz, s a leányok hazatérnek, jó szellemet visznek haza, erkölcsösek lesznek, jó gyermekeket nevelnek s esetleg, ha a szocialisták elveit valló férjük lenne, azt is megszelídítik. S végül ezek a jó leányok háládatosak lesznek irántatok s veletek tartanak, nem pedig azokkal a néprontókkal, akik szintén dolgoznak sokat, de egy pokoli célért, a nép megrontására. Már ez is buzdítson benneteket munkára ! Vasárnapi levél. \ — Beszélgetés a Múzsával. — A héten megesett helybeli nagy művészestéken elvegyülve a színházlátogató közönség tarka bokrétájában, én is gyönyörködtem a fővárosi szinivilág egyik kiváló tehetségében és a halál kaszása megkopogtatá az ö ajtaját is; a mindenkit elérő enyészet kíméletlen kezével befogta szelid szemeit és elhunyt szivében a vallás vigaszával, ajkán áldva hazáját, városát és rokonait. Ennyit élete történetéről, de Írjuk még hozzá a végszót, hogy az Ö története mesterünk lehessen! Az egyptomiak földi törvényt ültek elhalt polgártársuk élete felett és rideg kritika tárgyává tették müveit. — Suhogtassuk meg mi is a kritika vesszejét emléke felett és a következő conclusióra jutunk: jó hazafi, mert hazája parancsáért életét tevé kockára; derék polgár, mert minden tette szülővárosa javára volt irányozva; igaz barát, mert saját élete árán akará megmenteni barátját; szerető rokon, mert rokonaihoz való ragaszkodása városszerte példa tárgyává tétetett; jószívű emberbarát, mert a szegény népet nemcsak tanácscsal, hanem anyagilag is támogatá. »Tanto nomini nullum aliud par elogium!« János bátyánk ! Ha a régi velenceiek volnánk, az aranykönyvbe Örökítenénk meg élted emlékét, melynek a halál koronája volt s glóriája a mi hálánk és elismerésünk, de igy csak azt fogadhatjuk meg, hogy midőn sírodra boruló rokonaid vigasztalásáért az együttérzés göröngyeit, szórjuk, — példádat mindig követni fogjuk. Ifjak, lépjünk nyomdokaiba! Niedermann Ferenc. vicinális művészetek szürke hangulatából átringattam a lelkemet a müvész-élet Olimpusára. Az a barna szép asszony, aki vendégszerepében művészi becsű alakításokat produkált, mély tüzű szemeit egy gyönge pillanatra rám vetette, s ez a pillanat, melyben az igazi művészet átszellemült tehetsége, és a lelket szárnyalásra hivó Múzsa minden ámbra-illatos varázsa égett, csodás álomba ringatott s amint néztem, úgy képzeltem, hogy én nem is az esztergomi közönség között, és gyalulatlan deszkák színehagyott rongyai előtt vagyok, hanem egy pazar teremben, hol minden mozgó alak homlokán egy szines csillag ég: a Múzsa csókja. Thália templomában jártam, képzeletem csapongott. A Schlei ffer-terem nagy tükrei mintha nem is petroleum-lámpák, hanem lángoló lelkek fényét verte volna vissza, s mintha azok a lámpások nem is fojtó petroleum füstött terjesztettek volna, hanem valami ókori kábitó, lelket részegítő illat simogatta vón megfeszített érzelmeimet. A közönség sorai felé tekintve, szemem nedves fényű szempárokkal találkozott, mintha mindegyik a lelket festő művésznő szivén át valami magasabb fogalmat látott volna, melynek nincs földi alakja, rózsaszínű felhők között lakik, s csak tüzes csókjait dobálja le a földre. A gyalulatlan deszkák aranytrónná emelkedtek, s a fakó vászonfoszlányok diadalmi mennyezetté, csillagokkal áttört kárpittá formálódtak lelki szemeim előtt, s e trónon láttam a Múzsát, nyugodt mosolylyal arcán. Semmi szecessziós nem volna rajta, semmi faji jelleg s szemében a hóditó hatalom nyugalma, az érzelmek mérhetetlen mélységének tükre fénylett, és amint'ott ültem a sarokban, úgy véltem, hogy megszólalt. — , Üdvözlöm önöket esztergomiak, kik hódolnak nekem. Önök megértenek, tehát személyesen jöttem közibük, s Juliska gyermekem majd bemutat nekem mindenkit, hogy jobban megismerkedjünk. És a vendégmüvésznö kézen fogott mindenkit és eléje vezetett. Az első -sorban ülő méltóságos urakat ép úgy, mint az állóhelyen fáradt lábakkal álló közönséget. Az első sorban ülő, selyembe és bársonyba öltözött és tökéletes zárdai nevelésű úri leányt épp úgy, mint az állóhelyek barkettbe bújt s a falusi szegénység szalmaházában lakó gyermekét, mert tudni való, hogy a Múzsának nem a rang, nem a külsőség hódol, hanem a fogékony lélek. Akik a