ESZTERGOM VII. évfolyam 1902

1902-11-23 / 48. szám

ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak: Egész évre 10 kor. Félévre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Laptulajdonos és kiadó : Dr. PROHlSZKA OTTOKÁR. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Papnövelde, hová az előfizetések, kéziratok és hirdetések küldendők. Hirdetési árak: Egy háromhasábos petitsor ára 16 fillér Többszöri közlésnél árkedvezmény. Szocialisták s antiszemiták. Esztergom, november 22. (Dr. P.) Vádolnak szocializmussal, anti­szemitizmussal, radikalizmussal, ki evvel, ki avval, ahogy jön, az egyik ezt, a másik azt hajtogatja, természetesen aszerint, amint ele­venjükre tapintunk s egyéni vagy osztály­érdekeiket veszélyeztetjük. Kijelentjük, hogy nekünk az egészen mindegy, hogy mások, kik matricákkal és frázisokkal dolgoznak, miféle érzelmi megháborodásokba esnek : reánk nézve a dolog: nem a név, hanem a közügy, s nem a részleges érdek a döntő. Mikor tár­sadalmi s gazdasági állásfoglalásról van szó, akkor nem teóriák, hanem gyakorlati szük­ségletek lebegnek szemeink előtt s föelvünk az igazságnak s a gyöngének védelme. Ha ezt szocializmusnak, antiszemitizmus­nak, radikalizmusnak tetszik hivni az illető uraknak, ez egészen privát passziójuk, de reánk nézve nem irányadó s hozzá tehetjük bátran, hogy a jogfejlődés s az emberi szellem törtetése sem fog ez akadékokba belebotlani s azért útjáról bizonyosan egy paraszthajszállal sem fog letérni! De lássuk hát, hogy mi fán terem az a mi szocializmusunk s a mi még borzasztóbb, a mi antiszemitizmusunk? Mi látjuk a népnek nyomorát s a gyen­géknek vivódását; látjuk, hogy a jog az erőseké s hogy ez a fönnálló jog a hatalmat, a birtokot, a vagyont s ezzel az uralmat a ))beati possidentes« számára köti le; látjuk, hogy élettelen dolgok fölhalmozása, milyen a pénz, cárinál nagyobb s kegyetlenebb hatal­mat gyakorol munkás, gazda s a szegények milliói fölött; vaspántokat kovácsol s életet pusztit; látjuk, hogy a hatalom nem enged s abszurd állapotokba kergeti bele a milliókat; látjuk, hogy az áriái fajoknak idealizmusát s a keresztény kultúra moralitását nem osztó szemiták mint használják föl a gazdasági kalózkodást s mint szárnyalják túl nem az ész, hanem a buta pénztömeg növekvő hatal­mával a magyar népet; s mikor ezt mind látjuk, akkor kilépünk s kimondjuk: szabad teret a fejlődésnek! Kenyeret és földet és levegőt a gyöngének! Szabad teret az erő­gyűjtésnek ! Mert mindenki fölzizzen, a kit taposnak s mindenki fölsikit, akit elevenen megnyúz­nak, s a panasznak és sirásnak, s a protestá­lásnak szabadságát, azt méltóztassék nekik még kegyesen megengedni! Jogok, jogalkotás, uj s jobb állapotok, uj intézményeknek létbe hivása, a fejlődés uj útjainak megnyitása mindig a gyöngék erőgyűjtésének s ritkán a hatalom s az erősek önmérsékletének az ered­ménye. Magyarországon a nép fejletlensége, kul­turális elmaradottsága és gazdasági tehetet­lensége nem európai, hanem ázsiai. A szató­csoktól kiszipolyozott faluknak sora egy oly rémségesen sötét vonalat huz bele Magyar­ország térképébe, amilyen csak a sírt, a halált jelképezheti. A magyar közszellemnek isko­lázatlansága a nemzetek hadviselésében, mely nem golyókkal s puskaporral, hanem érték­papírokkal s valóságos értékeket fikciókkal eltüntető pénzmüveletekkel folyik, — gon­doljanak a papiros-buzára! — egyre nagyobb s tűrhetetlenebb függésbe hozza az intelli­genciát és a népet a nemzetközi pénzhata­lomtól. — A földbirtoknak aránylag kevés kézben való fölhalmozódása a faluknak sza­porodását s gazdasági föllendülését lehetet­lenné teszi. Szóval a magyar gazdasági viszo­nyok olyanok, hogy a tényleges állapotoknak s az azokat megörökíteni vágyó jognak vas­kapcsaival van odakovácsolva a nép, mely a gyengéknek számitatlan sokasága, a szolga­ságnak s nyomorúságnak granit-sziklájához. Mit hirdetünk már most mi? Azt, hogy a ki erős és hatalmas, az adjon; a gyönge pedig tömörüljön. A tömörülés az egyensúlyt helyre állítja s a valóságos többséget ura­lomra juttatja. Ezt a célt a tömörülés két­félekép szolgálja: úgyis, hogy nagyobb vagyont állit a kapitalizmus ellen, úgyis, hogy a tör­vényt a maga javára megváltoztatja. Mihelyt ezt megtette, erős lesz! Mert a jog mindig a hatalommal, az erőssel, a vagyonnal tart; a jog csak variá­ciója annak a hires mondatnak: melior est conditio possidentis! Nekünk a gazdasági liberalizmus ellen s az azt kihasználó akár keresztény^ akár zsidó elem ellen az a kifogásunk, a mi a kifosztott s kiszipolyozott embernek a HafcafP masabbal s az elnyomóval szemben. 