teremben voltak, mind eléje járultak, mind élvezték mosolyát, s mind belenézhettek szemébe, az érzelmek mérhetetlen tükrébe és mind megláthatták maguk lelkét benne. Egymásután sorban mentünk hódolatára, a művésznő mindenkit a trón elé vezetett s a Múzsa mindenkit elbűvölt. En utolsónak maradtam és tán szerényen a folyosóra menekülök, ha a Múzsa gyermeke meg nem ragad s eléje nem visz. Be mutatott neki: — Ez a kritikus. A Múzsa arca most megváltozott s mint jó anya, ki leánya értékét mäga becsüli legjobban, de másoknak is figyelmébe ajánlja, megsimogatta Juliska lányának szög haját és igy szólt: — Milyen szerény maga a fővárosi kritikusokhoz képest. Meghajtottam magam. — Nos mit szól J uliska lányomhoz ? — Anyja lánya, különben volt már hozzá szerencsénk, ismerjük őt, egy hangversenyen láttuk itt pár év előtt. — És miért beszél maga többesszámban? — Mert mi újságírók a közönség, a nagy nyilvánosság vagyunk, a rettegett nagyhatalom; a közvélemény uralkodói és szócsővei, tehát mint a fejedelmek, mi is többes számban beszélünk. A Múzsa most már kissé gúnyos hangon szólt: — Maga nem is olyan szerény mint látszik. — Pedig engem tartanak e városban még a legszerényebbnek. O szépsége erre a feleletre orrához tartotta parfümös szelencéjét és ezzel a néma beszéddel tudtomra adta, hogy feleletemet az öndicséret illataként vette. — És hol vannak a többiek? — Azok kérem részben a kaszinó műkedvelő próbáján, részben a kávéházakban, — de vannak olyanok is talán, kik névnapot ülnek, mig mások kártyáznak. A Múzsa kezdett érdeklődni a helyi viszonyok iránt: — Tehát a kaszinóban is tartanak előadásokat ? Én erről eddig nem is tudtam. No és mondja melyik lapba ir maga ? — Én az »Esztergom«-ba. — Az a lap is olyan fanyar, mint a kritikusa ? — Az is annak, aki meg ném érti. Belátom, hogy ez utóbbi kitétel kissé goromba volt s a Múzsa megütközött rajta. — Magyarázza ki magát, mert velem nem ilyen hangon szoktak beszélni! — Az igazságot érces hangon szoktam hirdetni, tehát megmagyarázom különös viselkedésem okát. Én katholikus újságíró vagyok, s engem elkedvetlenít az, hogy szépséged az utolsó időben nem igen válogatós abban, hogy csókjait kinek homlokára rakja. — Maga sérteget engem ! — Legkevésbé ! — de tetszik tudni elkeserít az a tapasztalat, hogy a művészetek terén, de különösen a világot jelentő deszkákon egyre több olyan tipust látok, mely az egész társadalomba is felfele törekedik s lassan lefoglal magának mindent. A lelket nevelő művészetet, a gyomrot csitító pénzt és ezzel fokozatosan a hatalmat. Művészetének szellemével a maga formájára gyúrja a társadalmat, hatalmuk pedig egyszer még állammá fejlődik, amivel nem törődnek, ha nem Magyarországot szemelte volna ki a végzet ezen átalakulások szinterévé. — Ugyan! — Maga antiszemita ? — Téved Szépséged, ha antiszemitának gondol, bár mindenki annak néz, és azt hiszem kereskedőink is azért hiteleznek nekem, hogy minél előbb megszökjem. Pedig ebből semmi sem lesz, s mondom nem vagyok antiszemita, de mikor látom, hogy a gyalult deszkákon gyalulatlan színdarabokat játszanak, s a ragyogó díszletek között színtelen, fakó tehetségek mozognak, megvallom : neheztelek a Múzsára. — No lássa édes kritikus, hogy maga felekezeti monoklin nézi a színpadot, mig én felekezeti különbség nélkül szórom csókjaimat, az égi szikra nem nézi a vallást. Lássa én úgy teszek csókjaimmal, mint a fejedelmek az aranynyal. A tömeg közé szórják, aztán az kapkodja, aki éri, aki ügyesebb, aki félre birja lökni a többit. Tehetek én róla, hogy a színpadra szürke tehetségek is feltolongnak, és tehetek én arról, hogy az élelmesebb faj a gyöngébbet onnan leszorítja és aztán ennek a túlsúlyra kerekedett szereplöknek egyéniségéhez és tehetségéhez irják a színdarabokat ? És különben az újságírók is okai, hogy nem ide való alakok és tehetségek mozognak a színpadon, minek tömjéneznek nekik, mért lármáznak mellettük ? Különben is Önnek nincs oka panaszra, hogy amint én a közönséget nézem nagyobbrészt keresztény és az én Juliska lányom is, valahányszor a deszkákra lép, megcsókolja a nyakában függő feszületet. — Bocsánat! én nem vonatkoztatok, én most mint a közvélemény, általánosságban be-