'ÍAitfera személyt, nem fajt, nem vallást támadunk, mi a rendszert, a hatalomnak rossz rendszer révén való elhatalmasodását támadjuk. Azután tanokat is üldözünk, melyek más morált AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A lemondás dalaiból. Bántja szemem a reggeli fény, Sérti az esti lámpa világ; Sötétség, homály, ez az én világom, Melyben elhervad a virág .... Emberi hangot hallani nem jó, Kerülöm az embert, messze elkerülöm; Csend, nyugalom, ez az én világom, Amelyben nincsen életöröm . . . Eszt. 902. XI. 15. D'or. Temetik a Dolorosát. Megkondultak a harangok. Fájós lábammal odavánszorogtam az ablak­hoz és kitártam a nagy ablakszárnyakat. A feny­ves felöl tompa bugás hatott felém, mig a völgy­ből édes, bóditó illatot sodort felém a szellő. A levegőben fecskék repkedtek éles, bús csipogás­sal, mintha csak értették volna a szomorúan zúgó harangok szavát és ők is megsiratnák azt, kit odalenn sok-sok nép kisér az utolsó útra, a megérdemelt nyugovóra. Úgy-úgy. A megérdemelt nyugovóra. Oda, hol már nem fáj semmi . . . A harangok még zúgtak-búgtak, a fecskék is sipogtak, a fenyővel teli hegyoldal siró han­gon visszahangoztatta e hangokat, — csak az én lelkembe nem szállt szomorúság, nem keserv. Pedig ismertem, akit temettek. Ismertem lelkét, szivét, minden gondolatát és mégsem sirattam elvesztet. Épen azért, mert ismertem. Lelke volt maga a lemondás, a folytonos áldozat, szive tengernyi keserűség és bánat — és ezt most mind bele­temettetik a sírba, hogy kárpótlásul nyerje az örök békét, a mennyei boldogságot. Nem sirattam hát, de megnyugodva imád­koztam érte, — kit úgy ismertem, mint saját magamat. Ismertem mint lányt, ismertem mint asszonyt. Nagyon szép volt Paula. Szinte bájos. Olyan volt a lelke is. Megcsodálta mindenki, de rögtön fel is emiitette igen nagy hibáját: a szegénységet. Mikor ezt manap sokkal előbb felfedezik és széj­jelhiresztelik, mint a lelki jó tulajdonságokat és kincseket. Mégis boldogság kínálkozott Paulának is. Beke Jenő, egy gazdag földbirtokos észre­vette öt és megvallotta Önönmagának, hogy eddig ez az egyedüli nő, ki mély, komoly elhatározásra késztető benyomást tudott reá tenni. Megkérte és meg is nyerte. Bevitte selymes, kényelmes lakába. Mint szerelmes gerlepár töltötték együttlétük első heteit. J enö megelégedést érzett, hogy Paulát bol­doggá tette, Paula meg, kit férje szerelme szegény sorsból a fény és kényelem körébe emelt, — nem gondolt a fénynyel, mert nem azért ment hozzá; nem a nagy változással, mely vele történt. Igaz, úgy élt eddig, hogy alig hatolt hozzá a fény egy-két tört sugara, —- de megelégedett volt. Most, a földi öröm és boldogság nem vakí­totta el. Az maradt, mi volt: szerény ibolya. Egyszerű és tisztaszivü. Egy tudat éltette, egy nemes érzés fogta el egész valóját, az, hogy férjét végtelenül szereti. Rózsaszínűn kezdték életök fátylát szőni, — de az idő folyásával e fátyolba mintha az összhangot zavaró szálak is belevegyültek volna. A különbség, mely egyéniségöket jellemezte, — lassan-lassan mutatkozni kezdett.' Jenő e csendes családi otthont ridegnek ta­lálta. A világ tombolásából, a léha, pajtáskodó köznapiasságból kiragadott szivét nem tudta e házias élethez szoktatni. Paula egyidöre ugyan felemelte lelkét, de nem alakította át szivét. E szív még a világba vágyódott, a mula­tozó kompániákba, és mindennek Paula volt út­jában, az a lény, kit ö emelt ki az elhagyatott­ságból, a mostoha sorsból a jólétbe. És e tudat mintha sokra feljogosította volna ! Minden szemrehányást e gondolattal űzött el, és tépelődései közepette úgy tetszett neki, hogy ő Paulát nem is szereti a férfi szivének nemes von­zalmával. Csak becsüli. O nem köszön neki sem­mit, de semmit, — hanem Paula tőle kapott mindent. Lekötelezettje hát neki ! Lassan-lassan kitűnt, hogy két különböző világból valók ők, kik összeolvadni sehogy se tudnak. Beállt a hideg, pusztán az illem határai közé szorítkozó együttlét a maga feszültségével, minden meleg, boldogító érzés nélkül. Bekövet­kezett az a kimért állapot, mely ha az egymás-

Next

/
Thumbnails
Contents